Shock!

Finn csapatról van szó, akikről bevezető gyanánt megemlítem, hogy heten gonoszkodnak s egy hölgy is található köztük. Noha a történelemkönyvek szerint 1999-ben alakultak, egészen a tavalyi évig várnunk kellett a bemutatkozó anyagukra. A Succumbra album felvételénél olyan neves arcok bábáskodtak, mint Lars Ratz (Metalium) vagy Alex Krull (Atrocity, Leave's Eyes).

Muzsikájukra jellemző, hogy a metalos dúvadságokat előszeretettel vegyítik lágy, romantikus zongorajátékkal, illetve borongós csellószóval. A Vanguard zenéje olyasfajta kétarcúságot képvisel, aminőt nem ritkán lelünk a melodikus black stílus követői közt. Adott ugye a légies, ártatlan szoprán hölgy (Suvi Grym, saját bevallása szerint "Hellsinki" város lakosa), aki mellé időnként jól odahörög-rikácsol egy elvadult férfitorok. Ők maguk ezt egyfajta extrém gótikus jellegnek nevezik, ami végül is ül, mert a dalok a rikácsok ellenére sem merészkednek kifejezetten fekete ösvényre.

A részben lírai, részben szilaj nóták többnyire méla, mérsékelt tempóban követik egymást. Általában andalító, melankolikus hömpölyözésben ringatnak, s csupán elvétve vállalják magukra, hogy aláfűtsenek a tisztelt hallgatónak. Egyik legütősebb, legdögösebb nótájuk, a Forgive kiváló példa erre a ritkaságra. A beszédes című Amoricide mindvégig lassan és alattomosan kúszik, mégis képes borzongatóan rideg, túlvilági hangulatot árasztani. Ennél gyászosabbnak, lehangolóbbnak már csak az Excarnation bizonyul. A szomorú vonulatot csupán részben oldja a némileg élénkebb Homecoming. A lemezt záró Wurmtod maga a szuicid halálvárás. Hét percben. Jajjaj.

Számomra kissé fantáziátlan ez a világ. Néhány dal meghallgatása után túlságosan kiszámíthatóvá, egysíkúvá válik. Megvan a maga szépsége, komorságában is élvezhető hangulata, de ha rajtam múlik, igen ritkán hallgatok ilyesmit.