Shock!

Kapásból az 1968-as Furcsa pár című film ugrott be, amikor először meghallottam, hogy Cowpunks & Glampires néven közös turnéra indul a D-A-D. és a The 69 Eyes. Papíron ugyanis kábé annyira illettek össze, mint a tisztaságmániás Jack Lemmon és a trehány Walter Matthau Neil Simon történetében. Persze esetünkben szó sincs bármiféle kényszer szülte együttműködésről, a meglehetősen eltérő stílus ellenére régi haverság van a két zenekar között, és ahogy ez a budapesti turnényitón egyértelműen kiderült, az összebútorozás is kifejezetten jó ötlet volt.

Előzetesen megsaccolni sem tudtam volna, mennyi embert mozgat meg itthon ez a duó – főleg a brutálisan durva koncertfelhozatalt hozó októberben –, de már a D-A-D színpadra lépésekor is nagyjából tele volt a kisebbik Barba-sátor. A laza, southernes témákkal operáló, teljesen bolond hard rock brigád kilenc éve nem lépett fel Magyarországon, szóval épp ideje volt már, hogy megint erre járjanak. Ráadásul annak ellenére, hogy hazájukon kívül sosem futottak be igazán, nálunk is van egy lojális D-A-D-mag, így már a koncert első dalánál komoly lelkesedés fogadta a Binzer tesók által vezetett négyesfogatot. Alaposan oda is tették a kezdést, hiszen kapásból indításnak ellőtték egyik legnagyobb slágerüket, a Jihadot az 1989-es No Fuel Left For The Pilgrims lemezről.

A dánok amellett, hogy piszok jó dalokat tudnak írni, élőben is kifejezetten erősek: hozzájuk hasonlóan kattant színpadi show-t igen kevesen vezetnek elő a hard rock színtéren. A látvány középpontjában természetesen a kéthúros, custom basszusgitárokon játszó, öltözékében is extravagáns Stig Pedersen áll. Ne tévesszen meg azonban senkit a rakéta-, olajbogyó- vagy épp kétfedeles német vadászgép alakú basszusgitárok látványa, illetve a mindössze két húr használata, a faszi zseni a hangszerén. Ráadásul a dzsesszista ütőfogást alkalmazó Laust Sonnéval olyan vadállat ritmusszekciót alkotnak, ami bőven megérdemelné, hogy ne csak hazájában legyen világhírű. Mellettük Binzerék szinte visszafogottnak tűnnek, de természetesen a D-A-D sikeréhez nagyon kell Jacob hangulatos, szélfútta ördögszekereket idéző gitárhangzása, meg persze Jesper ráspolyos, ezer közül is felismerhető hangja. Első hallásra az ember nem feltétlenül nevezné kifejezetten topligás énekesnek, de hallgass csak meg bárkitől egy D-A-D-feldolgozást, és hallani fogod, ahogy beletörik a bicskája... A fickó idén töltötte a 60-at, de szerencsére hangja épp oly erős ma is, mint a régi szép időkben, és dallamai is a helyükön vannak.

Tökéletes példa volt erre a legutolsó lemez talán legfogósabb tétele, a másodikként eltolt 1st, 2nd & 3rd, illetve az azt követő klasszikus Girl Nation, meg a 2024-es Speed Of Darness címadója. Az elején tehát az egy dal a Fuelról – egy dal a Speedről sorminta érvényesült, és összességében is ez a két album tette ki a tizennégy számos koncert felét. A többit meg szépen elosztogatták, de nyilván így is rengeteg minden kimaradt – mégiscsak egy tizenhárom albummal rendelkező csapatról beszélünk. A koncert egyik csúcspontját jelentő, szintén újlemezes The Ghost előtt Stig ragadta magához a mikrofont, hogy eltolja a teljesen elmebeteg Riding With Sue című dalt, némi extra reflektorfényt magára irányítva. Nem mintha különösebb szüksége lett volna erre, hiszen a bőgőit folyamatosan váltogató figura hol a dobemelvényre mászott fel, hol meg a színpadon pörgött-forgott, szóval eleve rá szegeződött minden szempár. A D-A-D végül összesen kábé 85 percet töltött a színpadon, a koncert vége pedig igazi slágerparádé volt Monster Philosophyval, egy nagyon fasza dobszólóval egybefűzött Everything Glowszal, Bad Craziness-szel, meg a ráadásban eltolt Sleeping My Day Awayjel és a záró, megint csak Stig által énekelt It's After Darkkal.

Mivel a két zenekar komolyan veszi a double headliner pozíciót a turnén, egyikük sem elégedett meg 60-70 perces szettekkel. Ennek eredményeként a The 69 Eyes a szokásos koncertmenetrendekhez képest relatíve későn, tízkor csapott csak a húrok közé. Jyrkiék szívében különleges helyet foglal el Magyarország, így ők szerencsére relatíve gyakran fordulnak meg nálunk. És ugyan még csupán két és fél év telt el legutóbbi önálló hazai bulijuk óta, ez láthatóan nem fogta vissza a közönség lelkesedését, az ő kezdésükre ugyanis egy kicsivel még többen lettek a sátorban. Ha nem is kellett kitenni a Blue Stage-re a megtelt táblát, relatíve elöl állva úgy érzetem, nem sok választhat el minket ettől.

Amikor legutóbb itt jártak, még csak a kanyarban volt a Death Of Darkness nagylemez, így nyilván nem erőltették nagyon az új dalokat. Nos, ugyanez volt a helyzet most is, hiába áll ugyanis ez a korong a diszkográfia tetején, mindössze a Drive fért be róla, meg ebből a korszakból még a Boycott-feldolgozás Gotta Rock. A program gerincét az új cuccok helyett így a 2000-es évek elejének lemezei, a Paris Kills – Blessed Be – Devils triumvirátus tette ki, ezekről került ki ugyanis a program kétharmada. A szuperintenzív D-A-D után az elején kissé még hangolódnom kellett a némileg visszafogottabb vámpírromantikára, de aztán Jyrkiék hangulatvilága is hamar magával ragadott, ráadásul esetükben extra pikantériát jelentett, hogy hozzájuk abszolút passzolóan, Mindenszentek előtt két nappal értek ide. Jyrki sokat is emlegette a Halloweent – a Gothic Girl alatt egy seprűn repkedte be a színpadot, azaz csak átragadt valami hülyeség rá is a dánokról –, meg persze előkerültek a régi szigetes emlékek is.

A jó hangulatú nosztalgiázás közben pedig a fővámpír hibátlanul hozta a tőle megszokott színpadi manírokat is. Ugyan nem szántja fel a színpadot, Jyrki mégis kifejezetten szuggesztív, jó frontember, aki a dobos Jussival karöltve tök látványossá teszi a The 69 Eyes produkcióját. Persze csak akkor, ha épp lehet őket látni a bőkezűen adagolt, a színpadot gyakran teljesen elfedő füstfelhőben. Jussi ugyan teljesen eltérő stílusban nyomja, de ugyanolyan feszes és feelinges ütős, mint Laust, dob-geekeknek pedig kifejezetten érdekes lehetett a teljesen egyedien összerakott dobcucca is. Leszámítva a Never Say Die alatt beütött kisebb bőgő-gerjedést, kifejezetten jól is szóltak – akárcsak a D-A-D –, így tényleg nem nagyon lehetett volna fogást találni ezen a bulin. A The 69 Eyes végül talán öt-tíz perccel többet is játszott, mint turnépartnere, így mikor a Lost Boys után elhagyták a deszkákat, valahol 90 perc környékén járhatott a számláló.

Nem tudom, mennyire van átjárás a két zenekar közönsége között, és abban sem vagyok biztos, hogy a gyökeresen eltérő hangulat- és zenei világ miatt képesek a másik táborból új rajongókat átcsábítani, de az tuti, hogy nem rajtuk múlik a dolog. Némi nyitottsággal ugyanis ezen a turnén az ember két remek formában lévő, ténylegesen főzenekari produkciót nyújtó csapatot nézhet meg a pénzéért.

Fotó: Máté Éva