Shock!

március 28.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Steven Wilson: Hand. Cannot. Erase.

0209wilsoncMár a 2014-es évértékelő összeállítása során is egyértelmű volt, hogy az idei év legjobban várt lemeze számomra a The Raven That Refused To Sing folytatása. Ez persze egyszerre áldás és átok, ugyanis a két évvel ezelőtti művel – amely talán addig sem éppen szerény pályafutása eddigi abszolút csúcspontja volt – Steven Wilson annyira magasra tette a mércét dalszerzési és produkciós szempontból egyaránt, hogy azt borítékolhatóan szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt megfejelni. Ha spoilerezni akarnék, azt mondanám, ez nem is sikerült maradéktalanul, de ennyi idő és számtalan hallgatás után azért elég nagy biztonsággal ki tudom jelenteni, hogy szégyenkeznie sincs miért. De kezdjük az elején!

megjelenés:
2015
kiadó:
Kscope
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 40 Szavazat )

Tudvalevő, hogy Wilsont nem a pozitív életérzések és vidám történetek ihletik meg elsősorban, és most sincs ez másképp. A fiatal, életvidám, barátokban hiányt nem szenvedő, ám a világtól mégis egyre inkább izolálódó lány sztorija, akit halála után valami rejtélyes oknál fogva senki nem keres, s csak három évvel később találnak rá, nyilvánvalóan nem kizárólag egy (állítólag) megtörtént esetként, hanem metaforaként is érdekes Steven számára, s kiválóan adja magát, hogy ezt a nem hétköznapi hangulatot a wilsoni repertoár olykor szélsőséges építőkockáival bástyázza körbe. A maga bizarr módján érdekes, egyes szám első személyben elmesélt sztori mellett adott volt egy kimagasló képességű zenészekből álló gárda is, amelynek ráadásul az utóbbi két-három évben bőven volt ideje összeszokni.

Mindezek ellenére – vagy talán éppen ezért? - hazudnék, ha azt állitanám, hogy azonnal magával ragadott az első hallgatásra igencsak eklektikusnak, ráadásul helyenként szinte kommersznek tűnő Hand. Cannot. Erase. Sőt, igazság szerint az első két megjelentetett nóta, a címadó és különösen a Secret Life hallatán kifejezetten meg is ijedtem, mert az efféle elektronikus hangszerelésű nettó popzene igencsak távol áll az ízlésvilágomtól, és az ilyesmit kizárólag színesítő jelleggel tudom elviselni még Wilson mestertől is, egy egész lemezen keresztül semmiképpen. Leginkább ugyanakkor még csak nem is az zavart ebben a két dalban, hogy túlzottan populárisnak, illetve – önmagukban legalábbis – eléggé semmitmondónak tűntek elsőre, hanem az, hogy ezek létrehozásához Wilsonnak lényegében semmi szüksége nem volt társakra, miközben igazi vétek lett volna a már említett zseniális társaságban rejlő potenciált veszni hagyni néhány átlagos popdalocska kedvéért. (Na jó, a címadót azóta mégis sikerült jóra hallgatnom, szóval most már semmiképp nem nevezném tölteléknek.)

Szerencsére ez a két nóta egyáltalán nem tekinthető reprezentatívnak az egész lemez irányvonalát tekintve, bár az is igaz, hogy Wilson komplex, rendkívül szerteágazó zenei fantáziáját nehéz is lenne egy vagy két számmal lefedni. Ezúttal sincs ugyanis hiány a nagyszerű ívű, vérbeli progresszív dalokból, amelyek bőven helyrebillentik az egyensúlyt és a lelki békémet. Rögtön az intró utáni 3 Years Older egy hibátlan kifejtős tétel, a legszebb wilsoni hagyományoknak megfelelő finom dallamvezetéssel, remek harmóniákkal. Bár itt rögtön egymásnak feszülnek a popos, szinte pofátlanul fülbemászó témák, az akusztikus átvezetések és az olykor jellegzetesen disszonáns durvulások, mindenki kedvenc közhelyét, miszerint ez a lemez „az eddigi legsúlyosabb, de egyben legdallamosabb is", az album egészére nézve kivételesen nem lehet elsütni. Wilson ugyanis a korábbiakhoz képest nem megy el a falig egyik irányban sem: jóval kevesebb ezúttal az igazán súlyos, döngölős téma, és egyértelműen háttérbe szorultak a jazzes megoldások is, amit Theo Travis előző lemezen elővezetett, szívbemarkolóan gyönyörű szaxofon- és fuvolaszólói fényében a magam részéről kifejezetten sajnálok.

Szintén a közel tízperces szerzemények közé tartozik a Routine, amelyben a lemezen megforduló rengeteg vendégszereplő közül Ninet Tayeb, az izraeli „idol" valóban színesiti az összképet, nem is énekel rosszul, de a lúdbőr őszintén szólva elmarad. Oké, nem rossz ez a nóta sem, és Govan persze itt is félistenként szólózik, de mégsem érzem azt az eufóriát, amit legutóbb például a Drive Home vagy a címadó hallgatása közben. Ezzel szemben a Home Invasion / Regret #9 kettős igazi csúcskategóriás, nagybetűs progresszív remekmű, amelynek kapcsán áthallások szintjén az utolsó két Opeth ugrott be, bár természetesen nem konkrét újrafelhasználásról, inkább csak hangulati és főleg hangzásbeli párhuzamokról van szó, nyilván nem véletlenül. Tekintettel arra, hogy a többséggel ellentétben nálam nagyon betalált Åkerfeldt ősprog-megközelítése, itt is maradéktalanul tudok örülni ennek, és talán a lemez legjobban eltalált dalának tartom, még ha formálisan két önálló, de mindenképpen szorosan összetartozó trackről is van szó. Itt végre a hangszeres szekciónak is lehetősége van kibontakozni, és nagyon enyhén fogalmazok, ha azt mondom, hogy élnek is a lehetőséggel. Az ezt követő Transience rendkívül finom, akusztikus átvezető a lemez drámai csúcspontjához, az Ancestralhoz, amely talán legközelebb áll a Raven zenei világához, és amiben Wilson és csapata tényleg felvonultatja a teljes fegyvertárat (beleértve végre Travis fúvósait is!), hogy aztán a Happy Returns fájdalmasan gyönyörű dallamai (és az outróként funkcionáló Ascendant Here On...) zárják le az igencsak felkavaró történetet. Wilson egyébként az egész lemezen feltűnően nagyot lépett előre az ének terén is, de ebben a zárónótában különösen erős teljesítményt nyújt.

Bár továbbra is az Adam Holzman – Guthrie Govan – Marco Minnemann – Nick Beggs négyes alkotja a társulat magját, mellettük a dalok sokszínűségéhez illően vonósoktól kezdve gyerekkóruson keresztül, vendéggitárosokon és dobosokon át egy egész hadseregnyi vendégzenész megfordult a stúdióban, ráadásul Wilson és társai maguk is valóságos hangszerarzenált vonultatnak fel. Ez is erősíti azt az érzést, hogy itt sokkal inkább monumentális, kísérletezős szólóprojektről van szó rengeteg vendéggel, semmint hagyományos értelemben vett zenekari produkcióról, ami nem feltétlenül baj, de hozzám talán mégis inkább az előző lemez direktebb, egységesebb megközelítése áll közel. Éppen ezért, ennyi idő elteltével és ennyi hallgatás után talán már meg merem kockáztatni, hogy kijelentsem: sikerült megközelíteni a The Raven That Refused To Sing tökéletességét, de mindent egybevetve azt a puritánabb, egyértelműen „zenekari" világot, amit a Raven képviselt, egy hajszállal még ennél is erősebbnek éreztem. A lenti pontszám ezért csakis az elődjével összevetve értelmezendő, és leginkább az én szubjektív értékítéletemet tükrözi (persze mi mást is tükrözne...), ugyanis maximálisan el tudom fogadni azokat a véleményeket is, amelyek szerint Wilson képes volt még most, csaknem három évtizednyi zenei pályafutással és tucatnyi lemezzel a háta mögött is fejlődni, előremutató művészi teljesítményt nyújtani, még ha ebbe tőlem távolabb álló zenei megoldások is belefértek olykor.

Remélem, hogy belátható időn belül a Porcupine Tree is aktivizálja magát valamikor, de amíg ilyen szintű mesterműveket kapunk Wilsontól szólóban, és amíg ennyire egyértelműen felszállóágban van Wilson karrierje, addig nincs mit csodálkozni a jelenlegi prioritásokon. Ahogy azon sem, hogy a lemez megjelenését követő Európa-turné legtöbb állomása már hetekkel a koncert előtt sold out volt, így a hozzám legközelebbi helyszínre is esélytelen volt bejutnom. Legközelebb mindenképpen jobban résen kell lennem!

 

Hozzászólások 

 
+2 #8 Chris92 2015-04-11 11:54
A 70-es évekbeli jazz-el kombinált progresszív rockot a Raven lemez olyan szinten csúcsra vitte, hogy számomra teljesen érthető Wilson azon lépése, hogy egy másik irányba viszi el a zenéjét. Vannak dolgok, amiket még emésztenem kell viszont nagyon tetszik, a zenészek teljesítménye ismét pazar és a elektronikusabb -poposabb megoldások is kezdenek hatni.
Idézet
 
 
+2 #7 Aaaarrrggghhh.... 2015-04-08 20:33
Idézet - Tulus:
Mi a szar az a landlord freakshow?

Fosnyaló, ha nem tetszik a rendszer, akkor csinálj magadnak egy webzint, oszt ott azt írhatsz be magadnak, ami szemednek-szádnak hányingere.

Szerintem nem létezik landlord frakshow, és ez csak poén volt, egy remek reflexió a szokásos troll hozzászólásokra .

De akár így van, akár nem, annyit biztosan elért, hogy az övén kívüli 6 hozzászólásból 5 az ő kommentjével foglalkozik...
Idézet
 
 
-1 #6 Tulus 2015-04-08 18:30
Mi a szar az a landlord freakshow?

Fosnyaló, ha nem tetszik a rendszer, akkor csinálj magadnak egy webzint, oszt ott azt írhatsz be magadnak, ami szemednek-szádnak hányingere.
Idézet
 
 
+6 #5 Bathory Gabor 2015-04-08 14:16
Idézet - fosfaló gazember:
jellemző, hogy erről a kultúrmocsokról van itt cikk, az új landlord freakshowról meg például baszarintotok írni. hogy is van ez, "kedves" schock magazin és polgár úr?


Nocsak, nekem8 és alfonso trolltársak immár egy(b)esültek?
Idézet
 
 
+3 #4 Aaaarrrggghhh.... 2015-04-08 13:02
A Raven szintjét szerintem sem éri el, bár nem rossz a lemez. A címadó dal nekem sokadik hallgatás után sem tetszik (sok éve az első Wilson szerzemény, ami kifejezetten nem tetszik), viszont a Perfect Life nekem már elsőre is bejött (olyannyira, hogy én meghallgatnék akár egy egész spoken word lemezt SW-tól). A speciális kiadáshoz mellékelt könyv gyönyörű, órákig el lehet vele lenni.
Én eljutottam a bécsi koncertre, amely után a következő dolgok fogalmazódtak meg bennem.
- Wilson tényleg sokat fejlődött ének terén
- újra össze kellene állnia a Porcupine Tree-nek - az, hogy milyen reakciót adott a közönség a Sleep Together-re, az mindent elmond
- Minnemann nem ér Gavin Harrison nyomába
Egyébként jó koncert volt, még ha nem is okozott olyan katarzist, mint a budapesti Porcupine Tree koncert.
Idézet
 
 
+1 #3 Tunderlala 2015-04-08 12:58
Idézet - fosfaló gazember:
jellemző, hogy erről a kultúrmocsokról van itt cikk, az új landlord freakshowról meg például baszarintotok írni. hogy is van ez, "kedves" schock magazin és polgár úr?


Ha nem tetszik egesz nyugodtan kinyalhatod a valagamat!
Idézet
 
 
+11 #2 robidog?1984 2015-04-08 10:11
Idézet - fosfaló gazember:
jellemző, hogy erről a kultúrmocsokról van itt cikk, az új landlord freakshowról meg például baszarintotok írni. hogy is van ez, "kedves" schock magazin és polgár úr?

Hogy te milyen sötét ostoba gyökér vagy!
Idézet
 
 
-36 #1 fosfaló gazember 2015-04-08 09:59
jellemző, hogy erről a kultúrmocsokról van itt cikk, az új landlord freakshowról meg például baszarintotok írni. hogy is van ez, "kedves" schock magazin és polgár úr?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Watch My Dying - Budapest, Süss Fel Nap, 2005. február 8.

 

Wackor - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.