Shock!

június 17.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Tomahawk: Tonic Immobility

tomahawk_cVárható volt, hogy egy olyan túlmozgásos figura, mint Mike Patton, nem fog sokáig nyugiban megülni a seggén, vakcinára várva – világjárvány ide vagy oda. Mivel a Faith No More sajnálatos módon visszasüppedt abba a tetszhalott állapotba, amelyben a közönséget igencsak megosztó (szerintem amúgy kimondottan jól sikerült) Sol Invictus előtt is leledzett, nem maradt más hátra, mint hogy Mr. Patton megszámlálhatatlan side-projectje közül előkaparja a fontosabbakat, és azokkal kapcsoljon magasabb fokozatra. Tavaly ott volt ugye a Mr. Bungle 1986-os demója, a The Raging Wrath Of The Easter Bunny újrafelrántása a Scott Ian/Dave Lombardo csudapárossal, és amilyen vacakul hangzott elsőre ez az ötlet, olyan jól sült el a végeredmény. Egy ilyen ősöreg dalokkal való játszadozás azonban nyilván nem elégíthette ki Mike barátunk kreativitását, így újra megragadta a csatabárdot, melynek eredményeként röpke nyolc év után a Tomahawk is visszatalált a hadiösvényre.

megjelenés:
2021
kiadó:
Ipecac Recordings
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

A soraiban John Stanierrel (ex-Helmet), Duane Denisonnal (The Jesus Lizard) és természetesen a mindig-mindenhol-társ Trevor Dunn-nal kiálló Tomahawk úgy híresült el, mint Patton legemészthetőbb projectje, és talán maga Dunn is erre játszott rá, amikor több interjújában is megemlítette, hogy a csapat visszatérő, ötödik nagylemeze minden korábbinál befogadhatóbb, poposabb lesz. Hittem is, meg nem is a jó Trevornak, de inkább nem, mivel csak nehezen tudtam elképzelni, hogy ezek a flúgosak még a remekbe szabott Oddfellows némelyik kifejezetten nyugis darabjánál is közérthetőbben fogalmaznának. Nos, Trevor valóban füllentett, ez a zene azért a poptól olyan távolságra van, mint Zorán a black metaltól, még ha az igaz is, hogy soha korábban nem voltak ennyire szellősek a Tomahawk dalai. Nem tudom, hogy ez a fő szerzőnek számító Denison elvileg már bő négy éve elkészült, nyugisabb témáinak köszönhető-e, vagy annak, hogy Patton – „jó" szokásától eltérően – ezúttal nem nyomta agyon a zenét mindenféle kerge billentyűs nyomasztásával, de az biztos, hogy a Tonic Immobility sokkal kevésbé sűrű, mint bármelyik korábbi 'hawk-munka, és nem is túl nagy gond az, hogy ha a hallgató olykor némi levegőhöz jut.

A nyitó SHHH! helyből megmutatja, hogy mit kell várnunk az anyagtól: jobbára nyugis alapokra érkező, félig-meddig ráolvasás-szerűen előadott, szinte suttogó ének, amit atomjaira tép szét egy-egy dühroham, hogy aztán ismét visszatérjen a kezdeti vihar előtti csend. Az energikus Valentine Shine, a furcsán reszelős Predators And Scavengers és a bugyborékoló Business Casual Patton olykor embert próbáló énektémái ellenére is szépen eladják magukat (nem véletlenül lett utóbbi kettő beharangozóként már korábban kihozva), közöttük pedig szépen bújik meg a mindvégig visszafojtott energiájú, különös módon mégis megnyugtató Doomsday Fatigue. A Business Casual után evezünk át viharosabb vizekre, a visszafogottan induló Tattoo Zero az egész lemez legzaklatottabb (és talán legjobb) tételévé növi ki magát, és hasonló vonalon mozog a lefelé pengetéses Fatback és a megtévesztő ártalmatlanságtól tipikusan pattonos üvöltős/sikoltós őrületbe torkolló Howlie is, ez utóbbi amúgy az egyetlen tétel a lemezen, ami a négyperces álomhatár fölé kúszik. Márpedig a Tomahawk vitán felül nagyon érzi ezeket a hirtelen és éles tempó- és hangulati váltásokat, előszeretettel alkalmazzák is ezeket, de hát egy olyan ritmusszekcióval, mint a remekül összepasszoló Dunn/Stanier páros, fura is lenne, ha máshogy tennének.

Az Eureka inkább csak egy átvezető az alapjában zongorás-dallamos Sidewinderhez, amiről akár azt is késséggel elhinném, hogy egy új Faith No More szerzemény, a Recoil viszont már kétséget kizáróan hamisítatlan Denison-mű, ahogy a szörfös/skás téma a pillanat törtrésze alatt vált át zajongásba és vissza. Ez az egyik kedvenc tételem az anyagról, párban azzal a Dog Eat Doggal, ami egy – tőlük – megdöbbentően lineáris felépítésű, hagyományosan metálos darab képét mutatja, és amihez sikerült egy rendkívül gyomorba vágó klipet forgatniuk. Itt amúgy még egészen fogható is, hogy Patton miről beszél, mert szövegei egyébként a legtöbb helyen – ez sem túl nagy meglepetés – jobbára érthetetlen (vagy éppen értelmetlen), szabad asszociációkat tartalmazó pillanatképeknek tűnnek.

Szokás szerint sokszínű, kicsit skizofrén kavalkád a minden korábbinál jobban szóló, ötödik Tomahawk-album, ami ezáltal pont megfelelő lehet a csapattal való bátor megbarátkozásra. Még ha az Oddfellows talán egy fokkal jobb dalokat is tartalmazott, ezúttal sem vall szégyent Patton tábornok és szabadcsapata, úgyhogy saját felelősségre ugyan, de bátran ajánlom a Tonic Immobilityt.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.