Shock!

szeptember 16.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Suicide Silence: The Black Crown

A kaliforniai Suicide Silence-ről – kis túlzással – körülbelül annyi hír esik manapság az amerikai metal oldalakon, mint a Metallicáról vagy a Slayerről, vagyis nem nehéz rájönni, hogy a deathcore mozgalom egyik éllovasa mögött roppant ügyes marketinggépezet dohog. A zenekar júniusban a Dürerben is nagy sikerrel koncertezett, ha pedig az ember sokat olvas valamiről előzetesen, ösztönösen is feltámad benne a kíváncsiság. A szanaszét tetovált Mitch Lucker énekes és társai nem igazán győztek meg az első két nagylemezzel, de mivel most valami mást ígértek, mint korábban, adtam nekik egy újabb esélyt. Hátha eddig csak én nem hallottam a bandában azt a különleges faktort, amit a hype és a nagy siker alapján hallanom kellene...

megjelenés:
2011
kiadó:
Century Media
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 26 Szavazat )

Nos, a zene stílusát tekintve a Suicide Silence valamelyest tényleg változott. Nincs szó lényegi váltásról, de mindenképpen tágult a zenei horizont, hallhatóan igyekeztek elszabadulni a sablonoktól, és a Steve Evetts producer (Hatebreed, The Dillinger Escape Plan satöbbi) kreálta hangzás is túlmutat a mai kor szanaszét triggerelt, egyenzúzós és egymástól megkülönböztethetetlen sztenderdjein. Ha azonban a dalokat nézzük, sajnos továbbra sem tudok beállni a rajongótáborba, pedig abszolút nyitottan közeledtem hozzájuk. Élőben biztosan állat az ötösfogat, az amerikai bandákra jellemző feszességgel és energiával elővezetve ezek a témák garantáltan hatalmasat üthetnek egy csatakos koncerten, ahhoz azonban most is keveset mutatnak, hogy otthon hallgatva hosszabb távon is igazán érdekesek maradjanak.

Nem mondanám azt a lemezre, hogy rossz, mert nem az: minden ízében vérprofi munka, tényleg. Dalszerzési szempontból azonban ugyanazt az ötletszegénységet érzem a Suicide Silence-nél, amit korábban is. A fiatal srácok jól megtanulták és kívülről fújják az összes extrém metal és hardcore leckét, zenélni is marhára tudnak, a megjegyezhetőség azonban sajnos továbbra sem tartozik Luckerék erősségei közé. Ha már ilyen deathcore-alapú modern súlyosságokról beszélünk, az új All Shall Perish lemez például (a hangzást leszámítva) minden tekintetben simán felzabálja reggelire a The Black Crownt, pedig azt sem nevezném feltétlenül korszakos mesterműnek. A This Is Where It Ends-en sem hallható semmi extra vívmány, jól sikerült, az ittenieknél lényegesen fogósabb dalok azonban annál inkább.

A Suicide Silence továbbra is bármikor képes előkapni a zsebéből azokat a bizonyos groove-os, extrém metalos alapú, de hardcore-os lendületű riffeket, amiket útközben még egy floridai death metal klubban is megerőszakolt néhány atomra beszívott, elvetemült sátánista, és igyekeztek ezeket a lehető legszínesebb környezetbe ágyazni. Változatosabbak a tempók, mint korábban bármikor, megritkultak a műfajban klisésnek számító blastbeates gyorsulások és vérszomjas breakdownok is, miután azonban végigment a lemez, az ember így is csak annyit érez, hogy hallott egy újabb zúzós modern metal albumot, és kész. A legékesebb kivétel egyértelműen a Witness The Addiction, ahol klasszikusan slayeres thrash témák színesítik a zsére hangolt belassulásokat, a refrénben pedig Jonathan Davis ereszti neki a torkát néhány szimpla, ám végre ragadós énekdallam erejéig. Félreértés ne essék, nem tőle jó a dal, hanem azért, mert végre felbukkan benne valami olyan extra hangulati többlet, ami megkülönbözteti a nagy brutál massza többi részétől. Kisebb mértékben, de az Eyes Set To Kill-es Alexia Rodriguezzel megerősített Cross-Eyed Catastrophe is ebben a cipőben jár, és itt jön be a képbe az ének kérdése: érzésem szerint Lucker háborodott üvöltözése olyan pont náluk, ami egyszerre erősség és hátrány. Erősség, mert a szúnyogtestű srác hangja tényleg szélsőségesen durva, és hátrány, mert az ilyen-olyan ordibáláson túl mást nem nagyon tud. Pedig talán pont ezen a téren lehetne kissé kézzelfoghatóbbá varázsolni az egymás után reménytelenül egybefolyó durvulatokat. Nem várok én tiszta dallamokat, de üvölteni, hörögni, károgni is lehet úgy, hogy az a fülbe ragadjon. Mitchnek ez sajnos nem mindig sikerül.

Az ősszel ismét Budapestre érkező Suicide Silence-ben rengeteg energia rejlik, ehhez nem is férhet kétség, de bizonyosan nem bennük tisztelhetjük a következő évtized Slayerét vagy Panteráját.

 

Hozzászólások 

 
+1 #3 mrataxi 2011-07-26 15:53
ez a suicide silence szerintem is "béna", mármint profi, de semmitmondó, unalmas.
Idézet
 
 
#2 Moonshine91 2011-07-24 15:20
Idézet - Nagaarum:
Pózerek... tartalom nélkül...

Teljesen egyetértek. Számomra a Parkway Drive az egyetlen zenekar ami képes valamit felmutatni ebben a hullámban. Viszont ez semmit nem ér.
Idézet
 
 
+5 #1 Nagaarum 2011-07-24 13:58
Pózerek... tartalom nélkül...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.