Shock!

március 25.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Toby Hitchcock: Reckoning

tobyhitchcock_cAnnak idején, amikor a Jim Peterik-vezette Pride Of Lions feltűnt a színen, valahogy mindannyian egy addig ismeretlen, ifjú hangszálakrobatától dobtuk el az agyunkat (igaz, ekkor én még rendesen kiscserkész voltam), pedig a Peterik által megálmodott muzsika is elsőrangú volt. Toby Hitchcock minden előadói kelléket képes volt felvonultatni magasan szárnyaló, ugyanakkor testes orgánumában, amit ebben a műfajban szeretni lehet. Épp csak az tűnt furcsának, hogy egy efféle szédületes talentum neve miért nem válik ismertté szélesebb körben is... Hősünk sajnálatos módon az azóta eltelt időszak alatt sem tudott kitörni a másodvonal keretei közül, ráadásul sokáig folytatás nélküli első önálló albuma, a Mercury's Down sem szólt akkorát, mint kellett volna. Tán mondanom sem kell, hogy mindez nem Hitchcock énekteljesítményén múlt, mint ahogy most, nyolc évvel később is őt érzem a friss produkció messze legerősebb pontjának.

megjelenés:
2019
kiadó:
Frontiers
pontszám:
6,5 /10

Szerinted hány pont?
( 3 Szavazat )

A kvalifikált, néhol kifejezetten musicalszínészekével rokonítható énekstílus tehát most is maga a tökély, minden sor, minden frazír a helyén. Benyomásom azonban a Reckoning esetében is nagyon hasonló, mint sok évvel ezelőtti elődjénél: Toby nem kapott a kvalitásainak megfelelő zenei alapokat. Nyilván egy Jim Peterik zenei intelligenciájához mérhető produktummal előrukkolni nehéz feladat, a svéd Daniel Flores munkájából azonban érzésem szerint nem csupán a Survivor egykori slágergyárosának dalszerzői képességei, hanem az igazán markáns elképzelések is hiányoznak. Bár a retro-hangulat a Pride Of Lions-életmű szerves része, itt azonban már egész egyszerűen minden frissességet elnyel a '80-as évekből merítő, anakronisztikus hangzásvilág. Helyenként ráadásul kifejezetten butácska hangszerelési megoldásokba torkollik a görcsös múltidézés, példának okáért kapásból a lemezt nyitó No Surrender ultragagyi szintihangszínei kőkemény produceri instrukciókért kiáltanának. Utóbbi hatványozottan igaz az album megszólalására... Sajnos a lemez ezen a téren is folytatja a Mercury's Down által megkezdett sort. Zavaros, természetellenes hangkép jellemzi az anyagot, néhol teljesen elmosva egy-egy téma karakterét. A plasztik dobsound pedig szinte semmit sem hordoz magán a hangszer szerethető tulajdonságai közül, pedig elviekben a producer aktív dobos...

Szerethető momentumok azért szerencsére akadnak a felvázoltak ellenére is, amelyek hallatán nem tűnik teljesen értelmetlennek ez a magánakció. Külön örömömre szolgál, hogy a legutóbbi alkalommal elővezetett Eclipse/W.E.T.-massza helyett a dalok ezúttal a főszereplő zenei világához igazodnak, Daniel Flores e tekintetben vitathatatlanul jobban megtalálta a közös hangot az énekessel. A Promise Me pattogós slágertémája, a Show Me How To Live szépen harmonizált lírája, vagy épp a refrénjében enyhén a Journey-t idéző Serenity mindenképp arra utal, hogy önmagában volna potenciál ebben az együttműködésben, ha a körítés is a kellő igényességgel készül el. Sajnos az album második felében már kevesebb kapaszkodót találtam, itt dramaturgiailag már túlzottan egybefolynak az ötletek.

Az idén 42 éves Toby Hitchcock énektechnikáját tekintve mindent eltanult az AOR műfaj '70-es, '80-as évekbeli zenitjét fémjelző énekes-ikonoktól, azonban ténykedése egyre inkább abban erősít meg, hogy nem rendelkezik a nagynevű veteránok szakmai vízióival. Arról persze nincsenek biztos információim, mennyire köti meg a kezét ötleteinek megvalósítása terén a nápolyi kiadó, abban azonban egészen biztos vagyok, hogy kényesebb igények szerint összeválogatott stábbal markánsabb, izgalmasabb eredményre juthatna egy esetleges folytatás során. Mert bizony legyünk őszinték: ezt az albumot leginkább csak miatta érdemes végighallgatni...

Toby Hitchcock tehát ismét hozza a szokásos világklasszis énekperformanszot, méghozzá olyan színvonalon, ahogyan csak kevesek képesek rá. A muzsika mögötte azonban nem több standard AOR-kliséknél. Nem tudom, ki hogy van vele, de én a magam részéről többet vártam...

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.