Shock!

augusztus 26.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

God Forbid: „Sikerült elérni, amit akartunk”

God ForbidIgaz, hogy a Devildriver vendégzenekaraként, de június utolsó napjaiban végre Magyarországra is eljutott az amerikai metalcore színtér talán legizgalmasabb és legkülönlegesebb képviselője, a New Jersey-i God Forbid.

A 2009-es év egyik legjobb lemezét leszállító banda gitárosával, Doc Coyle-lal a koncertjük utáni átszerelési szünetben ültünk le beszélgetni.

Épphogy megjelent az Earthsblood album, és a testvéred, Dallas kilépett a zenekarból. Miért?

Elég nehéz erről beszélnem, mert eleve a tesómról van szó, másrészt pedig nem is teljesen egyértelmű a szituáció. A konkrét ok, ami a távozásához vezetett, egy zenekaron belüli vita volt, de egészen biztos vagyok benne, hogy a tényleges indokok máshol keresendők. Dallas nemrég házasodott meg, és ez valahogy felerősítette az elégedetlenségét a zenekar státuszával kapcsolatban, pedig soha nem volt szó arról, hogy egyik pillanatról a másikra majd mi leszünk a Linkin Park. A God Forbid egy underground csapat, az életünk ebből következően folyamatos harc. De igazából nem nagyon beszéltem vele, mióta elment.

Szerinted végleges a döntése?

Nem tudom, de jelenleg úgy tűnik. Dallas mindig elég sok különböző döntést hozott meg, és sosem lehetett tudni, melyiket gondolja éppen komolyan. Jelen állás szerint a God Forbid túlságosan kicsi számára, valami többre vágyik.

Először a Darkest Hourből ismert Kris Norris játszott veletek, ezen a turnén viszont már Matt Wicklund gitározik. Mit gondolsz, ő a megfelelő ember számotokra?

Még ezt sem tudjuk. Egyelőre azt hiszem, csak kipróbáljuk őt is. Azért bonyolult a helyzet, mert a kezdetektől fogva azonos felállásban zenéltünk, ez az első komoly tagcserénk… Matt jó gitáros, meglátjuk, hogy válik be nálunk hosszabb távon. Persze Kris is remek volt, de úgy éreztük, még meg kell néznünk mást is.

Beszéljünk egy kicsit az új albumról! Mik a tábor reakciói erre a nehéz, szövevényes anyagra?God Forbid

Úgy vesszük észre, tetszik nekik, sőt, a War Of Attrition máris ott van a legnagyobb sikernótáink között a bulikon, egyszerűen felpumpálja az embereket. Igazából egyelőre kicsit kényszerhelyzetben vagyunk, hiszen olyan gyorsan történt minden, hogy sem Kris, sem Matt nem tudta betanulni a koncertek előtt az összes új nótát. Tehát némelyiket még egyáltalán nem szedtük elő élőben, pedig a The Raint vagy a Walk Alone-t nagyon szeretnénk játszani a bulikon, mert úgy érezzük, borzasztó jól működnének. Annál viszont sajnos hosszabbak és bonyolultabbak, hogy csak úgy nekik fussunk, szóval egy kis időbe még beletelik, mire elő tudjuk szedni őket. Ami a lemezt illeti, úgy veszem észre, sok embernek kellett egy kis idő ahhoz, hogy megemésszék, de ezen egyáltalán nem csodálkoztunk, hiszen ez nem egy könnyen befogadható, azonnal ható album. Viszont talán a legjobb, amit eddig csináltunk.

Direkt akartatok minden eddiginél komplexebb és progresszívebb nótákat írni, vagy egyszerűen így jött ki a lépés?

Valamennyire szándékos volt a dolog, ezt nem tagadom. Sőt, már az előző lemeznél is tudatosan törekedtünk arra, hogy markánsan különbözzünk azoktól a csapatoktól, akikkel annyira szerettek minket összemosni: „Hé, ez olyan, mint a Shadows Fall meg a Killswitch Engage!” Igyekeztünk olyasmiben gondolkodni, amit ezek a zenekarok biztosan nem csinálnának, és ez egy kicsit oda vezetett, hogy csakis magunknak zenéltünk, amikor írtuk a dalokat. Végeredményben sikerült elérni, amit akartunk, ez a lemez ugyanis abszolút kiszámíthatatlan és nagyon atmoszférikus is egyben. De hiába hosszúak a dalok, azért odafigyeltünk arra, hogy kellően fogósak is legyenek.

Ezek szerint idegesít, ha metalcore csapatként emlegetik a God Forbidot?

Már hozzászoktam, mert abban a korszakban bukkantunk fel, amikor ez az egész metalcore dolog felfutóban volt, habár mi a kezdetektől fogva sokkal zeneibbek vagyunk, mint azok a bandák, akiket általában a metalcore vonalhoz sorolnak. Jobban dühítene, ha azt mondanák, hogy szarok vagyunk! (mosolyog) Én szívesebben hívom magunkat heavy metalnak, még akkor is, ha inkább metalcore-os, mintsem manowaros a zenénk. Súlyosak vagyunk, dallamosak vagyunk – szerintem ez a heavy metal lényege.

Mit gondolsz, milyen eredményeket érhettek el az Earthsblooddal?

Nyilván szeretnénk, ha betalálna a lemez a rajongóknál, de most már alapvetően csak annyit tehetünk, hogy megállás nélkül turnézunk és toljuk előre a szekeret, ahogy csak lehet. Ide tartozik például az is, hogy folyamatosan kapcsolatban vagyunk az interneten keresztül mindenkivel, aki csak szereti a zenénket. Már csak azért sem dőlhetünk hátra túlságosan, mert a dolgok jelenlegi állása szerint az Earthsblood volt az utolsó albumunk a Century Media számára, tehát reálisan nem várhatjuk, hogy teljes erőbedobással dolgozzanak, és mindent megcsináljanak értünk ebben a helyzetben. Nem lesz egyszerű menet a következő néhány hónap, de ha minden a tervek szerint halad, és bejutunk azokra a turnékra, amikre úgy tűnik, hogy esélyünk van, év végére szerintem elég nagyot léphetünk előre. De ha nem így lesz, akkor is mindent megteszünk majd. Ahol látni akarnak bennünket, oda igyekszünk elmenni akár egyedül, akár másokkal. A Devildriverrel például imádunk együtt játszani, de a Machine Headdel, a Lamb Of Goddal, a Hatebreeddel is nagyon szeretünk turnézni. Mindenkivel jól kijövünk. Tudod, a metal zenészek azért eléggé hasonló arcok, nem véletlenül metal zenészek! (nevet) Szóval a közös hang azért alapvetően mindenkivel megvan.

Kiknek a hatására jött létre az a jellegzetes zenei világ, ami a God Forbid sajátja?God Forbid

A ’90-es években kezdtünk zenét hallgatni, így elsőre azok a szupersúlyos, szuperagresszív muzsikák fogtak meg minket, amik akkoriban mentek: Meshuggah, Carcass, At The Gates, Pantera, Sepultura… Meg persze egy rakás death metal és hardcore zenekar, például a Candiria, tehát a legőrültebb, legzúzósabb dolgok. Idővel aztán egyre jobban rákattantunk a klasszikus bandákra is, a Metallicára, a Megadeth-re és társaikra, meg egy csomó olyan csapatra is, akik dallamosabbak, a szó szoros értelmében véve rock’n’rollosabb hozzáállásúak. In Flames, Arch Enemy, Soilwork… De ettől még ugyanúgy szeretem a Gojirát, az Opeth-et vagy a Dimmu Borgirt, a black metalt is. Mindig kutatok az új zenék iránt.

Gitárosként kikre tekintettél példaképként?

Zakk Wylde-ra, Dimebag Darrellre, Randy Rhoads-ra, az Amott tesókra, Alex Skolnickra, James Murphyre, Steve Vai-ra, Marty Friedmanre, Jeff Loomisra… A lista végtelen.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

A Master Of Puppets a Metallicától, az Abbey Road a Beatlestől és a Thriller Michael Jacksontól.

Ő valami gyerekkori kedvenc?

Nem, ma is ugyanúgy szeretem, mint régen. Akármikor berakom a Thrillert, mindig ledöbbenek: „Bassza meg, ez az! Mekkora zene!” (ekkor még természetesen sem Doc, sem mi nem tudtuk, hogy néhány ezer kilométerrel arrébb Michael Jacksont éppen ekkortájt próbálják meg sikertelenül újraéleszteni – D.Á.)

Mi az élet értelme?

Azt hiszem, az, hogy igyekezz meg minden napot hasznosan eltölteni, és azokra a dolgokra koncentrálni, amik tényleg lényegesek. Az emberek többsége felépíti a házat, és annak örül, hogy van egy háza, pedig nem az az igazán fontos, hanem maga az építkezés folyamata.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.