Shock!

július 21.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Neal Morse Band: The Great Adventure

nealmorse_cHa másért nem is, kitartásukért, alázatukért és maximalizmusukért mindenképpen tiszteletet érdemelnek Neal Morse-ék. Nem csupán példaértékű, ahogy egymás után szórják nagy lélegzetű szerzeményekből álló albumaikat, hanem csodálatra is méltó ebben a jelenlegi zenebizniszben. A vicc persze az, hogy nemcsak emiatt érdemlik ki a megbecsülést, hanem természetesen a muzsikáért is, ami bármennyire is önismétlő jelleget ölt mostanában, még mindig rendelkezik egyfajta vonzerővel. S bár a tempó, amit Nealék diktálnak, normális esetben szinte minden alkotó művész energiáját felemésztené, ők ennek az alkotásnak valószínűleg minden percét elhivatott mazochistaként élvezik, máskülönben egy időre biztosan letennék a lantot.

Abba már bele sem merek gondolni, hogy Morse és Mike Portnoy szintén közös gyermeke, a Flying Colors is dolgozik egy új stúdióalbumon, ami sok szempontból abszolút megszállottságra utal. De végső soron ha azzal is hozzák a már megszokott minőséget, akkor nyilván egy szavam sem lesz, hiába kerülget folyamatosan egy olyan kínos érzés, hogy most már nagyon-nagyon túlzásba viszik a számtalan egymást követő kiadványt. Ezzel együtt mégis kíváncsi vagyok minden friss megmozdulásukra. Lehet, hogy utóbbi meg az én saját megszállottságom, de ahogy mondani szokás, valamibe csak bele kell dögleni...

megjelenés:
2019
kiadó:
InsideOut
pontszám:
 8 /10

Szerinted hány pont?
( 10 Szavazat )

A The Neal Morse Band tehát elkészítette a 2016-os The Similitude Of A Dream folytatását, egy több mint három évszázaddal ezelőtt született, angol irodalmi remekműre épülő sztori (John Bunyan: A zarándok útja) második fejezetét. Az elgondolás és a megvalósítás tulajdonképpen az első rész egyenes folytatása, mind koncepcióját, mind terjedelmét tekintve, azonban ez a tény megint csak azokat fogja igazából elriasztani, akiknek már a legutóbbi, meglehetősen hosszúra nyújtott műsor sem okozott tökéletes kielégülést. Valahol persze őket is meg lehet érteni. Nálam sem tartozik a legsűrűbben hallgatott Morse-lemezek közé a monumentális mű, s ezen Portnoy akkori, lelkes nyilatkozatai sem segítettek. Bár tegyük hozzá, hogy önmagában véve – ha nem ismernénk túl jól az előzményeket – a Similitude is majdhogynem maximális teljesítmény volt, és egyvégtében, többször meghallgatva nagyon is kellemes perceket okozott, még kiszámíthatósága, olykor feleslegesen elnyújtott pillanatai ellenére is. Elsőre nem vártam többet a folytatástól sem, hiszen mégis kisebb fajta csoda lenne, ha Neal még ilyen töménytelen mennyiségű – és minőségű – muzsika és hangzóanyag után is képes lenne felülmúlni önmagát.

Rögtön a három évvel ezelőtti stúdiólemez után ki is adtak egy profi kiállítású DVD-t (Alive Again), majd ezt követte a 2017-es Morsefesten rögzített Testimony Of A Dream hangzó- és képanyaga is tavaly, amivel kárpótolták a „kiéhezett" rajongókat, akik az utóbbi két-három évben friss Neal Morse-dalok nélkül voltak képesek vegetálni – leszámítva egy tavalyi szólólemezt (Life & Time). A kárpótlás persze hülye szó, mert hát mit is kárpótoltak volna? Ennyi zene mellett volt valakinek még hiányérzete? Nekem a visszajelzésekből úgy tűnik, hogy kevés az olyan rajongó, aki nem lakott jól Morse-szal, ugyanakkor még mindig akad egy-két lelkes követő – magamat is beleértve –, aki él-hal a félelmetesen kidolgozott vokálokért, a visszafogottságból hirtelen kirobbanó, élettel teli energiákért, a játékos, kifejtegetős, villantós, rendkívül magas minőségért, meg úgy általában véve a régisulis progrockért. Márpedig a stílus dobogóján továbbra is a San Fernando Valley-ből származó őstehetség és bandája csücsül.

Egy ekkora terjedelmű mű dalainak egyenkénti kivesézését nem is tartom annyira fontosnak, hiszen ezúttal is egyvégtében, hosszútávon és koncentráltan illik megismerkedni a teljes sztorival, akárcsak az eddigiekkel. Ugyanígy a kitűnő zenészek sokadszori méltatása is már-már közhelyszerűnek hangzana, mivel a két főszereplő mellett szinte ugyanúgy kiveszi a részét mindenből a kísérőbillentyűk mögött zongorázó/gitározó/éneklő Bill Hubauer, illetve a habtestű, szemet kápráztató futamokat is rezzenéstelen arccal toló Randy George basszer is. Az ebbe a csapatba túlságosan is jóképű és pofátlanul fiatal Eric Gillette gitárosról már nem is beszélve, aki komoly ígéretté vált, és énekesként is folyamatosan csak fejlődik, hallgasd csak meg a bombaszt-alapokra helyezett The Great Despairt vagy a lelkesítő hangulatú I Got To Runt. De a totál felszabadult, pörgősebb címadót is közösen nyomják Neallel, aki nem véletlenül osztotta ki rá most sem a lemez legjobban sikerült melódiáit. Arról nem is beszélve, hogy az olyan feszesebb darabok is is Eric gitárjától válnak igazán súlyossá, mint a Welcome To The World 2.

Lesznek persze most is olyanok, akiknek ez már túl sok egyszerre, és igazából már az előző, hasonlóan terjedelmes anyag kapcsán sem lehetett igazán eldönteni, hogy vajon a több kevesebb lett volna-e. Biztos, hogy ezúttal is túlnyújtják kicsit az egyre inkább hatásvadász jelleget öltő műsort, kevesebb a fogós, újszerű melódia is, viszont sokkal több akad musicales, révedezős, epikus magasságokba emelkedő momentumból, mint igazi, felszabadult örömzenélésből vagy a régebben jellemző kalandozósabb, vibrálóbb kinyilatkoztatásokból. Persze utóbbiakból is akad bőven, ahogy az elsőre lagymatagnak tűnő eposzok között is találkozhatunk remek kompozíciókkal (A Love That Never Dies). Többnyire emiatt nem is célom senkit befolyásolni, hiszen erre az anyagra még így is megéri két órát rááldozni a hétköznapokból.

 

Hozzászólások 

 
#3 Kisvárdai Balázs 2019-01-29 13:48
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Kisvárdai Balázs:
Nekem tetszik, bár sajnos tényleg érezni ennél a zenekarnál is az önismétlést...

Elnézést az off-ért, de Coheed and Cambria új album kritika lesz?

Remélhetőleg igen.


Köszi szépen a választ. Kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok róla.
Idézet
 
 
#2 Draveczki-Ury Ádám 2019-01-29 13:25
Idézet - Kisvárdai Balázs:
Nekem tetszik, bár sajnos tényleg érezni ennél a zenekarnál is az önismétlést...

Elnézést az off-ért, de Coheed and Cambria új album kritika lesz?

Remélhetőleg igen.
Idézet
 
 
#1 Kisvárdai Balázs 2019-01-29 13:21
Nekem tetszik, bár sajnos tényleg érezni ennél a zenekarnál is az önismétlést...

Elnézést az off-ért, de Coheed and Cambria új album kritika lesz?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.