Shock!

Október 17-én jelenik meg a Biohazard új albuma. A Divided We Fall immáron a második visszatérő album lesz a legendás brooklyni hardcore/metálosok klasszikus felállásától, vagyis Evan Seinfeld énekes/basszertől, Billy Graziadei énekes/gitárostól, Bobby Hambel gitárostól és Danny Schuler dobostól. A keménykötésűnek, agresszívnek és persze ízig-vérig biohazardosnak ígért album megjelenésére készülve augusztus legvégén alkalmunk nyílt személyesen leülni az egyik belvárosi szállodában az épp Budapesten tartózkodó Bobby Hambellel. A gitáros a rá jellemző barátságos stílusban válaszolt minden kérdésünkre.

Mi járatban vagy Budapesten?

A MotoGP-re érkeztem, és elképesztő élmény volt. Óriási motorrajongó vagyok, én magam is rengeteget motorozom. Gyerekkorom óta imádom a motorokat, és a motorsportot is imádom, az utóbbi években egyre jobban. Úgy alakult, hogy lehetőségem nyílt megnézni a versenyt, szóval lecsaptam rá. Azt mondtam magamnak: hűha, végre eltölthetek egy kis időt Budapesten anélkül, hogy tíz perccel a koncert után be kellene pattannom a turnébuszba! Most végre volt lehetőségem kicsit sétálgatni, pihenni, kajálni, megnézni a fő látnivalókat... Nagyon örültem neki. Nagyszerű városotok van! Persze, ha már itt voltam, adódott a lehetőség az ismerősök, a kontaktok révén, hogy kicsit az új lemezt is népszerűsítsem, és a zenekarnak is hasznára váljanak ezek az alkalmak. De alapvetően a motorok miatt jöttem, és minden várakozásomat felülmúlta a futam. Ezek a gépek őrületesen gyorsak, a versenyzők pedig igazi gladiátorok!

Láttam rólad egy YouTube-videót is, amin egy legendás boltban teszel látogatást, és egy spéci motort készítenek neked...

Igen, Indian Larrynél. Egész életemben vágytam rá, hogy legyen tőle egy motorom. A '90-es évek végén, a 2000-es évek elején az egyik hősömnek számított a chopperes színtéren. Most konkrétan a művészi oldalra gondolok. Ezek természetesen mind funkcionális gépek, de közben a másik oldalról műalkotások is, Indian Larry pedig a legnagyobbak egyike, igazi legenda volt. A halála után néhány barátom továbbvitte a műhelyét a tiszteletére. Nagyszerű emberek mind... Óriási megtiszteltetés volt részt vennem ebben a folyamatban. Mivel közben épp egy dokumentumfilmet is forgattam egy csapattal, valaki felvetette, hogy forgassunk a műhelyben is, ha már úgyis lenézek. Egyébként minden motort nagyon szeretek, de a Harley-Davidsonok, a chopperek és társaik állnak hozzám a legközelebb. És közben persze nagyon tisztelem azt az ügyességet, tehetséget, ami egy MotoGP-s részvételhez szükséges. Óriási élmény volt, hogy több versenyzővel is alkalmam nyílt beszélgetni: szóba jöttek különböző motorozási technikák, de a gépek mechanikájáról is sok újdongásot tanultam. (Bobby a magyar futamon egyaránt találkozott Lukács Tamással, aki egyetlen magyarként versenyez a Northern Talent Cupban a Road To MotoGP programban, illetve az Egyesült Államokban, magyar szülők gyermekeként született Rossi Attila Moorral, aki FIM JuniorGP MOTO2 kategóriában versenyzik, és a sportág legígéretesebb tehetségei közé tartozik – a szerk.) Tudjátok, folyamatosan próbálok fejlődni, jobban megérteni a műszaki oldalt, mert egyszerűen izgatják a fantáziámat a motorok. Hosszasan tudok gyönyörködni a motorfotókban is, mert gyönyörűek. Vagyis esztétikailag, alkotásként is nagyra értékelem a motorokat, amellett persze, hogy imádok motorozni. Motoron ülni különleges élmény: kitisztul az agyad. Csak te létezel, az egész élmény a tiéd, a személyes tered. Ha valaki egyszer ráérez, függővé válik egész életére.

Te is bütykölsz motorokat esetleg?

Akad otthon néhány régebbi motorom, de elég egyszerűek. Nem vagyok műszerész, de azért ezt-azt én is meg tudok csinálni – aztán persze van, amihez már nem elég a tudásom, de akkor is szeretek dolgozgatni rajtuk. Szeretek tanulni: valami eltörik, te meg utánanézel, hogyan működik, hogyan lehet megjavítani... Ha tényleg értékeled magát a gépet, roppant izgalmas ez a folyamat, és utána magát a motorozást is többre fogod értékelni. Vagyis a két dolog kéz a kézben jár. Olyan ez, mint amikor gitáros leszel: egyből elkezdenek érdekelni a kiegészítő felszerelések is. A gitároddal, az erősítőiddel, az effektjeiddel is imádsz elmolyolni. A zenészek jelentős része is olyan, hogy képtelen uralkodni magán: kijön egy új termék, és egyből muszáj, hogy bármi áron meglegyen! (nevet) Na, ugyanez a motorok kapcsán is létezik: roppant érdekes mindaz a termékfejlesztés, dizájn, innováció, ami belemegy abba, hogy a különböző motorok másképp működjenek, másképp fessenek, másmilyen legyen rajtuk ülni. Mindenkinek megvan a maga hobbija – nekem ez az egyik. Van több is persze, de muszáj volt ott lennem ezen a versenyen is.

Említetted már az előbb az új lemezt, viszont mielőtt rátérnénk, ha nem bánod, még kicsit visszautaznánk az időben pár évet... Hiszen mielőtt ismét összejött a Biohazard klasszikus felállása, volt egy több évig tartó periódusotok Scott Robertsszel, aztán megint leálltatok. Honnan jött az ötlet, hogy ismét álljatok össze?

Tudod, igazából nem volt „ötlet". Tehát nem úgy indult a dolog, hogy na, akkor most ismét hozzuk össze a zenekart, hanem teljesen véletlenszerűen. Eltávolodtunk egymástól, és éveken át nem is álltunk kapcsolatban. Aztán egy nap Evan egy zsúfolt reptéren Danny tesója mellé keveredett a váróban, és mivel ugye kölyökkoruk óta ismerik egymást még Brooklynból, elkezdtek dumálgatni. Végül számot cseréltek, Danny felhívta Evant dumálni, aztán a végén én is beszéltem Dannyvel, és ismét elkezdtünk mind a négyen kommunikálni. Személyes, baráti szinten vettük fel ismét a kapcsolatot: bocs ezért meg azért, tesó, hiányoztál és a többi... Ismét barátok szerettünk volna lenni, ez volt a legfontosabb. Aztán amikor úgy éreztük, hogy ismét barátok vagyunk, aminek mindannyian nagyon örültünk, már természetesen jött a gondolat, hogy adjunk pár koncertet. Utána adtunk pár koncertet, láttuk, milyen reakciókat vált ki midnez a közönségből, ami nyilván roppant inspiráló volt. És hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy riffeket írunk, tempókon dolgozunk, szövegeket írunk. Ismét elkezdtünk zenekarként működni: mutogatni egymásnak az ötleteket, írni a dalokat.

Ennyire egyszerűen ment az egész?

Ennyire. És éppen ezért hiszem, hogy egyszerűen így kellett történnie, mert minden magától jött. Mert elsősorban jóbarátok akartunk lenni újra. Az élet rövid – miért élnéd le úgy, hogy megoldatlan vitákat hagysz függőben olyan emberekkel, akiket szeretsz?

A személyes kapcsolatotokat tekintve mennyiben más a mai Biohazard, mint amikor megalakultatok?

Óriási, de teljesen ugyanarról a zenekarról beszélünk. A színpadon ismét 19 évesnek érezzük magunkat. Persze az életünk sokat változott azóta: annak idején ugyanazon a környéken laktunk, ma meg mindannyian máshol élünk, messze egymástól. De ha összejövünk, megint ugyanazokká a régi srácokká változunk. Persze öregebb kiadásban, de a lényeg változatlan: ugyanaz a banda, ugyanaz a barátság. Mintha nem is maradt volna ki az az évtized. És ez hallatszik is az új lemezen. A stílusunk ugyanolyan: hűek maradtunk mindahhoz, amit annak idején elkezdtünk, és egy természetes, ösztönös Biohazard-lemez lett az eredmény.

Felhasználtatok régebbi ötleteket is, vagy mindegyik dal friss?

Érdekeset kérdezel, mert amikor megjön a dalszerzés során az ihlet, az embernek egyből eszébe jut, hogy ott volt ez meg az a téma még a feloszlás előtt, nézzük csak meg, hogy szólt... Szóval meghallgattam egy csomó régi demót és Biohazardnak szánt régi témát, aztán azt mondtam: oké, lássuk csak, hogy szólna ez mai fejjel! Fogok egy riffet, kicsit alakítok rajta, és mivel eleve a Biohazardnak szántam, Danny dobjaival a fülemben, igazából adott az alap. Szerintem mindannyiunknál akadtak ilyen témák, miután feloszlott a banda: félretettük, aztán továbbléptünk. Aztán visszaállt az agyam a Biohazard-groove-ra, hiszen a Biónak van egy sajátos hangulata, lüktetése. Sokféle zenét játszom én is, de az itteni gitárjáték csakis itt jellemző, sehol máshol. Összességében azért így is azt mondanám, hogy a lemez százszázalékosan új szerzeményekből, új dalokból, új szövegekből áll. Hagytuk, hogy kiforrja magát az anyag. És ezen a lemezen most nincs zongora, akusztikus gitár meg ilyesmi, mert egyszerűen nem kívánták meg a nóták: inkább agresszív, nagyon-nagyon erőteljes az egész. Bele sem gondoltunk ebbe egyébként, amíg nem kezdték el kérdezgetni, hogy lesz-e zongora, lesznek-e dallamosabb részek a dalokban. Csak azután döbbentünk rá, hogy nem, miután már elkészültünk.

Ha jól emlékszem, a Reborn In Defiance után terveztetek még egy lemezt...

Igen, utána gyakorlatilag egyből elkezdtünk melózni rajta.

És?

Mindig vannak tervek, így most is: jöjjön a következő, pörgessük a bandát, legyen még tíz album, akármennyi. Akkor is voltak. De aztán feloszlottunk, és minden terv ment a levesbe.

Scott-tal kapcsolatban vagytok esetleg? Mi van vele manapság?

Egy másik zenekarban játszik, teszi a dolgát. Roppant tehetséges zenész. Jó ideje nem beszéltünk már, de hát tudod, hogy megy ez, az élet folyik tovább... De tudom, hogy ma is zenél, és tényleg csak a legjobbakat kívánom neki.

Hogy jellemeznéd az új anyagot: old school Biohazard, vagy Biohazard 2025? Esetleg mindkettő?

Mindkettő. Sokan írták a videók alatt, hogy ismét '94-ben érzik magukat a daloktól. És igazából én is! (nevet) Mintha megint kölyök lennék! De színtiszta Biohazard az anyag. A megfelelő producerrel, a megfelelő hozzáállással, a megfelelő hullámhosszon készült. Semmit sem gondoltunk túl, egyszerűen csak csináltuk. Valahol szerintem a természetes folytatása annak, ahol abbahagytuk. Persze sosem jó, ha kimarad ennyi idő két lemez között, de ha folyamatosan léteztünk volna és nem oszlunk fel, biztosan másmilyen lenne. Akkor is bizonyára lenne album, de nem ez. Sok év eltelt, de nem bánunk semmit, mivel minden okkal történik ezen a világon.

Hogy állnak össze a 2025-ös Biohazard-dalok?

Változatlan koncepcióval, változatlan formulák mentén, változatlan dalszerzési metódussal a zenekaron belül. Közösen dolgozunk, méghozzá mindig. Mindenki mindenhez hozzáteszi a magáét. Ha írok egy riffet, akármennyire is imádom, a többiek azt csinálnak vele, amit akarnak. Ez mindig is így ment nálunk. Ha valakinek van egy komplett dala és leviszi a zenekarhoz, megnézzük, mit tudunk kezdeni vele. Úgy hívjuk ezt a szakaszt, hogy bedobjuk a húsdarálóba! (nevet) Ilyenkor mindenkinek joga van szétcincálni, hozzátenni a saját ötleteit, változtatni rajta, vitázni, tényleg bármit. Mire átmegy a dal a húsdarálón, rendszerint teljesen más, mint előtte. Ha például hozok egy szöveget, Evan a saját stílusában ritmizálja rá az alapokra, és ugyanígy Billynek is megvan a maga stílusa. Az én soraimnak is van egy sajátos ritmusa, de azt mondják: figyelj, tetszik a szöveg, de jobban kijönne nekem, ha itt és itt inkább ezt és ezt énekelném. Vagy Danny kicsit másképp képzeli el a dobtémát, és ettől a riff is módosul. Így nyerik el a dalok a végső formájukat: amit levittél a próbára, a húsdaráló után már egészen másképp fest, miután a többiek is hozzátették a magukét.

Akkor tehát senki sem csinál ebből ego-kérdést...

Nem, nem, kölcsönös tiszteleten alapul a folyamat. Akármennyire tetszik egy adott témám, mindig úgy viszem le a többieknek, hogy kezdjenek vele, amit csak szeretnének: fordítsák ki, szedjék darabokra, rombolják földig, tegyenek hozzá valami mást. A lényeg, hogy együtt új szintre juttassuk. Ha nem jut új szintre, legfeljebb visszatérünk a kiindulóponthoz. De ha jobb lesz, bármilyen változtatás rendben van. Nem én vagyok a fontos, hanem a Biohazard. Nálunk sosem működött volna, amit sok más zenekarnál is látsz, hogy mindenki hozza a saját dalait, aztán a végeredmény olyan, mintha egybegyúrtak volna négy szólóalbumot.

Az eddig megismert dalok szövegeit hallgatva mintha még mindig dühösek lennétek a világra...

A Biohazard-lemezek mindig is a körülöttünk látott világra reagáltak: megpróbáltuk megtalálni a pozitív üzeneteket a ránk személyes szinten ható negatív dolgok közepette. Ezek nem feltétlenül nagy horderejű események voltak: egy éjszakai utcai sztori is simán jelenthetett ihletet valamelyik dalhoz. És ezekhez a szövegekhez a világ minden táján rengetegen tudtak kapcsolódni, mert azt mondták: haver, de hát velem is pont ugyanez történt! Szóval még ami nagyon személyes volt, azt is igyekeztünk úgy tálalni, hogy mások is a magukénak érezzék. Nem kell brooklyninak lenned ahhoz, hogy azonosulj vele: Budapesten is éppúgy lehet rossz napod, éppúgy lehetsz dühös. De mindig az állt a középpontban, hogy mihez kezdj a negatív dolgokkal. Bennünket személyes szinten mindig is a zene óvott meg az önpusztítástól, vagy attól, hogy feladjuk a mindennapi akadályok, a csüggesztő dolgok közepette: megpróbáltuk megtalálni a pozitív üzeneteket. Ne add fel! Ne hagyd, hogy lehúzzon a spirál! Képes vagy rá! Mindez ugyanúgy vonatkozhat valamilyen napi nehézségre, mint komoly, ténylegesen élet-halál helyzetekre, de a lényeg ugyanaz. És szerintem ezen az új albumon ugyanez a jellemző, épp azért, mert mindig is ilyenek voltunk, ez jött belőlünk természetesen.

Ha összehasonlítod a lemezt a Reborn In Defiance-szel, mi köztük a legnagyobb különbség?

Hú... (elgondolkodik) Az akkor volt, ez meg most van... De azért persze sok zenei eltérés is van. Az a lemez például számos olyan dallamot, ötletet kívánt meg, amiknek ezen a mostanin nem volt helyük, de mint említettem, nálunk az ilyesmi soha nem tudatos döntés. Valójában soha nem is halljuk menet közben az eltéréseket a korábbiakhoz képest, csak ha már elkészültünk az albummal. Olyankor mindig azt mondjuk: na, ez most tényleg tök másmilyen! De sosem foglalkozunk a régi albumokkal, nem készülünk rá előre a melóra: itt egy gitár, ott egy gitár, ott a basszus, ott a dob, itt meg egy szöveg, adjuk ki magunkból, ami bennünk van! Úgyhogy mindig vannak azonosságok és eltérések. Most is olvastam kommenteket: van, akit a State Of The World Addressre, mást a Mata Leãóra, megint mást az Urban Discipline-re emlékeztetnek a dalok, de én ilyenkor mindig csak annyit mondok: nahát, ez érdekes, mert engem meg egyikre sem! (nevet)

Új kiadónál dolgoztok, méghozzá a Frontiers egyik frissen létrehozott részlegénél, a BLKIIBLK-nél. Ők azért nem annyira a súlyos muzsikákról ismertek...

Nem, valóban nem kifejezetten a hozzánk hasonló súlyos metálbandákra szakosodtak, viszont ettől még nagyon szeretik az ilyen muzsikákat. Épp ezért hozták létre a BLKIIBLK-et. Nem annyira tudom, milyen manapság a zeneipar másik odalán dolgozni, de a zenét mindenesetre nagyon szeretik, és ez a jó hozzáállás. Ha a zeneiparban melózol, az az ideális, ha zenerajongó vagy és sok mindent hallgatsz. Azért döntöttünk mellettük, mert úgy éreztük, gyakorlatilag bárki másnál jobban értik a zenekart, meg azt is, mire van szükségünk. Jó fejek, türelmesek voltak velünk végig, úgyhogy elégedettek vagyunk. És büszkék a lemezre.

Milyen turnéterveitek vannak?

Még formálódnak. Európáról egyelőre nem tudok konkrétumokat mondani, de tudjátok ti is, hogy imádunk errefelé játszani, a fesztiválokon meg önálló turnékon is. Mindig is nagyon fontos volt a Biohazard számára, hogy erre is koncertezzünk. Remélem, jövő nyáron is átjövünk fesztiválozni, de még korai lenne kijelenteni... Annyi bizonyos, hogy a lemez megjelenése után, októberben az Onyxszal lesz egy amerikai turnénk. Ez azért eléggé nosztalgikus: együtt a Biohazard meg az Onyx a '90-es évekből... Jó móka lesz, és eléggé lendületbe is hozza majd a gépezetet.

Annak idején klasszikus dolgokat csináltatok az Onyxszal, a Slamtől a Judgment Nightig, amiket mindenki ismer, de vajon hogyan reagál a mai közönség egy ilyen turnéra? Az Onyx mégiscsak egy keményvonalas hip-hop csapat...

Amikor először dolgoztunk velük, valóban létezett egyfajta feszültség a táborban, mondván, az egyes stílusokat nem szabad összevegyíteni. A Biohazardot általánosságban is az elejétől kezdve végigkísérte ez az egész. Utcakölyökként minden nap hallgattunk hip-hopot, heavy metalt, hardcore-t, tényleg mindent, és ezek mind-mind hallatszottak a zenénkben, a szövegeinkben, a hangzásunkban, látszottak a színpadi mozgásunkon, és így tovább. Mindet természetes hatásként szívtuk magunkba, egyszerűen ez jött belőlünk. De akkoriban egymástól elszeparáltan működtek az egyes színterek: külön a punkok, külön a thrasherek, külön a hardcore-osok... Mi közben hardcore-nak túlságosan is metál voltunk, metálnak meg túlságosan is hardcore, és közben sem a hardcore-osok, sem a metálosok nem értették, miért tükröz a zenénk hip-hopos hatásokat! (nevet) A hardcore jelentette talán a legfőbb inspirációt, a hardcore-mozgalom hírét, a hardcore üzenetét közvetítettük, de a zenénk súlya, erőteljessége a metálból jött, a groove-ossága meg a hip-hopból. Nem igazán tudtuk, hová passzolunk, viszont mindenkivel szívesen játszottunk együtt. Eleve úgy indultunk neki, hogy hozzuk össze a különböző bandákat, a különböző embereket... És a korai időkben ez bizony problémát jelentett! (nevet) Rengeteg bunyó robbant ki odalent, sokszor kellett leállítanunk a koncertet, hogy lecsillapodjanak a kedélyek. De aztán bejött az internet, és megváltoztak a dolgok, meg egy idő után pontosan tudtuk, hogy jó úton járunk. Szerintem nagyszerű különböző rajongói rétegeket összehozni. A zene az zene. Játszani is nagy örömmel játszom funkot, punkot, hardcore-t, lágyabb dolgokat... Így boldogan koncerteznék akár countrybandákkal is. Miért is ne? Bárkivel játszanék, már csak azért is, mert látni akarom, hogy a közönségük mekkora részét tudom magunk mellé állítani! Hát mekkora lenne már látni, ahogy egy csóka cowboykalapban zúz a Punishmentre, nem igaz? (nevet)

A legutóbbi magyar bulitokra emlékszel?

A Kreatorrel jártunk itt, a Barba Negra nevű helyen. Az egész turné egyik legjobb koncertje volt, minden szempontból csúcskategóriás buli: technikai szinten, a színpadot tekintve, mindenhogy... Baromi tisztán szólt minden, és hát a közönség is nagyon kitett magáért. Tényleg éreztük, hogy örülnek nekünk, a Kreatorékkel meg eleve nagyon komoly közös múltunk van, imádjuk őket. Megtiszteltetés volt ismét velük turnézni. Bármikor szívesen játszanék azon a helyen megint, mert mindenki nagyon jól bánt velünk, és nem szoktuk elfelejteni az ilyesmit. Koncert után mindig igyekszem megkeresni például, aki kaját készített nekünk, hogy megköszönjem. Egy csapatban vagyunk, és lehet, hogy a közönség nem látja őt, de én igyekszem emlékezni rá. De ugyanez áll a technikusokra meg mindenkire, akik segítenek tető alá hozni a koncertet és széppé varázsolják az élményt.

Úgy tíz éve az Agnostic Front írt egy Old New York című számot, amiben Roger Miret azt énekelte, hogy ma már teljesen más a város, mint azelőtt, és hiányzik neki a régi hangulat. Te mit gondolsz erről?

Néhány éve már Floridában élek, elsősorban a nagymamám és az anyám miatt költöztünk oda, tehát családi okokból, ahogy megöregedtek. Egy időben Los Angelesben is éltem amúgy, mert ott meg remekül lehet motorozni, de csodálatosak a hegyek meg a kanyonok is. Ám alapvetően keleti parti, New York-i csávó maradtam, mindig is Brooklyn marad az otthonom, hiányzik is minden nap... Persze a rokonok, a barátok miatt gyakran visszajárok, és minden alkalommal látom, mennyit változott a város. Valóban nem ugyanolyan már, és nem is csak arról beszélek, hogy másképp néz ki, mint azelőtt, hanem a kultúra, mármint az utcai kultúra is teljesen más. A '60-as, '70-es, '80-as években, tehát még az internet, a mobiltelefonok előtt sajátos életstílust jelentett az utcákon felnőni. Mindenki odalent lógott, állandóan összefutottál valakivel a környéken, minden a személyes érintkezésről szólt. Mindenki ismert mindenkit. A régi brooklyni parkokban, ahol annak idején kint lógtunk, minden szombat este kint nyomult mondjuk ötven-száz ember. Ma ehhez képest elhajtok ugyanezen parkok mellett, és tök üres minden. Senki sincs kint. Én meg: hová tűntek az emberek? És tudjátok, hová tűntek? Otthon ülnek a kibaszott telójuk meg a net előtt, és közben nem szagolnak bele a világba, nem érzik az utcák illatát, nem élnek át valóságos tapasztalatokat. Szóval ez a szabadtéri, kinti élet teljesen eltűnt, de ez valójában nem csak Brooklynban jellemző.

Itt is ugyanez a helyzet...

Igen, nagyjából mindenütt. Azelőtt elmentél otthonról, végigsétáltál az utcán, összeakadtál a barátokkal, beugrottatok a kocsmába, a helyi kajáldába. Ismerted a környéket, mint a tenyeredet. Aztán bejött az internet, és a technológia elvitte más irányba az emberek érdekelődését. Ez, ahogy mondtam, mindenütt megváltozott. De New York amúgy esztétikai szempontból is tök másmilyen ma már. A régi kedvenc éjszakai helyek, klubok, a nagy, legendás bulik helyszínei mostanra mind bezártak. Nagyon szomorú ez. Ettől még persze továbbra is nagyszerű város maradt, de ez van. Minden változik, haver. Az élet pedig megy tovább.

Szerinted tud mit mondani a Biohazard az új generációnak, egy mai tizenévesnek, huszonévesnek?

Bízom benne! Bízom benne, mégpedig elsősorban azért, mert amikor turnéra indulunk, lejönnek a bulikra a '90-es évek Biohazard-koncertjeiről ismert arcok is. Mindig kérdezik, hogy emlékszem-e rájuk 1992-ből, aztán bemutatják a fiukat! (nevet) Én meg mindig mondom ilyenkor a srácoknak, hogy már akkor ismertem a faterjukat, amikor ők még gondolatként sem léteztek! És tudjátok, ezek a fiatal arcok is gyakran Biohazard-pólóban érkeznek, mert szeretik a zenét. Szóval több generációs történet már ez. Ma már mind abban a korban járunk, amikor felnőtt gyerekeink vannak, ráadásul zenerajongók, hiszen zenerajongó apák nevelték fel őket! Érted: ott van apa, a hardcore-rajongó, nyilván a srácokra is ráragad, ha otthon egész nap kurva hangosan bömbölnek a zúzós zenék! (nevet) Átragad rájuk a viszketés, megfertőződnek. Úgyhogy igen, szerintem határozottan tudunk mit mondani egy mai fiatalnak. És az is benne van ebben, hogy ma már talán más a világ és mások a napi problémák is, mint harminc-negyven évvel ezelőtt, az emberek viszont ugyanúgy küzdenek és érzelmileg ugyanúgy dolgozzák fel a nehézségeket, mint annak idején. Ez ugyanis sosem változik. Így aztán a mi zenénkhez is tudnak kapcsolódni. Jöhet bármilyen új technológia, fejleszthetsz akármilyen elbaszott AI-alapú cuccot, vagy a fasz se tudja, éppen mivé változik ez a világ, de a gyűlölet továbbra is gyűlölet, a szeretet továbbra is szeretet, a fájdalom továbbra is fájdalom. Az ember továbbra is ugyanazokból az összetevőkből áll, és ezekből kell kihoznunk a legtöbbet a túlélésünk érdekében. Márpedig ennek jelentős része érzelmeken, ösztönökön, megérzéseken alapszik, meg persze az intelligencián, az életben elsajátított tudásunkon. Néha mindannyian elbukunk, szenvedünk, megsérülünk, egészen biztos, hogy néha te is el fogsz esni, de fel kell állnod. Márpedig mindig ez a lényeg. Hogyan tápászkodsz fel? Mennyire gyorsan? Kaptál egy irtózatos pofont – egy hétbe telt, mire magadhoz tértél utána, vagy egy évbe? Sikerült felülkerekedned a problémán, vagy sötétségbe, önmarcangolásba, szenvedésbe fordultak a dolgok, mielőtt tovább tudtál volna lépni? De ezen is mindannyian túlestünk már. Néha remekül sikerül összeszedned magadat, máskor kevésbé, ám a rosszabbakból is rengeteget tanulhatsz. Egy ilyen után mindig könnyebb megint jól felállni, hiszen tapasztaltabb vagy. Nem akarok amúgy prédikálni senkinek, félre ne értsétek...

Pedig abszolút pozitív, amit mondasz, és nagyon meggyőzően is hangzik a szádból.

Ennek örülök, de egyszerűen csak dalokat írunk, és reméljük, hogy mások is tudnak kapcsolódni ezekhez a dalokhoz. Mindig az a legnagyobb jutalom, amikor valaki odajön, hogy mondjuk az Urban Discipline dalból erőt tudott meríteni élete legrosszabb időszakában. Vagy, mit tudom én, a világ másik feléről valaki azzal keres meg bennünket, hogy meghalt a felesége, a legjobb barátja, elvált, kirúgták a melóból, netán börtönben volt, és a mi dalainknak köszönhetően vészelte át, egyébként biztosan nem élte volna túl... „Nagyon szar volt minden, de a zenétekkel segítettetek nekem talpra állni, magamra találni!" Na, ezek a komoly dolgok! Nem olyanok, hogy hűha, kaptunk pár lájkot a Facebookon, hanem tényleg megütik az embert... Csodálatos, hogy a zene így össze tudja kötni az embereket. És egyébként ez erősített meg bennünket, hogy igenis a való életről kell írnunk. Nem kell mindenáron a Dungeons & Dragonsről énekelni, amikor a tegnap este eseményei is ugyanolyan érdekesek. Odatesszük eléd a dalokat, és azt kezdesz velük, amit akarsz: ha tetszik, építkezz belőle, ha nem, lépj tovább! De sosem prédikáltunk. Sőt, minden nap megpróbálunk tanulni másoktól. Nekünk sincs receptünk semmire azt leszámítva, hogy a zenekarnak köszönhetően megtanultuk, hogyan ne tegyük tönkre magunkat. A banda célt adott, a zenében le tudtuk vezetni minden dühünket, és átfordítottuk pozitívba a negatív élményeket. Igazából ennyi. És eddig elég jól bevált.