Shock!

Sosem fogom megérteni, miért nem sikerült jó harminc évvel ezelőtt a szélesebb köztudatba is betörnie Gingernek és a The Wildheartsnak. Az Earth Vs. The Wildhearts és P.H.U.Q. lemezekben szó szerint minden potenciál megvolt ehhez, az akkori neopunkos hullám is természetesen kínálkozott nekik, valamiért mégsem sikerült meglovagolniuk. Túl sok volt a drog? Netán a csapat sajátosan intellektuális, cinikus brit humora feküdte meg a gyomrokat a szigetországon kívül? Ez már sosem fog kiderülni, egyvalami azonban biztos: ma is ugyanolyan jók, mint akkoriban.

Noha volt egy kis pauza, illetve a kvázi klasszikus felállás is újfent szétszéledt a legutóbbi 21st Century Love Songs óta, mindez nem akasztotta meg a gépezetet. Mindannyian tudjuk, hogy ez itt többé-kevésbé egyszemélyes történet, Ginger a mozgatórugó, ha úgy tetszik, a The Wildhearts esze és szíve. Ennek megfelelően a Satanic Rites Of The Wildhearts mindent maradéktalanul hoz, amit várunk és elvárunk a bandától. Ráadásul ismét olyan erényekkel büszkélkedhet, amivel lazán lenyomja a kortárs rock'n'rollerek többségét.

Ginger senki mással össze nem keverhető agyviharaiban mindig is az volt a legelképesztőbb, hogy a faszi látszólag teljesen össze nem illő zenei elemekből, hangulati hullámvasutazásokból is képes teljesen koherens dalokat alkotni. Mindjárt itt van például a nyitó Eventually, ami több mint hat perc, és a csikorgó, mechanikusan riffelő-üvöltöző nyitástól teljesen vajpuhán és gördülékenyen érkezünk meg a mézédes kórushoz. De még a leállós, szinte dzsesszes áthallásokkal színesített középrész sem lóg ki belőle. Katyvasznak tűnik? Nos, nem az. Ugyanígy igazi mestermű a záró, még hosszabb, hasonlóan változatos Failure Is The Mother Of Success is. De Gingernek rövidebb időkeretben is lazán megy a stílusok közötti ugrándozás, halld például személyes kedvencemet, a Fire In The Cheap Seatset, ahol szinte indusztriális, kétlábdobos extrémmetálos kezdésből jutunk el a lemez egyik legfogósabb kórusához.

Akadnak persze egyenesebb vonalú, tipikusan gingeres punk'n'roll-slágerek is a kicsit a Zodiac Prime Moverét idéző riffre kanyarított Scared Of Glasstől kezdve a talán legdirektebb Troubadour Moonon át a kissé zajosabb, a shiningos Jørgen Munkeby szaxofonjával felütött I'll Be Your Monsterig. Természetesen a kötelező, neurotikusan szép lassú sem marad el a Hurt People Hurt People-nak köszönhetően. Szokás szerint Ginger szövegeire is érdemes odafigyelni.

Fogalmam sincs, meddig alkot még ez a hányattatott sorsú, egzaltált fazon, de annyi bizonyos, hogy David Leslie Walls ma is igazi, a szó klasszikus értelmében vett rocksztár és egyszerre művészlélek – még ha erről csupán a világ népességének egy nagyon kis rétege tud is. Nem állítom, hogy nem hallottunk már mindent ezen a néven abból kicsit másképp, ami felvonul ezen a lemezen (ezért sem adok magasabb pontszámot), de Ginger általános kattant kiszámíthatatlanságának köszönhetően a Wildhearts valahogy még mindig meg tudott maradni izgalmasnak, veszélyesnek. Nothing ever changes but the shoes, ahogy annak idején énekelte – ezt jelen esetben én abszolút üdvös dolognak veszem.