Shock!

december 11.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Whitechapel: Our Endless War

0227wccA 2012-es self-titled albumnál már érezni lehetett, hogy a Whitechapel át akar lépni a deathcore láthatatlan határain. Ez sikerült is, az új irány érezhetően egy dallamosabb, némileg emészthetőbb stílust takart, meghagyva azonban mindent, amitől minőségi deathcore a minőségi deathcore. Abban az évben nagy kedvencem volt az album, gyakran hallgattam az utóbbi időben is. Egészen addig, amíg meg nem jelent az Our Endless War, aminek első hallgatásakor választ is kaphattunk a kérdésre, lehet-e tovább csiszolni a lencsét, amelyen át másképpen látjuk a műfajt, mint eddig. Naná. De még mennyire. Itt valami nagyon új és nagyon kiemelkedő dolog született.

Éles a különbség a This Is Exile száguldásra épülő, szokásos recept szerint készült, rothadt turmixos (ám nagyon is élvezhető) világához képest. A Whitechapel zenei evolúciója röpke 4-6 év alatt nagyot robbant. A jellemző deathcore panelek fellelhetők ugyan, de inkább tartópillérekként szolgálnak, nem építményként. Bármennyire furcsa brutál zenénél a kifinomult jelzőt használni, ezzel kell élnem, az Our Endless War ugyanis olyan megoldásokkal és dallamokkal, szólókkal operál, amelyek (ilyen szinten) még nem szokványosak ezen a területen. (Majd lesznek, meggyőződésem, hogy az album mérföldkő nem csak a Whitechapel, de a deathcore számára is.)

megjelenés:
2014
kiadó:
Metal Blade
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 17 Szavazat )

A gyorsaság helyenkénti hiányát az igen jól kidolgozott riffek és szólók ellensúlyozzák. Az album elején berobbanó címadó dal azonnan ötvözi a klasszikus deathcore iramot az új technikával, fülbemászó gitárdallamot kínálva elénk a refrénnél, a végén pedig Savage még pluszban alásimít a szövegnek egy olyat, hogy az embernek kedve támad azonnal újrahallgatni az egészet. Valószínűleg közönségkedvenc lesz minden valamirevaló feszten, vadállat dal, még vadabb előadással, óriási zenei témával. A The Saw Is The Law-ban a főszereplők a tökéletes összhangban együttműködő Gabe Crisp és Ben Harclerode, a basszus és dob fölött a ritmusgitár zümmög folyamatosan, Bozeman éppen mindent bemutat a torkával, ami ebben a műfajban alap, Savage pedig szórakozottan bepenget egy bús, három hangból álló mini-melódiát a végén, csak hogy emlékezzünk, miről is szól a koncepció. A Mono brutális, zakatoló gyorsasága csak a refrénre csillapodik egy hangyafasznyit, hogy aztán a végén ritkított tempó és bélmasszírozó basszus foglalja keretbe a kötelezően elmebeteg konklúziót: „Just kill yourself, your kids and your wife, no one cares, kill yourself...

Személyes kedvencem a Let Me Burn, amiről már első hallgatáskor is az ugrott be, hogy lazán rá lehetne tolni a Green Jelly Little Pigjének nagy részét, annyira ritmusos, rádumálásért ordító a zene. Ez már kifejezetten „lassú" darab, de unalomnak még lepkepuki nyoma sincs, tipikus headbang nóta, a vége felé olyan érzéssel (a szöveg mögötti folyamatos szólógitár miatt), mintha a Paradise Lost műfajt váltott volna. Ellensúlyként azonnal érkezik rá a Worship The Digital Age, amelyben Bozeman talán a legnagyobb durvulását mutatja be, a reszelős gitárok és Savage dallamozása is csak annyi időre engednek szusszanni, hogy felkészülhessünk a következő rohamra. A szintén visszavett tempójú, How Times Have Changed talán a kakukktojás az albumon, pluszt nem ad hozzá, a többi mellett dalvázlatnak tűnik. Az egészet tekintve mégis megbocsájtható, főleg mert közvetlenül utána a Psychopathy ugrik ránk, ami a legkomplexebben összerakott dal az albumon. Van ebben minden, győzze a ritmus- és stílusváltásokat követni, aki tudja, nekem a Slipknottól kezdve a Job Foron át a korai Metallicáig (Savage hanyagul pöpec szólója) sok minden eszembe jutott. Záró nótaként (nem a bónuszos anyagról beszélünk) a Diggs Road a maga hat percével egyben a leghosszabb szerzemény az albumon. Remek párja az Our Endless Warnak, ebbe pakolták ugyanis a legtöbb dallamot az állatok. Kezdése alapján egy odavágós thrashnek is elmenne, sőt, a keverésen is finomítottak, a szóló alatt például alig hallani tipikus stílusjegyeket. Lassabb, vontatottabb tempójú dal, „sok" prózával, rengeteg dallammal, folyamatos szólózással. Méltó lezárása ennek a hihetetlenül sokszínű anyagnak, amelyről még sokat fogunk beszélni.

Megkockáztatom, a Whitechapel az év egyik legjobb albumát hozta össze, saját műfajban mindenképpen, de még összesítésben is be merném tenni a tízesbe. A zenekar 2014-ben újraértelmezte a deathcore-t, és ennek hatását valószínűleg az egész színtéren érezni fogjuk majd.

Kövér, hájas, zsírban tocsogó kilences. Gyönyörgörbe a maximumon.

 

Hozzászólások 

 
+2 #2 Medic88 2014-07-21 18:14
Én nem tudom hogy vagy vele, de nekem az előző albumhoz képest ezt jobban bejön a bandától! Nemcsak azért mert ez olyan letisztult hangzású lenne, hanem mert ebben sok új dolgot is észreveszek amik hozzájuk képeest egész jól hangzik mint pl. a melodizálás amit Deathcore műfajban nem nagyon hallani. én euzt csípem hogy ott vannak ezek a nagyon vaskos mélyriffek, hirtelen váltásokkal, de egyben a melódia is és ez a fúzió mindig nagyot dob egy zenekarnál! A kritika meg kiváló én '0/10 teszek a lemezre és nálam benne lesz a top 10-ben az fix :D!!!
Idézet
 
 
-4 #1 Clementine 2014-07-20 12:18
Az előző album után hatalmas csalódás. Az egy igazán király lemez volt, ez csak unalmas lepkefing.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.