Az amerikai keresztény prog-thrash-miegymás Tourniquet zenekar pályafutását első lemezük óta figyelemmel kísérem. A tagság Ted Kirkpatrick dobos-gitáros-szövegíró-hobbihorgász-lepkegyűjtő köré szerveződött és a 15 éves (!!!) fennállás óta komplett ki is cserélődött.
Ez a tavalyelőtt megjelent DVD két rövid koncertet rejt: a banda legelső fellépését 91-ből és a mai felállás egyik nagy buliját, amit 2001-ben adtak a hollandiai Flevo fesztiválon. Azaz a két koncert között pont tíz év telt el. Bónuszként pedig a Tourniquet első klipjét, az állatkínzás ellen felszólaló (na de ki is bántja a halakat és az ártatlan kéttenyérnyi trópusi pillangókat?) Ark of Sufferinget kapjuk, ami az alacsony költségvetésű videók versenyén díjnyertes lenne. Elektródákra kapcsolt agyú majmok, szájkosaras kutyák, bottal trancsírozott madarak és megszigonyozott bálnák archív képsorai mellett fel-feltűnnek a csapat tagjai, mai szemmel gagyi képi trükkökbe ágyazva, de szerencsére mindig az adott zenei témát nyomják, így legalább ennyi pozitívum van benne. Mellesleg maga a dal mindkét bulin elhangzik, így össz-vissz háromszor szerepel a DVD-n.
A koncertek képi világa nagyon egyszerű, főleg a 91-es klubbulié, amit egyetlen egy kamera rögzített a közönség soraiból. És persze a hangminőség is olyan, azaz torz és csapnivaló. Mindent elnyom Kirkpatrick mániákus dobolása, amit dobszólóiban külön megcsodálhatunk. Mivel az én szememben a banda korai felállása számít klasszikusnak, csak elnézően mosolygok a vállig érő rőzséjét esetlenül ide-oda lóbáló, a mélyen bugyborékoló torokhangtól a King Diamondos sikolyokig mindent bevállaló (és egyszer a gitárszóló alatt papírrepülőző) Guy Ritteren vagy az öles léptekkel, ketrecbe zárt medveként fel alá baktató mázsás bőgős srácon, de reálisan nézve ez bizony elég amatőr produkció. A koncert programja kizárólag az első lemezre szorítkozik, megidézve annak legnagyobb pillanatait: a Tears of Korah agyament riffjet és keleties ikerszólóját, a Swarming Spirits szélvész sikolyait, a Whitewashed Tomb klasszikus zenéből merítő instrumentális témáit és zárásként a Harlot Widow and the Virgin Bride-ot, ami mai füllel is őrült progresszív thrashnek hangzik. (Utóbbi dalban bejön egy álarcos figura fehér ruhában és tüzet okádik - itt két kézzel gratuláltam volna a zenekarnak.) Kedvenc első lemezes dalom, a Somnabulism is itt figyel, persze alig győzök figyelni, hogy kihalljam a sok kis díszítést. A korai Tourniquet zeneileg főleg a végletekig kidolgozott gitár- és dobtémák miatt volt különleges, tehát van mire fülelni, miután az ember hallójáratai hozzászoktak a szinte diktafon-szerű hangzáshoz. És sajnos Gary Lenaire és Erik Mendez gitárjátéka valahol a massza alján rejtőzik.
Fura volt látni, hogy Ritter az egyik szünetben konferálás közben meglobogtatja a zenekar második CD-jét. Ekkor vált abszolút világossá, amit addig is sejtettem a Tourniquet működésével kapcsolatban: Kirkpatrick, a csapat motorjaként megírja a nótákat, felnyomja a dobot, a riffeket, akár a bőgőt is, majd a többiek kiegészítik azt, és valószínűleg csak stúdiózás után kezdik összepróbálni a nótákat. Különben miért nem játszanának legalább egy dalt az éppen akkor megjelent Psycho Surgery lemezről?
A holland bulin (mellesleg ezzel kezdődik a DVD) már csak egy gitárossal áll ki a csapat, így a lemezekről megszokott hangszeres szólamok sajnos nem úgy jönnek át Aaron Guerra tolmácsolásában, aki különben eredetileg a megüresedett énekesi posztra jelentkezett egykor, aztán később gitárosként került be. Ebből kifolyólag jó néhány dalban énekel is, vagy a refrénekben erősíti Luke Easter vokalistát. Persze nem mindig sikerrel, a legcsúnyább a Bearing Gruesome Cargo végén levő kitartott hang, aminél mindketten hatalmasat bénáznak.
Örültem viszont a Pathogenic Ocular Dissonance zseniális témáinak és a második lemez két legizgalmasabb dalának. Csak sajnos a régi tagok stílusában megszokott Broken Chromosomes és a ráadásként elzúzott A Dog's Breakfast az eredetikhez képest így csak félkész dalvázlatnak tűnik. De legalább le lehet lesni és fülelni a riffeket, hehe.
Személy szerint nagyon örülök, hogy gyűjteményemben tudhatom a korongot, de mindenkit óva intek megvásárlásáról, aki nem fanatikus rajongójuk. Ha nem ismered a bandát, de érdekel a muzsikájuk, akkor inkább a 93-as Pathogenic Ocular Dissonance lemezt szerezd be, vagy esetleg a legújabb, Where Moth And Rust Destroy albumot, amin Marty Friedman (ex-Megadeth) és Bruce Franklin (Trouble) nyomják a szólókat.
