A Velvetcut nevű formációról azt lehet tudni, hogy Finnországban működik és nagyjából az ezredforduló táján jött létre. A négy srác dallamos, nem túl szilaj, inkább rockba hajló muzsikát játszik, amelyet ők előszeretettel neveznek atmoszférikusnak. Nos, végül is elmondható, hogy minden zenének van egy bizonyos légköre...
Mint oly sok északi bandának, a Velvetcutnak is megtalálható a dallamaiban az a fajta spéci íz vagy fíling – nevezzük, aminek tetszik -, amely annyira jellemző a finnekre. Ezek a lágyabb vonalat követő nóták – jellegüknél fogva – szegről-végről olyan bandákat juttathatnak a hallgató eszébe, mint a 69 Eyes, a To/Die/For, de nyugvást említhetem akár a HIM-et is.
Nem lelek túl sok egyéniséget a szerzeményekben, annak viszont örülök, hogy a Velvetcut soraiban nem egy újabb Steele-hasonmás búgdos kútmély tartományokban. A hangulatot olykor belengi némi melankolikus vodkamámor, de az anyag (főként eleinte) tartalmaz élénk, tempós tételeket is. Tomi, a gitáros frontember hajlamos gyakorta inkább tűnődve dudorászni, suttogni vagy motyogni, mintsem trillázni – ez bizonyára szükséges a fentebb említett atmoszféra létrehozásához... Akadnak kifejezetten tetsző darabok, noha nem számosan (Room of our Existence, Comfortable Silences). Ez utóbbi címet rá tudom képzelni egy Slogan albumra is...
A pudinggá lágyuló, csellóval kísért The Chase, vagy a szintén lírai hangvételű Blow out the Flame bőven ráférhetne akár a következő HIM-albumra is. A Dominoes hol alattomosan sunnyog a szőnyeg alatt, hol pedig karcosabbra vált és beindul. Némileg elvontabb színeket képvisel a Where Love has no Name. Számomra túlcsordulóan sok a torzított ének használata, de úgy látszik, a srácok valamiért kedvelik a hangosbeszélő használatát, illetve a bakelitre helyezett tű percegését. (Milyen eredeti...)
Mindent összevetve: a Velvetcut annyira nem vacak, hogy ne lehessen hallgatni, ugyanakkor különösebb élveket, meglepetéseket sem rejt a korong. Szürkés középszer – vagy csupán arasznyit jobb annál.
