Shock!

szeptember 21.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

YOB: The Unreal Never Lived

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Milyen zenét játszik egy olyan csapat, akinek 4 számos lemeze 50 perc feletti hosszal bír? Szinte már hallom is a lelki füleimmel (váá, milyen jó kis képzavar...), ahogy rázendít a kórus: progresszív rock/metalt, esetleg valami ultra-bizarr, kísérletezős cuccot. Hát nem! Kérem alássan, a helyes megfejtés: doom metalt! Azt bizony!

megjelenés:
2005
kiadó:
Metal Blade / HMP
pontszám:
4 /10

Szerinted hány pont?
( 6 Szavazat )

Hát igen, elsőre én is csak nehezen hittem el. Pedig az oregoni trió komolyan gondolja: ez már a negyedik (!) albumuk, és a harmadik óta a Metal Blade-nél vannak. Mondjuk, ennek ellenére nem tudom, hogy kicsiny hazánkban hány embernek mond valamit is a YOB neve, egy biztos, egy héttel ezelőttig én még nem tartoztam közéjük.

A robbanást követően "berobbanó" első - 11 perces - szám nem éppen a bonyolultságáról lesz híres, ugyanaz a basszustéma és riff megy benne végig, és nem is nagyon bontják ki az egészet, sokkal inkább hipnotikusan ismételgetik az alaptémát. A negyedik perc körül aztán megérkezik az egyetlen ős-tag, Mike Scheidt gitáros/énekes dalolása is, hááát. Orgánuma olyasmi hatást kelt, mintha egy black énekest egy töltött Magnum segítségével arra kényszerítettek volna, hogy innentől kezdve próbáljon meg dallamosabban énekelni. De még jobb, ha azt mondom, hogy egy doom-pályafutása elején járó, igen gyenge napot kifogott Lee Dorrian énekelhetett így egy lemezelőzetes demón.

Ez így talán nem hangzik a legjobban, de azért az is igaz, hogy hallottam már jóval gyengébbet is. A Quantum Mystic egyébként egy tipikus doom tétel, mélyrehangolt gitárokkal, torzított basszussal, a végtelenségig elnyújtott és ismételgetett súlyos témákkal. Ekkor még arra gondoltam, hogy jó-jó, ez még szódával elmegy, csak irgalmatlan egyhangú és istentelenül hosszú. A későbbiekben aztán kiderült, hogy a lemez "legslágeresebb" (egyben talán legjobb) dalát hallottam.
A kettes számnál fény derült rá, hogy a nyitónóta - amit a legnagyobb jóindulattal is maximum lassú középtempósként aposztrofálhatnék - szélvészgyorsnak számít a banda életében. A Grasping Air ugyanis társuk temetésén bánatosan menetelő csigák sebességével "húz".

Rájöttem arra is, hogy az egyetlen téma végtelenségig történő ismételgetése koncepció, nemcsak egy számon belül, hanem az egész albumon ez lesz. Jajj. Sokszor vádolják azzal a doom bandákat, hogy borzasztó unalmasak, és a lemezeik hallgatása közben igen könnyen el-elszenderedik az ember. Én ezt - velem született igazságérzetemtől és a stílus iránti elkötelezettségem tüzétől hajtva - az esetek 80-90 %-ban tagadni szoktam, de most bizony valami ilyesmi gondolat bukkant fel az én csökönyös koponyámban is. A hármas Kosmos megint gyorsít a tempón (persze, nem Helloween hatású ez sem) és ebben bizony már néhol van ritmusváltás, meg értékelhető szóló, meg sajátos hangulat is. A második szám óta egyébként átalakult Mike barátunk éneke is, sok rajta az effekt meg jól le van torzítva, ezáltal mélyebb tónusúvá (és valamivel jobbá) is vált. Bár nem sokat használja, mert a számok 3-ében csöndben van, meg elég sokszor csak üvölt meg morog.

A lemez hallgatása közben - érthetően - rohamosan csökken a hallgató figyelme, és ezzel egyenesen arányosan a fájdalomküszöb is, így a záró, röpke 21 perces (!!!) Mental Tyrant - tempósabban induló, de a középrésznél nagyon-de-nagyon lelassuló, ultra-doom opus - egy ültő helyben való végigélvezése már-már komoly fizikai megterhelésnek tűnhet. Sajnálom, de a szám felétől kezdve szinte csak arra tudtam gondolni, hogy mikor lesz már vége, vagy mikor csinálnak már valami meghökkentőt, vagy bármi olyat, amire felkapom a fejem. Aztán egyszer csak vége lett.

Sajnálom, ha a fent elmondottak intenzív sz*rdobálásnak tűntek, de a kedvenc stílusaim tekintetében bizony szigorúbban mérek, mivel jól tudom, hogy milyen kvalitású csapatok milyen albumokat tettek már le az asztalra. És a YOB nem tudott semmi újat mondani, sőt, végig azt éreztem, hogy ezt már mind megcsinálta évtizedekkel korában a St. Vitus, az Obsessed, vagy akár a Candlemass - csak éppen fényévekkel kreatívabban és befogadhatóbban, sokkal magasabb művészi színvonalon. Egyébként azt hiszem, hogy elég korrekt voltam a csapattal szemben, ugyanis két és félszer (sajnálom, de az utolsó számot egyszerűen képtelen voltam harmadszor is végigszenvedni) végighallgattam művüket, hogy hátha találok valami igazán új és jó dolgot, amit korábban nem vettem észre, és amiért érdemes szeretni ezt a zenekart, vagy hátha rájövök, hogy mit látott bennük Brian Slagel, amikor leszerződtette őket a Metal Blade-hez. De nem, nem és nem. És most már nem is vagyok rá kíváncsi.

 

Hozzászólások 

 
+4 #1 Flagellator1974 2013-03-30 08:32
Pedig nem is olyan rossz ez, mint gondolod. Csak Neked nem tetszik. Egyébként az előző lemezük (The illusion of motion) jobb.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.