Shock!

április 19.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Tom Waits: Bad As Me

Jó, elismerem, Thomas Alan Waits azért rohadtul kilóg a Shock! rockmagazin mezőnyéből. De hát honnan nem lóg ki ez az idén már 62 éves megveszekedett, őrült/istenáldotta zseni? Ahol csak felcsendül összetéveszthetetlen, Bourbon whiskeyben és cigarettafüstben áztatott ráspolyos hangja és kategorizálhatatlan zenéje, összenéznek az emberek: hát ez meg mi a fészkes fene? Illetve csak néznének, ha már nem ismernék elég jól évtizedek óta – már persze ha valaha is ki lehet őt ismerni egyáltalán.

Mindegy, a lényeg az, hogy hét évvel a Real Gone után újra van Tom Waits stúdiólemez, vegyük mondjuk úgy, hogy a Mester ezzel ünnepli a Rock And Roll Hall Of Fame-be való márciusi beiktatását. A Real Gone egy nehezebben befogadható, ám baromi jó anyag volt, recsegő-ropogó hangzással, pont azt a Tom Waits-et mutatva, akit én a legjobban szeretek. És felvillantotta az öreg egy olyan oldalát, ami korábban szinte sosem jelent meg előttünk: a politizáló énjét, amely tendencia markánsan folytatódott a két évvel későbbi tripla (!!!) válogatás Orphans: Brawlers, Bawlers & Bastards csodálatos új dalában, a Road To Peaceben is. Ilyen előzmények után nem igazán lehetett megsaccolni, mi is várható az új Waits korongtól.

megjelenés:
2011
kiadó:
ANTI-Records
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

A válasz pedig: voltaképpen minden. Merthogy Tom bátyó ezúttal nem tér új utakra, hanem összegez. Megidézi a korai évek rég halottnak hitt érzelmes Tom Waits-ét (Talking At The Same Time, Face To The Highway) a füstös-mocskos-borús bárballadákat (Pay Me, Kiss Me, Last Leaf), de itt vannak a könnyedebb, vidám Waits-darabok is (Chicago, Back In The Crowd, Satisfied, New Year's Eve). Bajban is lennénk, ha a morcos, végtelenül gúnyos és bölcsességében is ijesztő Waits nem tenné tiszteletét, de ő is jelen van, még ha számomra bosszantóan kevés dalban is (Raised Right Men, Get Lost, Hell Broke Luce és persze a Bad As Me). Na, ez akkor összesen tizenhárom, és most nézzük őket egyesével:

Az energikus, fúvósokkal telepakolva vágtató Chicago úgy nyit, egy különös gospel/kuplé az ígéret földjéről, aminek a végén hallható „All aboard!" felhívás tán épp nekünk szól. Mármint hogy igyekezzünk, és ne maradjunk le a (már címében is) kendőzetlenül Nick Cave-t idéző Raised Right Men sötét avantgárdjáról, vonyító orgonáiról. Zaklatott lelkünket Badalamenti stílusában ringatja el a szépségében is drámai, melankóliájában is felemelő Talking At The Same Time, hogy aztán a Get Lost bedurrantott rockabillyje újfent fejbe kólintson. A Face To The Highway az elvágyódás és a búcsú dala, a lemez egyik legszebb (és legjobb) tétele, álomszerűen elzsibbasztó hangszereléssel, hisz kivert kutyák vagyunk mindahányan. Waits világéletében tán az ilyen dalokhoz értett a legjobban, szimplán tanítanivaló.

A Pay Me egy ír kocsmadal remek gitár és vibraphone kísérettel, nem egy vidám dal ez sem, ellenben az utána következő Back In The Crowd már valamivel könnyedebb húrokat penget, igazi szakítós dalnak tűnik a szentem. Majd berobban a címadó, ami egy szempillantás alatt tépi darabokra a fene nagy melankóliát (végre), kettesszámú kedvencem a lemezről, ordenáré módon gonosz, már-már noise rockos hangzással, üstdobokkal, repedt trombitákkal szétroncsolt dal, amiben Waits kedvelt szokásához híven hangosbeszélőbe énekel (pár sort mondjuk nem), bármelyik kocsmát szét tudnánk kapni ezt hallgatva. Csodálatosan ronda! Aztán érkezik egy újabb érzelmes bárblues, a Kiss Me, ami szándékoltan minimál hangzása ellenére is tényleg szép, így aztán kell is utána a Satisfied takaréklángon égő rock and rollja, ami a Rolling Stones Satisfactionjét hivatott megidézni (fricska vagy tisztelgés?), miközben a gitárt maga Keith Richards tolja.

Aki ezt követően sem megy haza, hiszen a hátborzongatóan szomorúan múltba révedő Last Leaf-et a két vén szeszkazán együtt énekli, és Richards ugyan csak egy-két sort kap a refrénben, ráadásul azokban sem mindig találja el a ritmust, de ez akkor is így van rendjén. Szinte látom őket magam előtt, ahogy ülnek a bárpultnál, az utolsó whiskeyt kortyolgatva, a záróra érkezik (Closing Time, ugyebár), ők pedig egymás hátát lapogatva dülöngélnek kifelé, miközben azt éneklik, hogy ők az utolsó levél a fán, amit itt hagyott az ősz. Az elmúlás romantikája, szebben tán nem is lehetne megfogalmazni. De csak azért, hogy még kegyetlenebbül csaphasson belénk a Hell Broke Luce, személyes kedvencem, ami ironikus módon egy militarista hangzásképű, ám fegyverellenes dal, avantgárd és pokoli körkép a háborúról, masírozással, fegyverropogással, a lemez legsúlyosabb gitárjaival. Ha csak ezt az egy dalt írta volna meg, már megérte volna kiadnia a lemezt a nagy öregnek!

Egy ilyen tétellel persze nem lehet zárni, úgyhogy legvégül itt egy könnyed téli dalocska, a New Year's Eve, ami évvégén majd szólhat a rádiókból (na persze..) és ami pofátlanul magába olvasztja a mindenki által ismert Auld Lang Syne skót népdal (tudjátok, az az, ami esküvőkön a Gyertyafény keringő, ballagásokon meg a Régi, régi dal szokott lenni) főmotívumát. Tom Mester persze szokásához híven ismét muzsikusok hadát dolgoztatta meg a lemezen, akik közül én a már idecitált Keith Richardson túl csak Fleát és Les Claypoolt említeném meg, könnyen ki lehet találni, mely számokban is bukkannak ők fel.

Ilyen lett a tizenhetedik Tom Waits stúdiólemez, vegyes felvágott, annyi szent, de legalább jó és szeretnivaló. Új utakat már nyilván amúgy sem az ő dolga keresni, azt már jó párszor megtette korábban, ez pedig egy igazi fasza válogatáslemez – csak éppen új dalokkal. Akár az életmű lezárására is kiválóan alkalmas lehetne (azért nagyon remélem, hogy nem így lesz).

 

Hozzászólások 

 
+6 #1 Ádám 2011-10-28 14:12
Király kritika, egy király albumról! Számomra PJ Harvey új anyaga mellett ez eddig az év legjobb non-metal lemeze!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.