Shock!

Nemsokára ismélten fellép hazánkban a kizárólag a beavatottak által ismert stílusalapítók (nem mindig) keserű kenyerét majszolgató Yawning Man, úgyhogy pont itt az ideje megemlékeznünk legutóbbi munkájukról. Persze ez a „csak klubtagoknak!"-jelleg esetükben túlnyomórészt szándékos, mással például nehezen lehetne magyarázni, hogy a desert rock alapító atyái működésük első húsz évében még csak nem is adtak ki nagylemezt. Meg azóta sem túl termékenyek, ez itten például csak a negyedik adag a sorban, ami azonban egy szempontból egészen biztosan megtöri a sormintát: a néhány korai demót leszámítva kizárólag instrumentális zenét toló csapat ezúttal két olyan dalt is felvett, amiben ének hallható.

Mégpedig Mario Lalli basszer nem túl acélos orgánuma, amit egyébként a Fatso Jetsonból is ismerhetünk, és azt kell mondanom, hogy az ének tényleg nem igazán tesz hozzá bármit is ehhez az álomszerű, utazós-utaztatós muzsikához. Pedig a két dalos tétel közül az egyik az az ősrégi Catamaran, amit anno a Kyuss is feldolgozott a cirkuszos lemezén – és hiába ez az eredeti, a Garcia hangján előadott sorok már annyira beleették magukat a fülembe, hogy itt és most csak azt hallom, hogy bizony nem őt hallom. De ez lényegében a Tired Noises egyetlen hiányossága, mert a nyolc dal egyébként hamisítatlanul az Ásító Ember keze nyomát viseli magán.

Azaz leginkább Gary Arce sajátos gitárjátékáét, aki a színtérhez képest eléggé megdöbbentő módon a riffelést hírből sem ismeri, sokkal inkább hoz a szférák között szálldosó, bódító harmóniákat és finoman pszichedelikus hangulatot. Az anyag ebből a szempontból elég egységes is, talán csak abban van némi differencia, hogy tényleg Arce lila ködben tapogatózó gitártémái veszik-e át az uralmat (Skyline Pressure, Violent Lights), vagy némileg közelebb maradunk a földhöz a Lalli/Bill Stinson ritmusduó hangsúlyosabban pulzáló játékának köszönhetően (mint talán a címadó és a záró Ghost Beach esetében). A legjobb pedig az, amikor ez a két fő összetevő könnyedén olvad egybe, mint mondjuk a nyitó The Black Kite-ban, de tényleg, a megfelelő hangulatban ez a fajta zene egészében el tudja kapni az embert.

Ahogy mondani szokás, hosszú utazásokhoz (de nem is kell túl hosszúra gondolni, mert a lemez alig negyven perces) tökéletes társat jelent a The Revolt Against Tired Noises, és a legtutibb az lenne, ha ez az utunk végül a Robotba vezetne, ahol augusztus 27-én teszik tiszteletüket a sivatag nagykövetei.

A Yawning Man augusztus 27-én Budapesten koncertezik a Desszert Feszt keretében. Részletek itt.