Shock!

Augusztus első felében végre eljutott Budapestre a New Orleans-i Exhorder. A kultikus csapat a maga idejében igazi underground botránybandaként híresült el agresszív és tabudöntögető szövegeivel, ám egyszersmind a Pantera által fémjelzett groove metalos vonal egyik előfutárának is számítottak. A néhány éve ismét aktívan koncertező és lemezeket is készítő zenekarban mostanra egyedül Kyle Thomas énekes/gitáros képviseli a korai felállásokat. Vele ültünk le a Barba Negrában a fellépés délutánján egy jó hangulatú beszélgetésre.

Anno az Exhordert sokan a groove metal úttőrőjének tartották. Tisztában voltatok vele, hogy valami különlegesen alkottatok?

Igazából soha nem volt semmiféle mestertervünk. Egyszerűen csak srácok voltunk, akik játszották a saját muzsikájukat. Amikor az ember először elkezd zenélni, általában más zenekarok számait játssza, hogy megtanulja rendesen kezelni a hangszerét. Mi is így kezdtük különböző bandákban, de aztán, még tinédzserként – inkább már a kései tinédzserkorunkban – úgy döntöttünk, inkább olyan zenét akarunk játszani, ami a sajátunk. Úgyhogy egyszerűen elkezdtünk írni olyan dalokat, amik jöttek belőlünk. Akkoriban sokan mondták, hogy olyanok vagyunk, mint a Slayer, de szerintem csak azért, mert nem nagyon tudtak minket mihez hasonlítani. Ami talán mindig megkülönböztetett minket a klasszikus thrash zenekaroktól, az annak az érezhető hatása volt, hogy New Orleans-ból jöttünk – a dzsessz szülővárosából, erős blues-hagyományokkal, és ne feledjük, a korai rock′n′roll is innen indult. Ezeken a dalokon nőttünk fel és teljesen természetes volt, hogy ezek a hatások is beszivárogtak a zenénkbe. Szóval nem volt előre kitalálva, megtervezve semmi, egyszerűen csak így alakult.

Ezek szerint szereted a dzsesszt is?

Időnként hallgatok ilyesmit is, igen. Gyerekkoromban először trombitálni kezdtem. Öt évig játszottam rajta, aztán beleszerettem a heavy metalba, és végül teljesen a keményebb zenékre álltam rá. Szerintem az, hogy ilyen sokféle dolgot hallgattam, sokat adott a stílusomhoz. Imádom például a régi, klasszikus funkot is, meg a new wave-et is. Ha sokféle dolgot hallgatsz, az rengeteg lehetőséget ad arra, hogy olyasmit alkoss, ami más, mint a megszokott, egyszerűen azért, mert a hatásaid mind befolyásolják, amit írsz. És persze az is számít, hogy éppen hogyan érzel, mi van a szívedben, amikor megírsz egy számot.

Ha most a kezedbe nyomnék egy trombitát, tudnál játszani rajta?

Tudnék valamennyire zajt csapni vele, de már nagyon régóta nem játszom rendszeresen. Viszont amikor a szád a fúvóka ellen fekszik, az bizony megsínyli, ha nem gyakorolsz rendszeresen. Kottát olvasni sem nagyon tudok már. Pontosabban tudok, de csak lassan, nagyon oda kell figyelnem. Már közel sem megy úgy, hogy csak ránézek és már játszom is.

Mai fejjel mit gondolsz, a Slaughter In The Vatican címe és borítója nem vált a zenekar hátrányára?

Talán, egy kicsit a pályafutásunk elején. De ma már ez a lemezborító egész visszafogott ahhoz képest, amit más bandák csinálnak. Szóval ma már senki nem akad fenn azon, ha a pápát akasztani viszik. Ma is elég jól megy, szerencsére: ez volt az első albumunk, és ez az, amihez a rajongók a leginkább kötődnek. Ahogy mondani szokták, igazi klasszikussá vált az évek alatt. Mi is nagyon szeretjük, de nem érezzük úgy, hogy örökre ebben a mederben kell maradnunk. Most tényleg azon dolgozunk, hogy új irányt találjunk a hangzásban és a zenében egyaránt. Megtartunk a régi soundból is persze dolgokat, de közben fejlődünk, ahogy egyébként a művészetnek mindig is kellene

Igen, az újjáalakulás utáni lemezeken azért eléggé más zene hallható, mint az első két albumon. Akartam is kérdezni, hogy szándékos döntés volt ez az eltávolodás vagy csupán természetes fejlődés eredménye?

Ez igazából már a The Law után elkezdett kialakulni. Az a lemez nagy nyomás alatt készült, és ezért a dalok kaotikusak, nincs igazán jó szerkezetük, nincs jól összerakva az egész. Tudom, hogy vannak, akik szerint a The Law a világ legjobb albuma, de én úgy érzem, összességében talán ez a legkevésbé egységes munkánk, és számomra ez a legkevésbé kedvelt lemezünk.

Érdekes, hiszen pont ennek a borítója van felvarrva a válladra.

Igen, attól még persze szeretem azt a lemezt is, a borítót meg még most is imádom. És ha meghallgatod, néhány dalba már ott is elkezdtük egy kicsit beleszőni a funkos meg ilyen-olyan részeket. Az utolsó szám, a (Cadence Of) The Dirge, például tiszta énekkel megy. Szóval már ott elkezdett kialakulni egy másfajta vonal. Emlékszem, amikor az a lemez megjelent, kaptam pár gyűlölködő levelet rajongóktól, mert nem követtük vele szóról szóra a Slaughter In The Vatican „receptjét". Sokan kiakadtak, hogy nem színtiszta thrash a zene, a groove-os dolgok miatt. De mi sosem változtattunk, egyszerűen akkor ez a zene jött belőlünk. Sokan nem tudják, de a Mourn The Southern Skies albumra került dolgok közül néhányat már húsz éve elkezdtünk írni, csak akkor nem tudott kijönni egy új lemez. Szóval mi mindig is fejlődtünk, változtunk. Soha nem akartunk pusztán thrash zenekar lenni. De mivel olyan sok időre eltűntünk, az emberek kvázi hozzákötötték magukat a Slaughter In The Vaticanhez. Minket meg állandóan próbálnak visszaterelni ahhoz a zenei világhoz, de már nem vagyunk ugyanazok, nem ugyanott tartunk. Persze, el fogjuk játszani a dalokat, mert nem csak a közönség szereti őket, hanem mi is, de nem akarunk leragadni náluk.

Ki énekelte azokat a gregorian dallamokat a Slaughter címadójában?

Én. Középiskolában kórusban is énekeltem, méghozzá egy katolikus iskolában. Én vettem fel azt a részt is, és az új albumon hallható kántálását is teljes egészében én nyomtam fel.

Miért oszlott fel anno a zenekar a The Law után?

Soha nem ment igazán jól nekünk a hosszú távú együttműködés. Nagyon szerettük egymást, de ugyanennyit veszekedtünk is, ami néha konkrétan verekedésbe is átment. Néha borzasztóan nehezen jöttünk ki egymással. Aztán az egyikünk visszament az iskolába, a másiknak gyereke született, így nem tudták vállalni a turnékat. Szépen lassan szétesett a banda. Közben a death metal felfutott, a thrash pedig éppen hanyatlóban volt, mi meg valahol a kettő között álltunk. Akkoriban pedig egész más volt a színtér. Ha megnézed a mai buli bandáit: itt vagyunk mi, meg a belarusz zenekar (Extermination Dismemberment – a szerk.), akik brutális death metalban utaznak. A Magma Rise stoner doom, a Ragályban nem vagyok biztos, de ők meg talán dallamos death metalt játszanak, nem? Szóval tök jó ez a sokszínűség, de régen elképzelhetetlen lett volna megcsinálni egy ilyen koncertet. Egy bulin csakis egy műfaj képviselői játszhattak, a közönség nem volt hajlandó elfogadni mást. És ez is komoly problémát jelentett számunkra. Szóval balszerencsések voltunk, de nem is gürcöltünk eléggé keményen – többet kellett volna melózni a bandával. A végére már mindenkit nagyon frusztrált ez, így külön utakon folytattuk. Ekkor indítottam el a Floodgate-et.

2008 és 2011 között volt már egy aktív időszaka az Exhordernek, de akkor nem jelent meg tőletek semmi. Miért?

Igen, csak pár bulit csináltunk. Terveztünk egy albumot, de megint közbeszólt a nehézkes együttműködés közöttünk, és újra feloszlottunk.

Szóval ezért nincs az eredeti tagok közül rajtad kívül senki a bandában már.

Vinnie LaBella, egy másik eredeti tag ugye itt volt azért 2017-től egészen 2019 végéig, 2020 elejéig, de igazából vele sem működött a dolog, így végül ő is távozott.

Mi késztetett arra 2017-ben, hogy újra összehozd a bandát?

Egyszerűen úgy éreztem, van ránk igény. Az a furcsa, hogy az Exhorder valamiért még akkor is növekszik, ha nem csinálunk semmit. Magam sem tudom az okát, mert ez sosem szokott így lenni. Ha pedig aktívak vagyunk, még gyorsabban emelkedik a státuszunk. Úgy éreztem, még befejezetlen a történet, nekem pedig még mindig sok mondanivalóm van. A banda népszerűsége miatt pedig logikusnak tűnt, hogy újra aktív legyen, és megpróbáljuk elérni vele, amit mindig is szerettünk volna, de sosem sikerült. Ezért aztán hajlandó voltam újra megpróbálni ezekkel a srácokkal. Hárman még mindig együtt vagyunk, és itt van velünk Pat O′Brien is. Mindannyian nagyon jól kijövünk egymással, és remekül tudunk együtt dolgozni.

Patnek sikerült teljesen rendbe hoznia az életét?

Igen. Próbaidőn volt, de minden szabályt betartott, meghúzta magát. Nyilván nem tudom, mi történt aznap, de szerintem a média sokkal rosszabbnak állította be az egészet, mint amilyen valójában volt. Nem akarom bagatellizálni, amit tett, és persze ő is vállalja mindenért a felelősséget ma is. De voltak enyhítő körülmények is, amikről a sajtó már nem beszélt, és talán nekem sem kellene nagyon belemennem ebbe a sztoriba... Viszont ami tényleg történt, és ami a médiában megjelent, az azért messze nem ugyanaz. Szóval Pat mindent megtett és betartott, amit a bíróság előírt neki, így elkezdhetett turnézni velünk az Egyesült Államokban. Amíg nem volt biztos, hogy külföldre is utazhat, addig pedig a barátunk, Waldemar Sorychta segített ki minket, aki anno Jasonnel együtt játszott a Grip Inc.-ben. Idén Pat ügyvédje utánanézett, és kiderült, hogy már szabadon utazhat, úgyhogy végre ő is beülhetett a turnébuszba. Emberileg és zeneileg is tökéletesen illik hozzánk, és boldog. Sőt, talán a legkönnyebb személyiség a zenekarban, ha utazásról és turnézásról van szó. Az ő múltjával lehetne egy igazi diva is, de egyáltalán nem ilyen. Egyszerűen csak minél többet akar játszani.

És neked milyen érzés, hogy ma már nem csak énekled, hanem gitározod is a régi dalokat?

Sokkal jobban élvezem így a zenekart, mint korábban. Az emberek néha mondják, hogy hiányzik nekik az, amikor csak énekes voltam. De már 55 éves vagyok, nem tudok egyfolytában fel-alá rohangászni a színpadon. Könnyebb nekem, hogy csak gitározni és énekelni kell. Más a hangsúly. Ahogy mondtam, nyolcéves koromban kezdtem trombitálni, szóval elsődlegesen zenész vagyok. Soha nem akartam énekes lenni, soha nem álmodtam róla, véletlenül alakult így. Szóval akkor érzem igazán jól magam, ha hangszer van a kezemben.

Ha már említetted az 55 évet: milyen ennyi idősen az Anal Lustot énekelni?

Őszintén szólva, már nem érdekel az a dal. Akkor játsszuk, ha kell. Szórakoztató, kicsit bolondos, de a szöveg tényleg borzalmas. Szerencsére nem én írtam... Vállalom a felelősséget érte, hiszen én énekeltem fel, de számomra ez csak egy kis bolondos része a múltunknak, amivel már igazából nem foglalkozom. Általában csak akkor játsszuk el, ha fizetnek érte, hogy a Slaughter In The Vaticant teljes egészében előadjuk.

Te vagy amúgy a fő dalszerző a zenekarban?

Nálunk igazából nincs fő dalszerző. Valójában soha nem is volt. A pályafutásunk elején, amikor a Slaughtert írtuk, az öt eredeti tag mindegyike hozott ötleteket. Én is írtam zenét és ők is írtak szöveget. A The Law-nál aztán lett két új tagunk és ők viszonylag kevés ötletet hoztak, de az Exhorderben alapvetően mindig csapatmunka folyt. És most is az folyik. Jason például rengeteget ír. A riffek többségét ő hozta az új albumra, meg sokat írt a Mournra is. Csak valahogy ezt nem igazán tudják az emberek, nem kapta meg érte a neki járó elismerést, ami engem kifejezetten zavar. Amit egyébként Jason hoz, azt ő is gitározza fel. Amit meg én, azt én, és Pat játssza a szólókat. A következő albumra már remélhetőleg Pat is tud hozni dalokat, úgyhogy azokat ritmusozni is ő fogja. Szerintem ez így logikus, hiszen nem kell elmagyaráznia a dalszerzőnek, mit akar hallani, feljátssza ő maga. Mindannyiunknak más kicsit a stílusa, így a lemez is érdekesebb így. Hasonlóképpen dolgozik a Trouble is: ha Rick ír egy dalt, ő is gitározza fel.

Egyetértesz velem, ha azt mondom, az utolsó albumra raktátok össze talán a legfogósabb dalokat az Exhorder történetében?

Talán. Ahogy mondtam, a The Law utolsó dalával elkezdtünk már kísérletezni. Szóval, ha együtt maradtunk volna, akkor az, amit a két utolsó albumon hallasz, már akkor megtörtént volna. Megáldott a sors egy erőteljes hanggal, és három évet töltöttem egy kórus tagjaként, szóval miért ne használjam ki mindezt? Ugyanakkor az, ahogy az Exhorderben éneklek, nagyon különbözik attól, ahogy mondjuk Trouble-ban, mert más a két banda stílusa. De persze van azért átfedés is, hiszen vagyok, aki vagyok. Viszont sosem írnék egy teljesen popos dalt az Exhordernek, mert nem lenne helyénvaló. Nem ez a megfelelő banda hozzá. Szóval próbálom legalább úgy alakítani a zenét, hogy még ha kicsit letisztultabb, talán könnyebben fülbe ragadó, fogósabb dolgokat csinálunk is, akkor is Exhorder legyen. Ez fontos

Mit jelent a Defectum Omnium lemezcím?

Ez egy latin kifejezés, ami annyit tesz: „mindenki kudarca". Alapvetően a mai világra utal, ami egy kibaszott szemétláda, ráadásul még kis is gyulladt. És mindenki felelős érte. Mindannyian cserbenhagytuk a világot.

Mit gondolsz, van utánpótlás a színtéren vagy inkább csak a régi, öreg rajongóknak játszanak a bandák?

Még mindig sok régi rajongónk van, akik közül néhányan úgy érzik, az új irány nem jön be nekik, és inkább otthon maradnak a lemezeiteket hallgatni. És ez teljesen rendben is van. Két nappal ezelőtt Münchenben játszottunk egy fesztiválon, ahol körülbelül ezer ember volt lent a klubban, köztük egy csomó fiatal. És teljesen odáig voltak értünk. Szóval szerencsére nő a bázisunk és sok a fiatal is.

Említetted a Trouble-t. Ott mi a helyzet?

Készül a lemez. Már felvettük a dobot, egy kevés basszust és gitárt, és én is felénekeltem pár demót. Mindig elkezdjük, aztán megállunk. Aztán újra kezdjük, tudod, olyan trouble-ösen. De egyszer kész lesz. Jövőre koncertezünk is majd, amit nagyon várjuk. A banda terve az, hogy legalább még egy igazán jó albumot kiadjunk. Nekem tetszik az irány. Anno a The Distortion Field zeneileg már kész volt, amikor bekerültem a bandába, de most együtt írjuk a dalokat.

És az Alabama Thunderpussy? Ott is tag vagy még, ha jól tudom.

Igen, de a zenekar nem mindig aktív. Pár éve átjöttünk Európába néhány koncertre, és idén is megkérdeztek, érdekelne-e a dolog, de túl elfoglalt vagyok. 2025-ben száztíz koncertünk van Exhorderrel. Már megvolt kábé hatvan, aztán turnézunk majd a Six Feet Underrel az Államokban, novemberben pedig jövünk megint Európába. Szóval nagyon sűrű az év. Mire véget ér, összesen a többi bandámmal együtt túl leszek vagy száznegyven koncerten. Elég nehéz mindent összehangolni a naptárban, de meg kell csinálnom, ha ki akarom fizetni a számláimat.

Pár éve volt egy lemezed az Aortha nevű bandával is. Róluk mit kell tudni?

Körülbelül négy-öt számot csináltam velük, de az csak egy projekt volt. A fő dalszerző, Predrag Glogovac szerette volna, ha sok különböző vendég segít az album elkészítésében. Szerencsém volt, hogy én is részese lehettem, és hálás vagyok, hogy meghívott.

Ozzy és Eric Wagner halálát hogy élted meg?

Ó, mindkettő borzalmas volt számomra. Ericet sem ismertem nagyon jól, de párszor találkoztunk, és mindig nagyon kedves és támogató volt. Én pedig a rajongója voltam, szóval mélyen megérintett, mikor elment. Amint megtudtam, hogy elhunyt, azonnal sírva fakadtam. Ugyanez történt Ozzy halálakor is. Ozzy óriási hatással volt rám. Nélküle és a Black Sabbath nélkül nem csinálnám azt, amit. És persze a Trouble és Eric nélkül sem. Néha az emberek nem értik, hogy tudok sírni valaki miatta, kit nem vagy csak alig ismertem. De ez nem ilyen egyszerű. Ez egy mély dolog. A zene megérint. Amikor hallod a dalokat, visszavisznek gyerekkorodba, amikor hallgattad a lemezeket, és azt gondoltad: „én is ezt akarom csinálni, ott akarok lenni a színpadon." Szerintem teljesen természetes, hogy az ember szomorú lesz, amikor a régi bálványai meghalnak.

Ma este együtt játszotok a Magma Rise-zal, Holdampf Gáborhoz pedig régi barátság fűz. Hogy ismerkedtetek meg?

Azt hiszem, 1996-ban történt, amikor a Floodgate-et meghívták, hogy a Sepultura előtt lépjünk fel a Roots turnéján. Gábor egy nagyon hideg, esős napon öt órás vonatútra vállalkozott, hogy eljöjjön a koncertre, amire még jegye sem volt. Bekopogott a turnébuszba, és mondta, hogy csak szeretett volna találkozni velünk és beköszönni. Mi meg nem is értettük, hogy jegy nélkül bevállalta az utat, csak ezért. Szóval felvettük a vendéglistára, adtunk neki enni, inni, és azóta is barátok vagyunk, folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Nagyon kedvelem őt, az egyik legkedvesebb ember, akit valaha ismertem.

Koncertfotó: Barba Negra