Shock!

október 20.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Shock! Top 20 - 2014

top20_2014Egy újabb, zeneileg kevésbé megrázó, egyéb szerkesztőségen belüli eseményekben viszont rendkívül gazdag éven vagyunk túl, amit természetesen töretlen lelkesedéssel értékeltünk egyénileg, mindenki a saját ízlése szerint formálva a listát és a körítést. Az összesített listánk végeredménye nem okozott különösebb meglepetést, hiszen ezen mindig a legkisebb közös többszörösök diadalmaskodnak – arra ugyanakkor mi magunk sem mernénk fogadásokat kötni, hányat fogunk az ezen szereplő albumok közül évek múlva maradandó darabként emlegetni. De a listafetisizmus annyira talán nem is lényeges, a fontos az, hogy 2015-ben is lesz Shock!, a magunk részéről köszönjük, hogy továbbra is egyre nagyobb számban látogattok minket (néha olyan sokan, hogy ledöbbenünk rajta, komolyan!), és természetesen köszönjük a paypalos támogatásokat, illetve a számunkra felajánlott egy százalékokat is, amelyeket ha úgy gondoltok, idén is szeretettel várunk. És akkor jöjjenek azok a listák!

Shock! Top 10 2014 – összesített szerkesztőségi lista

slash_2014winger_2014sanctuary_2014mastodon_2014kxm_2014

  1. Slash: World On Fire
  2. Winger: Better Days Comin'
  3. Sanctuary: The Year The Sun Died
  4. Mastodon: Once More 'Round The Sun
  5. KXM: KXM
  6. Triptykon: Melana Chasmata
  7. Body Count: Manslaughter
  8. Prong: Ruining Lives
  9. Slipknot: .5: The Gray Chapter
  10. Opeth: Pale Communion

Valentin Szilvia

Az év albumai

triptykon_2014sanctuary_2014winger_2014evergrey_2014killerbekilled_2014

  1. Triptykon: Melana Chasmata
  2. Sanctuary: The Year The Sun Died
  3. Winger: Better Days Comin'
  4. Evergrey: Hymns For The Broken
  5. Killer Be Killed: Killer Be Killed
  6. Prong: Ruining Lives
  7. Judas Priest: Redeemer Of Souls
  8. Machine Head: Bloodstone & Diamonds
  9. The Tea Party: The Ocean At The End
  10. Slash: World On Fire
  11. Mastodon: Once More 'Round The Sun
  12. Slipknot: .5: The Gray Chapter
  13. Threshold: For The Journey
  14. Cannibal Corpse: A Skeletal Domain
  15. Body Count: Manslaughter
  16. Asphalt Horsemen: Asphalt Horsemen
  17. Blind Myself: Négyszögöl
  18. Leander Rising: Öngyötrő
  19. Red Dragon Cartel: Red Dragon Cartel
  20. Billy Idol: Kings & Queens Of The Underground

2014-et nem tartom a kedvenc éveim között számon: mélypontok sokasága, felesleges erőfeszítések, kudarcok és falakba ütközés kísérte végig az egész évemet, és mindezek mellé még a nyár sem volt nyár. Ehhez igazodva a tavaly megjelent lemezek sem bűvöltek el túlzottan, olyannyira, hogy míg a korábbi években a húszas listámnál úgy kellett kisakkozni, mi maradjon le róla, most az okozott fejtörést, az elsőre összekapart tizenhetes adag mellé mi kerüljön még a végére a maradék „aránylag többet hallgattam" kupacból.

Persze az így sem volt kérdés, hogy a Triptykon az élbolyban fog végezni, abszolút tízpontos csúcskategóriás lemez, vitathatatlanul 2014 legjobbja, majd utána jön a mély űr... Melyet a számomra is meglepően nagyszerűen sikerült Sanctuary követ, tőlük TÉNYLEG nem reméltem semmi izgalmasat, így az év meglepetésévé váltak. A Wingert már nagyon vártam, és ugyan a Karmánál halványabb (vagy mondhatni kevésbé egyenes vonalú) lett a Better Days Comin', ők sosem vallanak szégyent semmivel. Kip Wingert meg bármikor bármennyiszer... jó hallgatni. Tom Englund és az újjáéledt Evergrey is olyan ütőképes albumot hozott, amit már rég hallottam tőlük, és a szupergruppként is aposztrofálható Killer Be Killed év végére beért energiabombáját is egyre többet hallgatom. A Prong már korábban feltámadt hamvaiból, és most is leszállítottak egy rendkívül pozitív és szerethető lemezt. Bizony a Judas Priest már első hallgatásra megnyerő albumot hozott össze K.K. Downing nélkül, ami később még jobban beérett és kedvessé vált számomra, és bizony egyes szaktársaimmal ellentétben én semmi kifogásolnivalót nem találok Rob Halford sikolyaiban.

Arra egyáltalán nem számítottam, hogy a Machine Headért valaha újra lelkesedni fogok, de az új anyaguk olyan méregerős (bár persze helyenként még mindig kicsit túlburjánzó, és csak egy-két helyen rettenetes) dalokat tartalmaz, amitől újra rajongóvá váltam – a vállalhatatlan részekre meg megoldás a skip gomb. A The Tea Party nálunk sajnos elég ismeretlen, és tíz év szünet után is ugyanolyan mély érzéseket képesek adni, mint azelőtt, ami talán nem csak nekem okozott túláradó örömöt. Slashék ellenben nem hoztak annyira méregerős anyagot, mint az Apocalyptic Love volt, kicsit laposabb és sajnos túl hosszú a World On Fire, ám így is van rajta nem kevés verhetetlen melódia. A Mastodonért kicsit túllelkesedtem megjelenésekor, azóta a helyére került az új anyag, ezen szintén van jó néhány örökérvényű szám. A Slipknot vegyesfelvágottjáról többet nem tudok elmondani, mint amit leírtam a kritikában, de még így is bőven listaérett (vagy ennyire tragikus volt az év...). A Cannibal Corpse-ért akármikor tudok lelkesedni, még ha aránylag ugyanazt is adják ki minden alkalommal, mint ahogy a tőlük gyökeresen eltérő zenét szállító Threshold is. Számomra is meglepő, de az új Body Count annyira szeretnivaló zenét hozott össze, hogy muszáj volt felrakni a listára. A magyar lemezek közül is akadt néhány, amit szívesen hallgattam: az Asphalt Horsemen, a most már véglegesen lemezesített, négy éven keresztül csepegtetett Blind Myself és a Leander Rising tartogatott számomra kellemes perceket, meg a Dystopia, noha velük szemben bevallottan irreálisan magasak voltak az elvárásaim. A Red Dragon Cartel közel sem tökéletes, de szívesen hallgattam, Billy Idol meg azért került ennyire a végére, mert ugyan csupán pár napja kezdtem el hallgatni, de érzem a hívást: jó ez a '80-as éveket is megidéző popzene, és talán előrébb is kúszhatott volna, ha korábban odafigyelek rá.

Kedveltem továbbá Howard Jones borzalmasan jellegtelen, Devil You Know nevet viselő új bandáját, noha simán meglehet, hogy két év múlva a feledés homályába merülnek. A Vallenfyre újabb aranyosan depresszív lemezzel rukkolt elő, az Accept pedig az előző adagnál rokonszenvesebb dalokat adott ki számomra. A Black Label Society új anyaga úgy a hatodik számig teljesen rendben van, utána jön némi mélyrepülés, ezért a futottak még kategóriába került. Az Overkill hozta a kötelezőt, de nem dobtam el magam tőle, ellenben ha olyanom van, a Behemoth jól tud esni, mint ahogy az új Enchant is. Nagyjából ennyi, ami a 2014-es termésből figyelmet követelt nálam – sok, számomra potenciálisan érdekes megjelenés kimaradt a szórásból, majd valamikor pótolom.

2014 legrokonszenvesebb dalai

  1. Triptykon: Aurorae
  2. Triptykon: Tree Of Suffocating Souls
  3. The Tea Party: The Ocean At The End
  4. Winger: Ever Wonder
  5. Judas Priest: Beginning Of The End
  6. Evergrey: Wake A Change
  7. Killer Be Killed: Wings Of Feather And Wax
  8. Sanctuary: Exitium (Anthem Of The Living)
  9. Mastodon: The Motherload
  10. Sanctuary: The Year The Sun Died
  11. Slipknot: If Rain Is What You Want
  12. Evergrey: King Of Errors
  13. Winger: Queen Babylon
  14. Red Dragon Cartel: Deceived
  15. Killer Be Killed: Snakes Of Jehovah
  16. Threshold: Unforgiven
  17. Machine Head: Ghosts Will Haunt My Bones
  18. Slipknot: Killpop
  19. Prong: Remove, Separate Self
  20. Slash: World On Fire

Sajnos akad néhány olyan zenekar, sőt, kimondott kedvenc, akiktől jóval többet reméltem. Rögtön mindjárt szent tehenem, az Audrey Horne, akiknek új, más irányú, egyre maidenesebb anyaga mély csalódást okozott. A tavalyi Sixx: A.M. szörnyen rossz, mint ahogy Jeff Loomis Conquering Dystopiája is merő dögunalom (talán nem véletlenül került az Arch Enemybe az év vége felé...), és a The Hauntedtől is sokkal többet vártam. Nagy szívfájdalmam, hogy az Adrenaline Mob is egyre inkább egylemezes lufinak tűnik: a tavalyi albumuk borzalmas, Russell Allen ide vagy oda, és a jó dalok hiányát nem lehet MIke Portnoyra kenni. A Foo Fighters sem tetszik, az Arch Enemyt is sokszor újracirkuláltatottnak érzem, az In Flames esetében talán már meglepődnöm sem kellene, hogy kellemetlen lemezt készítettek. Devin Townsend is kezd kifulladni. A sűrűn kiadott zene visszájára fordult: önismétel és túl sok lett minden szempontból, így egynél többször képtelen voltam meghallgatni új, dupla anyagát.

Konkrétan a két kezemen meg tudom számolni, tavaly mennyi koncertet látogattam meg. Ez van, más volt a prioritás, idén talán szerencsésebben alakulnak az ilyen téren kigondolt vágyaim is. Azonban a kevés koncert közül is szívesen emlékszem vissza a Red Dragon Cartelre, Anneke Van Giersbergen pozitív életszemléletet árasztó lényére, és ugyan Royal Huntot soha nem hallgatok, rendkívül szórakoztatóak voltak az A38-on. Az Anthraxet természetesen remek volt újra látni, noha szégyenteljesen rövid volt sajnos az előzenekari pozíciójuk az Iron Maiden előtt (utóbbit ott is hagytam három szám után, nem az én asztalom), és Peter Gabrielt jó volt megnézni ismét, így huszonhat év elteltével... És hiába imádom az Alter Bridge-et meg Myles Kennedyt, sajnos a zenekar élőben nem működött nálam, ellenben a Cannibal Corpse sokadszorra is pompás kikapcsolódás volt. De az év koncertje címet bizony így is a Pet Shop Boys viszi el.

Mostanában év végén/elején sűrűn hangoztatom, hogy nem várok én már semmit, de azért kicsit belegondolva természetesen az új (fél)Slayert biztos kedvelni fogom, és ugyan kizárt, hogy a Worship Music által feltett lécet megugorják, de az új Anthraxet is szeretném már hallani. Korábban nem tettem volna rá nagy téteket, de lehet, mégis újra összejön a legendás négyes a Megadeth berkeiben (természetesen nevetséges, amit a vöröshajú művel, de azért kedveljük így is), ki tudja, talán ők is összehoznak még valami érdekeset. Már csak a vicc kedvéért is szeretettel várom Dez Fafara és a Coal Chamber új anyagát, a Faith No More ne merjen rossz zenét csinálni, Anneke és Arjen párosa pedig kizárt, hogy csalódást okozna. Lemezekről nagyjából ennyit, ezek mellé persze jöhetne pár régi hajmetalos banda is új anyaggal. Várom a Slipknot- meg a Sanctuary / Overkill-koncertet, aztán ki tudja, mit hoz a jövő. A legfontosabb azonban az, hogy Lemmy maradjon még életben jó pár évig...

Draveczki-Ury Ádám

Az év albumai

mastodon_2014kxm_2014triptykon_2014sanctuary_2014crowbar_2014

  1. Mastodon: Once More 'Round The Sun
  2. KXM: KXM
  3. Triptykon: Melana Chasmata
  4. Sanctuary: The Year The Sun Died
  5. Crowbar: Symmetry In Black
  6. Prong: Ruining Lives
  7. Accept: Blind Rage
  8. Grand Magus: Triumph And Power
  9. Winger: Better Days Comin'
  10. AC/DC: Rock Or Bust
  11. Philm: Fire From The Evening Sun
  12. Killer Be Killed: Killer Be Killed
  13. Bloodbath: Grand Morbid Funeral
  14. Body Count: Manslaughter
  15. At The Gates: At War With Reality
  16. Machine Head: Bloodstone & Diamonds
  17. Slash: World On Fire
  18. Exodus: Blood In, Blood Out
  19. Overkill: White Devil Armory
  20. Slipknot: .5: The Gray Chapter

Előre leszögezem: a 2014-es lemeztermésből is bőven akadt mit hallgatnom, de ettől függetlenül sem voltam különösebben elragadtatva a tavalyi felhozataltól. Olyannyira nem, hogy voltaképpen komplett rockrajongói pályafutásom során – ami azért bő két évtizedre rúg már – ez volt az első év, amikor gyakorlatilag egyetlen olyan lemez sem jelent meg, amire maximális pontszámot adnék. Ez még a dobogós helyezettjeimre is áll, noha ezek az albumok azért minden mérce szerint nagyon ott vannak a szeren, és bizonyára évek múlva is hallgatom majd őket.

Ettől eltekintve viszont 2014 volt az az év, amikor még a listán szereplő őskedvenceimmel sem feltétlenül voltam maradéktalanul elégedett. Slash akár az év albumát is ismét leszállíthatta volna számomra, amennyiben képes visszafogni magát, és lespórol a tizenhét számból öt-hat amúgy is közepesebb dalt. De sajnos nem volt képes, és mivel vagyok annyira konzervatív, hogy még mindig albumokban gondolkodjak, az összkép így már sajnos messze nem ütött ki annyira, mint a múltkor, hiába írtak Myles Kennedyvel megint néhány orbitálisan nagy számot is. Néhol a Machine Head is komoly túlzásokba esett, ami oda vezetett, hogy a lemez bizonyos dalait imádom, viszont olyat is sikerült rá feltenniük, amit egyszerűen nem bírok végighallgatni. És velük még nem nagyon jártam korábban így, pedig az első album óta követem őket... Az Exodusnál meg nem tudok belekötni semmibe, egyszerűen csak többet vártam tőlük. Ennek semmi köze az énekescseréhez vagy főleg Zetróhoz, őt nagyon szeretem, és baromira oda is tette magát, de ez az album akkor is csípőből odavetett alapjárat az előző négyhez képest (teljesen más kérdés, hogy még így is simán verik vele a mezőny derékhadát). A Teslával vagy a Mr. Biggel ugyanez a helyzet: tetszettek, de mindenképpen többet reméltem tőlük. A Slipknottól meg nem is tudom, mit vártam, de a lemez ettől függetlenül is jól sikerült, néhány megdöbbentően kiugró pillanattal és pár üresjárattal. És itt tenném hozzá, hogy az év meglepetését mindenképpen a Sanctuary szállította, akiktől nem számítottam sok jóra, de ehhez képest olyan élvezetes, végig izmos dalokkal teli anyagot tettek le az asztalra, ami jószerivel folyamatosan pörög nálam a megjelenése óta úgy otthon, mint a kocsiban. Ugyanez a Body Countra is áll, akik zeneileg csont nélkül egész karrierjük legjobb produkcióját készítették el a Manslaughterrel.

A fentieken kívül persze egy csomó mindent bírtam még, amik nem fértek be az első húszba: a Down új EP-je csak a formátum miatt maradt ki, hiszen nem a szó szoros értelmében vett album (bár lehet, hogy jövőre már nem állítok magam elé ilyen ostoba szabályokat az összegzésnél...), a Judas Priest, az Entombed A.D. vagy a Black Label Society még annak ellenére is sokat pörgött nálam, hogy messze nem tökéletes lemezek, de bírtam a Behemoth, a Cannibal Corpse, az Obituary, a Night Ranger, a Hatriot, a Lost Society, az Enchant, a Red Dragon Cartel, a The Treatment, a Sister Sin, a Crazy Lixx, a The Sleep és a Blackfinger, a California Breed, a Blues Pills, a Lost Society, az Anti-Mortem, a Nightingale vagy a Crobot albumait is. Itthonról az Apey & The Pea, az Ørdøg, a Turbo, az Asphalt Horsemen és a Krampüs tetszett a legjobban, de még engem is meglepett, milyen sokat hallgattam az új Tankcsapdát, illetve – bizonyos szövegi fenntartásaim ellenére – az új P. Mobilt is.

Az év dalai

  1. Machine Head: Ghosts Will Haunt My Bones
  2. Mastodon: The Motherload
  3. Crowbar: Symmetry In White
  4. Winger: So Long China
  5. Accept: The Curse
  6. KXM: Faith Is A Room
  7. Winger: Queen Babylon
  8. Machine Head: Beneath The Silt
  9. Black Label Society: My Dying Time
  10. Slash: World On Fire
  11. Crowbar: Walk With Knowledge Wisely
  12. Winger: Be Who You Are Now
  13. Adrenaline Mob: Dearly Departed
  14. Mastodon: Ember City
  15. Philm: Lion's Pit
  16. The Treatment: Emergency
  17. Killer Be Killed: Wings Of Feather And Wax
  18. Sanctuary: The Dying Age
  19. Red Dragon Cartel feat. Maria Brink: Big Mouth
  20. Triptykon: Boleskine House

Az év koncertjei

Lehangoló vagy sem, egyre kevesebb esetben érzem úgy, hogy mindenképpen ott kell lennem az összes koncerten, ami csak egy kicsit is érdekel, ennek megfelelően 2014-ben sem mentem el mindenre: inkább maradtak a nagy favoritok, meg akiket még nem láttam. A pálmát ebből a mezőnyből végül a Kyle Thomasszal megerősített Trouble vitte el, akik a két kiváló magyar előzenekar, a Wall Of Sleep és a Stereochrist társaságában egyszerűen elementáris bulit toltak – na, őket biztos, hogy soha nem hagynám ki! Majdnem ugyanennyire élveztem az Acceptet, a Helmetet, a Crowbart (az Apey & The Pea-vel együtt), az Iron Maiden és az Anthrax párosát, illetve a Protest The Hero / TesseracT kettőst. Az Alter Bridge tetszett, még ha mindenképpen többet is vártam tőlük, annak viszont örülök, hogy ott volt velük csomagban a The Treatment is. És ha már itt tartunk, az év szívása mindenképpen az volt számomra ezen a téren, hogy a Red Dragon Cartelről egy elég súlyos és a szó szoros értelmében vett last minute háztartási probléma miatt lemaradtam. De végülis ha úgy vesszük, még mindig jobban jártam így, mintha a „szakemberek" által teljesen kontár módon, balesetveszélyesen összebarmolt elektromos hálózat hirtelen megfáradása miatt leég a lakás...

Az év csalódásai

Fentebb már említettem pár albumot, amitől többet reméltem – ezek nem csalódások, de azért akkor is sikerülhettek volna kerekebbre. Ezektől eltekintve egyértelműen a dallamos vonal totális kifulladása és elsablonosodása a legnagyobb fájdalmam. A műfajt az ezredforduló környékén szinte egyszemélyben megmentő Frontiers egyeduralma mára ellenkező előjeles hatásokat váltott ki, magyarra fordítva hiába ontja a lemezeket az olasz cég, ha ezek közül alig akad említésre méltó. A gyalázatról persze nem kizárólag ők tehetnek, ez csak egy tényező a sok közül, és a legnagyobb csalódást okozó, elődeihez képest több fokozattal gyengébb Steel Panther ugye nem is a nápolyiaknál dolgozik. (Ha viszont ilyen ütemben romló teljesítménnyel folytatják, előbb-utóbb garantáltan ott kötnek ki...) Kifejezetten mellbevágó fiaskó volt Sebastian Bach nagy hanggal felvezetett, ám vérszegényre sikeredett albuma, a slágeres, de tartalmas és agyas rockból végleg kiherélt rádiópopba váltó Sixx: A.M. lemeze, a Nickelback még az előzményekhez képest is totális elnyálasodása vagy az önmaga kliséhalmazába beleragadt House Of Lords produkciója is. A többiek által gyakorlatilag egységesen istenített H.E.A.T esetében is még mindig csak azt várom, hogy egyszer talán nálam is beüt majd...

Durvább vizekre evezve az Adrenaline Mob-sztori ennyire gyors megfáradására biztosan nem számítottam (A.J. Pero Mike Portnoy helyén, komolyan, ne viccelődjünk már...), de a régi-új The Haunted újjáéledése is többet ígért papíron, mint amit a lemeztől kaptam. Akárcsak John Garcia semmilyen, jellegtelen szólóalbuma, pláne, hogy milyen régóta ígérgeti... Az Arch Enemynél sajnálom, hogy még az énekesnőváltást sem merték kihasználni egy zenei frissítésre, és éppen emiatt sajnos biztos vagyok benne, hogy hiába vették be az év végén Jeff Loomist, csodákat ő sem lesz képes művelni náluk, továbbra is maradni fog az a bizonyos emlegetett profi dögunalom... A Cavalera Conspiracy és a Hellyeah esetében kábé most tettem le róla, hogy valaha is előrukkolnak még olyasmivel, ami amúgy istenigazából tetszhet nekem, a mai In Flamesszel meg kábé úgy vagyok, mint a mostani Dream Theaterrel: olyanok, mint egy régi barátnő, aki annak idején lehet, hogy nagyon fontos volt, ennyi év után viszont már jóformán az akkori arcát sem vagy képes pontosan felidézni.

Ami a tragédia kategóriát illeti, szegény Malcolm Young sorsa mindenképpen mellbevágó és megrázó, inkább bele sem gondolok, hogyan élhet most az egyetemes rocktörténelem néhány legnagyobb himnuszának megalkotója. Aztán persze megint elég sokan itthagytak minket idén: Jack Bruce, Jimi Jamison, Wayne Static, Johnny Winter, Tommy Ramone, Fergie Frederiksen, Selim Lemouchi...

2015 reménységei

Korábban többször is céloztam rá, hogy noha igyekszem figyelni mindenre, azért messze nem tekintek már annyira élet-halál kérdésként erre az egészre, mint húsz, tizenöt vagy akár tíz évvel ezelőtt, így nem mondanám, hogy bármit is körömrágva, fogcsikorgatva várnék az idei felhozatalból. Pláne, hogy nem is igazán vagyok elégedett a színtér általános állapotával, de ez soktényezős dolog, szóval inkább nem is megyek most bele, legfeljebb címszavakban. Egyfelől nemhogy új, de még csak igazán újszerű dolog sem bukkant fel hosszú évek óta. Másrészt legnagyobb kedvenceim javarészt már túlléptek azon a korszakukon, amikor a legerősebb lemezeiket gyártják. És harmadrészt elég sok mindent hallottam már ahhoz, hogy ne padlózzak le akármitől egyből, és már elég öreg is vagyok ahhoz, hogy ne leljek minden bokorban eddig még ismeretlen új favoritokra – nagyjából talán így összegezhető a lényeg.

Kivételek néha persze a fentiek alól is akadnak, így mindent tekintetbe véve talán az Anthraxtől várom a legtöbbet idén, akik legutóbb elképesztően jó visszatérést produkáltak, és őszintén remélem, hogy a Worship Music lendülete az új albumra is kitart. Jó lenne már hallani az új Slayert is, de náluk érzéseim szerint elsősorban a Jeff Hanneman és Dave Lombardo nélküli túlélés bizonyítéka lesz majd az első Nuclear Blast-féle album, így leginkább egy olyan alapjáratosabb cuccra számítok, mint amilyen a Divine Intervention meg a Christ Illusion volt a maga idején. Szerintem majd a következő album lesz igazán izgalmas, amikor már Gary Holt is belefolyik a dalszerzésbe, aztán persze cáfoljanak rám... A Megadeth már érdekesebb kérdés, főleg most, hogy senki sem tudja, mire számítson, de mindenki számára egyértelmű, mi lenne a legnagyobb húzás tőlük. Egy dolog biztos: akár visszajön az a bizonyos két ember, akár nem, lemezfronton már ők sem fognak soha világot váltani. Ki is tudok egyezni ezzel amúgy, pláne, hogy nekem egyik előző albummal sem volt különösebb problémám. De akkor sincs semmi, ha nem rángatják vissza Martyt és Nicket, hanem másokkal mennek tovább, bár egyre inkább úgy fest, hogy utóbbira mutatkozik kevesebb esély. Ha meg már Big Four, nyilván a másik M betűs zenekar is nagy kérdés, de náluk a jelek szerint elég komoly inspirációhiány mutatkozik, különben miért tologatnák évek óta a hatezernyolcszázcsillió-hétszázhuszonhatmilliárd-negyvenötezerhétszáz riff dallá formálását? Vagyis a Metallicánál eleve nem számítok új albumra 2015-ben sem, ha pedig mégis, már annak is örülni fogok, ha legalább olyan, mint a legutóbbi. Csodákra ők sem lesznek már képesek soha, ezt mindenkinek be kell látnia.

Csodát vár a világ a visszatérő Faith No More-tól is, de én egyelőre óvatosabb vagyok, pláne, hogy a Motherfucker alapján akármi benne van a pakliban. Azon azért már előre jól mulatok, hogy a közönség egyik fele akkor is az évszázad lemezéről fog beszélni, ha az említett dalt teszik fel rá tizenkétszer egymás után, a másik hányad meg akkor is vallásos fanatizmussal régensokkaljobbvoltozik majd, ha tényleg a 21. század Angel Dustja születik meg. A Pepper-féle Corrosion Of Conformitytől sem remélek új Deliverance-et, de egy korrekt lemez azért kinéz tőlük, és őket élőben is mindenképpen jó lenne megnézni végre. Lesz még Def Leppard, Gojira és Motörhead (csak Lemmynek ne legyen semmi baja...), elvileg a Black Sabbath is ismét megmozdul (bár az azért meglepne, ha ennek 2015-ben eredménye lenne...), végre tényleg visszatérni látszik John Sykes, a Dark Angel, King Diamond, a Coal Chamber, a Toto és talán a Tool, de lemezzel jelentkezik a Lamb Of God, a Testament, a Europe, az Armored Saint, a Trouble és a Virgin Steele is. Kíváncsi vagyok, mire megy az új gitárossal a Whitesnake, a Sweet & Lynch projekt albuma pedig már itt van a kanyarban, és amit hallottam róla, az igencsak ígéretes. Ha ezek jól sikerülnek, nagyjából már elégedett is leszek. Koncerten pedig az említett C.O.C. mellett a Mötley Crüe-t és az AC/DC-t lenne jó látni, még ha ezekért kizárásos alapon tuti utazni is kell majd... És persze jön az új Star Wars meg az új Terminator is.

Bertli Zoli

Legjobb lemezek

heat_2014slash_2014workofart_2014winger_2014brotherfiretribe_2014

  1. H.E.A.T.: Tearing Down The Walls
  2. Slash: World On Fire
  3. Work Of Art: Framework
  4. Winger: Better Days Comin'
  5. Brother Firetribe: Diamond In The Firepit
  6. Paul Gilbert: Stone Pushing Uphill Man
  7. Marty Friedman: Inferno
  8. Overkill: White Devil Armory
  9. Freak Kitchen: Cooking With Pagans
  10. Vanden Plas: Chronicles Of The Immortals: Netherworld
  11. Ethan Brosh: Live The Dream

Ezek a svéd kölykök szétszedtek engem. Valami olyan zenei afrodiziákum árad belőlük, amitől minden gondomat el tudom feledni, fantasztikus összhangban és lazasággal zenélnek, és az a bizonyos képesség a szépírásra, ami vagy van, vagy nincs... nos, ők ebből ők két kosárral kaptak. A H.E.A.T teljességgel meghatározta az évemet szórakoztatóipari szempontból, pontosan azt adják vissza hangulatban és muzsikában, amire vágyom 40 évesen, még akkor is, ha a '80-as évek iránti, feslett erkölcsű nosztalgiát is belevesszük. És akkor Slash. Meg Myles. A tojás sárgája meg a fehérje, és melyik melyik? Micsoda párossá értek ők! Nem, nem, nem érdekes, hogy hosszú a lemez, kit izgat ez, ha a leggyengébb láncszem is képes elhúzni akár az Eiffel-tornyot? Csakis egy hatalmas nagy köszönömmel lehet illetni a cilinderest és csapatát. A World On Fire mesteri ötvözete lett a zsigeri rock'n'rollnak és az okos dalszerzésnek, egyszerre karcos és kifinomult.

A Work Of Art a fentiek tükrében simán „csak" szuper lett: finom, kidolgozott, némileg kiszámítható, de mégis érdekes, az elejétől a végéig jókedvű lemez. Bármikor elő lehet venni, hallgatni, odafigyelni rá vagy teázgatni mellette, minden alkalomra megfelelő, mint egy minőségi bonbon. A Winger némileg visszafogott ünneplést hozott, most a zenéjük okosabb oldalát domborították ki, semmint a lendületest, de hát olyan tehetségek, akiknek a legrosszabb pillanatuk is minőségibb, mint sok más zenekar egész évtizedes tevékenysége. A finn testvériség, a Brother Firetribe a szimpla szórakoztatásra rendezkedett be, de jól teszik, semmi világmegváltás, csak jó megjelenés egy fogadáson, kellemes társalgás, finom eszközök a mondanivaló tolmácsolására, érezzék jól magukat, uraim!

A gitáros fickók idén hozták a szokásos színvonalat, Paul Gilbert ugyan beletett egy apró csavart saját produkciójába, miszerint énekes dalokat dolgozott fel, ám ezt rettentő jól fogta meg, Marty Friedman pedig a tőle megszokott megszokhatatlanságot szállította, szaxofont a jazzmetalba és egyebeket, igaz, ehhez kell azért megfelelő hangulat is. Számomra az Overkill elég tömény szokott lenni, és néha jobban, máskor kevésbé kapják el, mire van szükségem, de idén elég jól eltalálták. Azt a fajta intenzív edzést idézik fel, ami néha kell az erőnlét megtartásához, és túlzásba nem kell vinni, de nagyon jóleső fáradságot hoz, meg persze karban tartja az embert. Ráadásul Blitz az elpusztíthatatlanság elő szobra, fanatizmusa példamutató. A németek legszínvonalasabb zenei színháza, a Vanden Plas is remek darabot faragott, mi tagadás, szántak rá időt. Odafigyelést igényel, nem egy szimpla csapatós muzsika, ám a tartalom megéri. Szeretném látni őket élőben is.

Top 10 dal

  1. H.E.A.T.: A Shot At Redemption
  2. Slash: World On Fire
  3. H.E.A.T.: Mannequin Show
  4. Slash: Wicked Stone
  5. H.E.A.T.: Inferno
  6. Slash: 30 Years To Life
  7. Work Of Art: Shout 'Till You Wake Up
  8. Slash: Bent To Fly
  9. H.E.A.T.: Enemy In Me
  10. Slash: Automatic Overdrive

2014-es koncertek

1. Jeff Scott Soto. Ha jön, én megyek, ha énekel, én vigyorgok. A Club 202-ben ismét szívderítő koncertet adott, és bár kissé ráment a keménykedő vonalra, ami azért pályafutásának nem a nagyobbik része, azért elégedett voltam. Ez a turné elvileg Jeff 30 éves tevékenységének összefoglaló műsora lett volna, de figyelembe véve JSS kiadványait, megjelenéseit, vendégszerepléseit, dalait, teljes mértékben illuzórikus egy estébe sűríteni akár csak a balladáit is. Annyi baj legyen, valamit mégiscsak ki kell írni a plakátokra, a fellépés ugyanakkor szívderítő volt, mint mindig, Jeff a közvetlenség mintaképe, erről sosem felejt el tanúbizonyságot tenni. A közönséggel való kapcsolattartása egyedülálló, sosem szégyell felhívni a színpadra egy-egy lelkes nézőt, és ha az alkalmi vendég nem veszi észre magát, még akkor is olyan barátságosan és szórakoztatóan tudja elküldeni a picsába, hogy az páratlanul mulatságos. Ha valakiről mintázni kéne az „adni öröm" című, kissé szirupos közhelyet, akkor Jeff Scott Soto lenne az.

2. Abrakazabra, Főnix Csarnok. Nagyon valószínű, hogy ez a név alig valakinek mond valamit a Shock! magazin olvasói közül. Ez az a zenekar, amelyiket bármelyik előadó mögé rakhatod, úgy fogják kísérni, ahogy az adott főhős megkívánja, de inkább jobban. Pályafutásuk 15 éve alatt számtalan színvonalas fellépést biztosítottak már a hazai kiválóságoknak, tényleg bármelyik nevet említhetjük. Horváth Charlie, Somló Tamás, Demjén Ferenc... Karácsony János, Balázs Fecó, Tóth Vera, Tóth Gabi... A sor nagyon hosszú. Talán most húzzátok a szátokat, de érdemes lenne meghallgatni őket élőben, teljesen más a kép, mint ami talán a nevek láttán most megjelenik előttetek, a tiszta rock dominál. A csapat novemberi, ünnepi fellépése nagyszerű élmény volt, és nemcsak nekem, hanem minden fellépőnek. Két-három dal erejéig, minimál díjért (netán díjmentesen) ugyan ki vállalna el egy fellépést a hazai hírességek közül? Nos, azok, akik ott előadtak. Le a kalappal.

Csalódások 2014-ben

Talán nem normális, de alig csalódtam a 2014-es zenei felhozatalban. Vagy túl szigorú voltam a kedvenceimmel előzetesen, vagy már elég tapasztalt vagyok. Ennek tükrében elég masszívan elkedvetlenítő teljesítmény, ha itt szerepel John 5: nagyon ciki a folyamatos önismétlés, és ha ez ráadásul fantázia nélkül történik – ami némileg ok-okozat -, akkor már egyenesen bosszantó. Azt hiszem, Loweryre ráférne egy istenesen brutális alkotói ice bucket challenge. Emellett pedig a szokásos: kedvenceim elmaradása a hazai színpadokról.

Várakozásaim

Megadeth: igazából nem várok akkora dobást, mint amekkora kedvenceim, még annak ellenére sem, hogy mire ez az írás megjelenik, talán már ki is derült, hogy újfent összeáll-e a klasszik négyes. Vagy sem. Ugyanakkor a két Dave pontosan érzékelte, hogy a legutóbbi lemez mennyire alulmúlta a képességeiket, és bízom abban, hogy ennek megfelelő hozzáállással készítik el az idei albumot. Hogy Martyval vagy nélküle, az mindegy, de legalább egy Endgame-szerű csomagot mindenképpen szeretnék.

Symphony X: valójában az egyetlen csapat a kertemben, akikben eddig még nem tudtam csalódni. Akkor sem, ha nem olyan felfogásban alkottak, amelyet én éppen szerettem volna, egész egyszerűen annyira kimagaslóan jó zenészek, annyira jó dalokat szereznek, hogy nem tudom húzogatni a számat. Elvileg most egy kevésbé vaskos, nem oly' szigorú hangvételű albumot készítenek, ez nekem külön bizakodásra ad okot.

Jön karácsonyra a Csillagok háborúja vadiúj része. Az előzetestől kifeküdtem, megpróbálom nem szétizgulni a dolgot addigra, de gyermeki lelkem csodás ajándékot kapott 80 másodpercben.

Danev György

slash_2014theteaparty_2014nickjohnston_2014billyidol_2014cynic_2014

A 2014-es esztendő számomra zenei szempontból semmivel sem indult rosszabbul, mint a kimondottan erős 2013-as, ezért álmaimban sem gondoltam volna, hogy az év második felében olyan mélyrepülést fogok tapasztalni, amihez foghatót talán utoljára 1995 környékén érzékeltem. Főleg a dallamos rock- és AOR-szcéna múlta alul magát, de általánosságban is úgy tűnt, hogy kevés az átütő produkció rock/metal vonalon. Azért akadtak, akik hozták magukat, így Slash és Myles Kennedy tandeme, akik számomra mostanra értek össze igazán. Már a megjelenéskor nem volt kérdés, hogy az év albumát hozta össze a duó. 2014-ben csurig tölteni egy CD-t tizenhét dallal maga az öngyilkosság, mégis, micsoda magabiztosságra vall ez?! Slash a Guns fénykora óta nem volt ilyen formában, ráadásul jobban gitározik, mint valaha, Kennedy pedig tökéletes katalizátor. Az öregek közül Billy Idol és Steve Stevens párosa ugyancsak jól teljesített, mondhatni, meglepően jól. Doug Pinnick, George Lynch és Ray Luzier KXM projektje az év egyik legizgalmasabb albumát produkálta, remélhetőleg lesz folytatása eme fajsúlyos anyagnak. Bruce Springsteen kollaborációja a RATM / Audioslave-gitáros Tom Morellóval szintén érdekes eredményt hozott, akárcsak a Harem Scarem visszatérése. Wingerék viszont nem vitték be azt a könyörtelen balhorgot, amire vártam, ennek ellenére a Better Days Comin' még így is lekörözi a melodikus mezőny legtöbb versenyzőjét.

Az év leginkább vitatott korongjai közül a nagy kedvenc Cynic engem hamar meggyőzött, de a Pink Floyd hangulatanyagával szintúgy könnyen ment a barátkozás. Bármennyire is megdöbbentő, a sokak által gyűlölt új In Flames kimondottan kedvemre való, és az Opeth-tel sincs különösebb bajom. 2014-hez fűződik néhány komoly rácsodálkozás, ezek közül elsőként Nick Johnston kanadai gitáros új albumát kell megemlítenem. A fiatal torontói Strat játékos ismét sikerrel kerülte el az instrumentális rockzene zsákutcáit, a Bryan Beller/Marco Minnemann (The Aristocrats) ritmusszekció támogatásával az év gitáralbumát hozta össze, mely George Harrisontól Malmsteenig érint minden (stratocasteres) sarokpontot. A francia Alcest ambient hangulatú műve teljesen váratlanul ért, akárcsak az Anti-Mortem southern metalja, illetve a brit rock & roller The Treatment produkciója. E kategóriába tartozik még a The Tea Party 2014-es albuma, mely nehezen stilizálható, egyszerre bluesos, progos, ősrockos mivoltával nyűgözött le. És az a keleties jelleg... Mennyire nem úgy jön át náluk, mint másoknál. Őrületesen eredeti és érzelmes zene! Dalt szándékosan nem delegáltam róla a kedvencek közé, mert egybefüggően érdemes hallgatni, mint a régi nagy albumokat. A listán nem szereplők közül sokat forgott az Adrenaline Mob, az IQ, Philip Sayce, a Black Label Society, a Red Dragon Cartel, Paul Gilbert és Eric Johnson aktuális munkája, de még Anette Olzon szólólemezén is találtam érdekességeket...

Top 20 albumok

  1. Slash: World On Fire
  2. The Tea Party: The Ocean At The End
  3. Nick Johnston: Atomic Mind
  4. Billy Idol: Kings & Queens Of The Underground
  5. Cynic: Kindly Bent To Free Us
  6. KXM: KXM
  7. Alcest: Shelter
  8. Winger: Better Days Comin'
  9. In Flames: Siren Charms
  10. Harem Scarem: Thirteen
  11. Lynch Mob: Sun Red Sun
  12. Ethan Brosh: Live The Dream
  13. Anti-Mortem: New Southern
  14. The Treatment: Running With The Dogs
  15. Bruce Springsteen: High Hopes
  16. Opeth: Pale Communion
  17. Black Stone Cherry: Magic Mountain
  18. Neal Schon: So U
  19. Pink Floyd: The Endless River
  20. Gus G: I Am The Fire

Top 20 dalok

  1. Slash: Wicked Stone
  2. Winger: So Long China
  3. Lynch Mob: Believers Of The Day
  4. The Treatment: I Bleed Rock & Roll
  5. Red Dragon Cartel: Deceived
  6. Richie Kotzen: War Paint
  7. Adrenaline Mob: Dearly Departed
  8. Billy Idol: Bitter Pill
  9. Gus G: Redemption
  10. Harem Scarem: Early Warning Signs
  11. Slash: Automatic Overdrive
  12. Neal Schon: Love Finds A Way
  13. Rated X: Stranger In Us All
  14. Tesla: Honestly
  15. Joe Bonamassa: Different Shades Of Blue
  16. Steel Panther: Gangbang At The Old Folks Home
  17. Ethan Brosh: Live The Dream
  18. Black Label Society: Angel Of Mercy
  19. Crazy Lixx: Hell Raising Women
  20. Paul Gilbert: Working For The Weekend

Az év koncertjei

Valamiért úgy adódott, hogy idén sok olyan fellépés kimaradt, amire kötelezően el kellett volna menni. A Red Dragon Cartelt viszont félholtan sem hagytam volna ki, Jake E. Lee hajdani Ozzy és Badlands gitáros produkciója nem is hagyott kívánnivalót maga után. A másik kedvencnek Richie Kotzen koncertje bizonyult, aki szintén hengerelt a hajón.

Az év csalódásai

Akadtak, bőven. A Steel Panther lendülete végképp elfogyni látszik, a hármas korong egyáltalán nem tudta igazolni a hozzá fűzött reményeket, az All You Can Eat saját magukhoz képest is sablonos lett, a szövegekkel meg mintha átestek volna a ló túloldalára. A Mr. Big új albuma szintén komoly csalódást jelentett, az Anathema csak halvány önmagát adta idén, a Red Dragon Cartel bemutatkozása pedig pont annyira sikeredett felemásra, hogy az embernek fenntartásai legyenek vele kapcsolatban. Doug Aldrich kilépése a Whitesnake-ből komoly dilemmát okozott a jövőre nézve, ám pótlása a Night Ranger/TSO-baltásember Joel Hoekstrával legalább annyi kérdést vetett fel. A legutóbbi lemezén briliáns teljesítményt nyújtott Alter Bridge a pesti koncerten rémesen statikus, ezáltal rettenetesen unalmas másfél órát produkált, alig vártam, hogy vége legyen a kínlódásnak. Rejtély, hogy Myles Kennedyék élőben miért nem képesek az AB lényegét átadni, bár, az is lehet, hogy csak mi fogtunk ki egy rossz estét... Saját magam felé csalódás, hogy Peter Gabriel nagyszabású arénás bulijára nem sikerült eljutni, valószínűleg örökké bánni fogom, hogy a klasszikus So album ismertetéséről lemaradtam.

2015 reménységei

Már most tudom, hogy Michael Sweet és George Lynch közös anyaga jól sikerült, és a Doug Aldrich, Jack Blades, Deen Castronovo trió fémjelezte Revolution Saints lemez is tetszik. Ezek mellett örülnék Andy Tmmons új albumának, kíváncsi vagyok, mire jutott a Toto a stúdióban, szeretnék egy új Van Halen korongot, valamint egy friedmanes Megadeth-újjáalakulást is. Várom a kettes Winery Dogsot, a Def Leppardot, no meg Guthrie Govanék is összerakhatnának egy új Aristocrats korongot, és talán Al Di Meola is előrukkol friss művével. Állítólag érkezik egy Lynch Mob lemez, esetleg a következő Whitesnake, legjobban viszont azt bírnám, ha titkos favoritom, a floridai Eve To Adam lepne meg egy olyan zseniális anyaggal, amilyen a 2 évvel ezelőtti Locked & Loaded volt. Jó volna magyar színpadon látni Simon Phillips Protocol nevű jazz fúziós alakulatát, szívesen megnézném, milyen a The Tea Party élőben, de azért sem orrolnék meg, ha a Wingert elhozná valaki...

Kiss Gábor

overkill_2014adrenalinemob_2014prong_2014mekongdelta_2014triptykon_2014

Ha csak azt a nem elhanyagolható tényt vesszük figyelembe, hogy megnősültem, már nyilvánvaló, hogy 2014 kifejezetten mozgalmas év volt a számomra. Ezen túl is rengeteg izgalmas dolog történt azonban velem (szerencsére döntő többségükben pozitívak), így ki merem jelenteni, hogy talán még sosem volt annyira pörgős évem, mint a legutóbbi. És bár mindeközben igyekeztem mindig időt szakítani a Shock!-ra, sajnos akadtak olyan időszakok is, amikor egész egyszerűen nem maradt annyi időm/energiám az oldalra, amennyit szerettem volna. Meg úgy általában a zenehallgatásra sem, így a tavalyi megjelenések topligáját sem tudom sorrendbe állítani, úgyhogy egyszerűen csak összedobáltam azokat, amiket a legtöbbet hallgattam. Döntő többségük persze régi kedvencem aktuális anyaga, de azért akad egy-két meglepetés is a csomagban. Arra például, hogy Space Ace Frehley friss korongja ennyire eltalál, vagy hogy a csak véletlenségből meghallgatott Madball-nagylemez így lecsavarja a fejem, végképp nem számítottam. Íme tehát a 2014-es kedvenceim, teljesen véletlenszerű sorrendben:

Overkill: White Devil Armory
Adrenaline Mob: Men Of Honor
Prong: Ruining Lives
Mekong Delta: In A Mirror Darkly
Triptykon: Melana Chasmata
Threshold: For The Journey
Brainstorm: Firesoul
Steel Panther: All You Can Eat
Winger: Better Days Comin'
Madball: Hardcore Lives
Sick of it All: Last Act Of Defiance
Skindred: Kill The Power
Tesla: Simplicity
Uriah Heep: Outsider
Grave Digger: Return Of The Reaper
Ace Frehley: Space Invader
Mr. Big: ...The Stories We Could Tell
Body Count: Manslaughter
Crucified Barbara: In The Red
Sanctuary: The Year the Sun Died

Kedvenc dalok

Crucified Barbara: I Sell My Kids For Rock And Roll
Body Count: Talk Shit Get Shot
Body Count: Institutionalized 2014
Mr. Big: Satisfied
Skindred: Ninja
Prong: Remove, Separate Self
Overkill: Armorist
Threshold: The Box

Bár ezúttal sem esett nehezemre húsz jó lemezt összeszedni, az azért így is egyértelmű, hogy a tavalyi termés gyengébb volt a 2013-asnál. Év végén a zetrós Exodus, illetve a Machine Head még sokat dobhatott volna az összképen, de sajnos mindketten kihagyták a ziccert, és ha nem is vészesen, de számomra csalódást okoztak. Ahogy sajnos a Redeemer Of Souls a Judas Priesttől meg az Iced Earth Plagues Of Babylonja is, pedig mindkettőt nagyon vártam.

Tavalyelőtt két örök favoritom, a Black Sabbath és a Slayer is megvolt élőben, így nyilvánvaló, hogy a 2014-es felhozatal nem rúghatott labdába. Ennek ellenére azonban megint ipari mennyiségű jó koncertet láttam, amik közül a Death To All és a Crucified Barbara emelkedik ki igazán, lévén mindkét alakulattal ez volt az első randevúnk. A Chuck Schuldiner örökségét méltón megidéző DTA a lehető legautentikusabb formában hozta a klasszikusokat, míg a svéd csajok egy igazi, húzós rock bulival varázsoltak el minden jelenlevőt. Ezeken túl nagyon király volt a Dürerben megtartott két tematikus koncert (Suicidal Angels és társai vs. Enforcer és kompániája), valamint a Threshold mega-koncertje Pozsonyban, a Helmet, Kory Clarke és a Joystix közös fellépése, valamint a Kyle Thomas-féle Trouble is. Meg persze a „hazajáró lelkek" aktuális fellépése: Anneke, Soto, a Spock's Beard vagy épp szívem csücske, a Vicious Rumors. Mind hozták a 110 százalékot ezúttal is, és bár sokadszorra láttam őket, mégsem vagyok képes egyiküket sem megunni, úgyhogy mindannyian jöhetnek megint 2015-ben is.

Ha minden igaz, az idei év új lemezt hoz legalább három Big Four csapattól is, és ha tényleg így lesz, nekem másra nincs is szükségem. Leginkább nyilvánvalóan az érkező Slayer-korong izgatja a fantáziámat (higgyetek nekem, király lesz!), de abban is biztos vagyok, hogy az Anthrax a zseniális Worship Music, valamint a feelinges Chile On Hell után folytatni fogja a jó szériát. És ha már Big Four: Nick Menzához nem ragaszkodom, de Marty Friedman futhatna legalább egy rövid kört MegaDave-vel. Ha másért nem, legalább azért, hogy élőben láthassam őket együtt. Ha ez végül mégsem jönne össze, majd az AC/DC kárpótol Varsóban (már számolom a napokat), de arra is nagyon kíváncsi vagyok, hogy február elsején hogy fog muzsikálni a Queen Adam Lamberttel kiegészítve Bécsben. És ha lehet egy kívánságom a végére: valaki hozza el Magyarországra a Body Countot!

Koroknai Balázs

blindmyself_2014leonardcohen_2014subscribe_2014goatwhore_2014kampfar_2014

  1. Blind Myself: Négyszögöl
  2. Leonard Cohen: Popular Problems
  3. Subscribe: This Moment Will Soon Be Gone
  4. Goatwhore: Constricting Rage Of The Merciless
  5. Kampfar: Djevelmakt

Anaal Nathrakh: Desideratum
At The Gates: At War With Reality
Cannibal Corpse: A Skeletal Domain
Dread Sovereign: All Hell's Martyrs
Einherjer: Av Oss, For Oss
Eyehategod: Eyehategod
Hail Spirit Noir: Oi Magoi
Isole: The Calm Hunter
Menace: Impact Velocity
Sanctuary: The Year The Sun Died
Slash: World On Fire
Starofash: Ghouleh
Sunn O))) & Ulver: Terrestrials
The Osiris Club: Blazing World
Triptykon: Melana Chasmata

Érdekes, izgalmas, de mindenekfelett szinte hibátlanul kerek év volt számomra zenében a 2014-es. Talán csak az igazán kiemelkedő popzenék kapcsán van hiányérzetem, amiből a tavalyi esztendő például bőséggel termelt, de e helyen ez valószínűleg csak engem zavar igazán. Szokásom szerint nem fogalmaztam meg elvárásokat az év elején, ehhez képest mégis komoly csalódásként éltem meg, hogy két olyan black metal legenda, mint a Burzum és a Mayhem friss produkciója ennyire elment mellettem (előbbi ráadásul annyira, hogy még egy kritikát összedobni is feleslegesnek éreztem róla), vagy hogy van az a pénz, amiért még a Pink Floyd is sárba dobja az önbecsülését. Ezen túlmenően viszont valamennyi általam kedvelt műfaj termelt ki valóban kiemelkedő anyagokat, méghozzá olyan tempóban, hogy olykor a hullámok átcsapni látszottak a fejem felett, és alig győztem pótolni a vélt/valós mulasztásaimat. Ehhez képest az idei dobogós albumaim rendre olyan zsánert képviselnek, amelyek eredendően kívül esnek az érdeklődési területemen... ezt nevezem izgalmas felhozatalnak!

Koncertfronton zömmel egyenesen lélegzetelállító volt az idei termés, pedig jó néhány olyan (elsősorban hazánkat eleve elkerült) eseményre nem sikerült eljutnom, ami biztosan maradandó nyomott hagyott volna, még sincs különösebb hiányérzetem. Két dolog számított igazán: egyrészt, hogy azokra a bizonyos „utolsó pillanatos" koncertekre rendre odaértem, másrészt hogy az igazán értékes alkalmakkor volt kivel megosztani az élményt. Annak ellenére, hogy nem teljesítette be várakozásaimat, ilyen rendkívüli alkalomként tartom számon a rögtönzésben is erős, bécsi Ulvert, továbbá a Borknagart , az In Vaint és az Ereb Altort egyaránt felvonultató, egész évre maradandó élmény adó düreres minifesztivált, a pusztítóan lendületes Goatwhore-t, a mindenkori Watch My Dying wellness-koncerteket, a legforróbb nyárban is nagyszerű Volbeatet, valamint a sosem-hittem-volna kategória idei két kiemeltjét, az örökifjú Pet Shop Boyst és Peter Gabriel professzort.

Jövőre azért most már igazán nagyon szeretnék egy Arcturus lemezt és koncertet. Aztán lehet, hogy előbb lesz belőle In The Woods..., de azt sem fogom bánni különösebben. Erős évünk lesz!

Nagy Andor

acdc_2014apeyandthepea_2014dwarves_2014crowbar_2014mastodon_2014

„Szép, de sűrű volt a 2014-es év”

Remélem, nem fog megharagudni Orbán Viktor, akarom mondani T. Miniszterelnök Úr, amiért az ő szavaival kezdtem a 2014-es esztendő shockológiai ismertetését, de egyszerűen annyira jól megragadta a lényeget, hogy ihaj! Mert kérem alássan, tavaly tényleg történt mindenféle dolog, mint a legjobb kuplerájban, hogy csak saját kis közösségünk portáján söprögessek, az alábbiak jutnak hirtelen eszembe: házasság, munkahely-váltás, fővárosba, illetve külföldre költözés, lakásfelújítás (persze ezek nem egy embernél, hanem szépen megosztva). Talán csak a gyermekáldás maradt ki ezúttal a szórásból, de sebaj, idén is lesznek dolgos hétköznapok!

Ettől függetlenül azért megpróbáltunk beszámolni a fontosabb és a kevésbé lényeges zenei megjelenésekről egyaránt, és ha nem is járhattunk teljes sikerrel, az csak azért volt, mert ez bizony egy bika erős év volt. Igen-igen, tudom, hogy másoknál ennek éppen az ellenkezőjét olvashattad, de ne higgyetek nekik! Elmesélem, miért: nézzük csak kapásból a NOLA színteret! Új lemezt adott ki nem csak a Kirk-telenített Down, hanem a Kirk-viszatérített Crowbar is, ezen felül még az az Eyehategod is, ami amúgy tizennégy éve (!) nem tett így. És ha hozzám hasonlóan rajongsz a stoner/sludge/doom/satöbbi színtérért, akkor olyan lemezeknek örvendhettél még, mint az új Corrosion Of Conformity, az Orange Goblin, az Electric Wizard, a Melvins új anyagai, vagy épp az új Trouble-nek is remekül beillő The Skull (ráadásul Wagner duplázott a Blackfingerrel). Szólólemezt adott ki a mindenható Kyuss két egykori tagja, John Garcia és Brant Bjork, de itt volt még a nagy öreg Fu Manchu is, hogy a semmiből visszatérő, kultikus Blood Farmerst már ne is említsem!

De más irányokból is rendesen dőlt ránk az áldás: indusztriális vonalon visszajött a zseni Godflesh, és ismét remekelt a Prong, és hát olyan nagy várakozást generáló lemezek is befutottak, mint a megtépázott Slipknot nem várt színvonalú visszatérése, a még megtépázottabb AC/DC megbízható minőségű, forradalmi változásokat hozó új darabja (miközben Phil Rudd papa nem csak a különféle kedves bűnügyekbe való belekeveredéssel foglalta el magát, hanem egy szólólemezt is kinyomott). Teljesen más vidékről érkezett az örök gettóharcos Body Count gyilkosan szórakoztató korongja, vagy épp a kult-legenda At The Gates megosztóbb dalcsokra.

Örvendetes tény továbbá, hogy ennyi magyar lemez talán még sosem szerepelt az évvégi listámon! Legerősebbek talán még mindig a mocsárzenékben vagyunk (Apey & The Pea, Grizzly, Haw), de nem sokban maradt el tőlük a jóval alterebb hangulatú Nomad/Real Lies páros sem, hogy a teljességgel beskatulyázhatatlan Grand Mexican Warlockot ki ne felejtsem. Mint ahogy a régi-új arcokból álló Ørdøgnek is itt a helye a listán - ismerkedjetek meg bátran bármelyikükkel, ha még eddig nem tettétek volna!

Mindezekkel együtt is, az év lemezét számomra ismét a Mastodon szállította le, amit úgy döntöttem el, hogy végiggondoltam, melyik lemezt hallgathattam legtöbbet idén. Hát így. Ja igen, sorrend szokás szerint nincs, csak ábécében jönnek a nevek egymás után, és kicsit megint csaltam, mert a húszas listán túl szerepel tíz bónuszanyag is, akiket ilyen-olyan okból sajnáltam volna lehagyni…

A legjobb 20

AC/DC: Rock Or Bust
Apey & The Pea: Hellish
Blood Farmers: Headless Eyes
Body Count: Manslaughter
Crowbar: Symmetry In Black
Down: IV - Part II (EP)
Eyehategod: Eyehategod
Fu Manchu: Gigantoid
Godflesh: A World Lit Only By Fire
Grand Magus: Triumph And Power
Grand Mexican Warlock: Hell Sweet Hell
Grizzly: Rapturous Decay (EP)
Haw: Soundtrack Of Our Friendship
Kamchatka: The Search Goes On
Mastodon: Once More 'Round The Sun [2014 legjobb lemeze]
Orange Goblin: Back From The Abyss
Ørdøg: Tíz fekete dal
Prong: Ruining Lives
Slipknot: .5: The Gray Chapter
The Skull: For Those Which Are Asleep

A bónusz 10

At The Gates: At War With Reality
Blackfinger: Blackfinger
Blues Pills: Blues Pills
Brant Bjork And The Low Desert Punk Band: Black Power Flower
Dwarves: The Dwarves Invented Rock & Roll
John Garcia: John Garcia
Nashville Pussy: Up The Dosage
Nomad: Hotel Polimer
Real Lies: 9
Truckfighters: Universe

2014 koncertjei

Hát, ezen már megint nem kell sokat gondolkoznom, mivel tavaly a korábban kifejlődött szobarocker énem kiteljesítéseként – sajnos – alig voltam valahol. Mondjuk a Nova Rock fesztivált még így sem hagyhattam ki, kötelező volt megnéznem a Black Sabbathot – hiszen ők sem élnek örökké (meg persze én sem). De amit erről akartam mondani, azt elmondtam anno a beszámoló három részében, olvassátok el ott!

Ezen túlmenően remek volt még a pesti Helmet is, a magyar csapatok közül meg Apiéknak nincsen párja.

2014 csalódásai

Kezdem azzal, ami tényleg igazán szíven ütött: Malcolm Young betegsége. Kedvenc zenekarom vezetőjének tragikus és gyógyíthatatlan állapota valóban megdöbbentett, mint ahogy Phil Rudd balhéi is. Igaz, mindezektől függetlenül a Rock Or Bust legalább igazán jó lett!

Sajnos ismét volt (túl) sok haláleset, csak példálózó jelleggel írom: nyugodj békében, Jack Bruce, Wayne Static, Jonathan Athon és – bármelyik univerzumban is legyél éppen - Oderus Urungus!

Oké, néha nyilván nem tetszettek olyan lemezek sem, amiknek pedig főszabály szerint kellett volna (ilyenek voltak például az új Wolfmother, Mark Lanegan Band, Foo Fighters, Moby Dick, Primus, és a legfájóbb mind közül, hogy különösebben a Black Label Society sem), de ezt a fenti két bekezdés fényében ki nem szarja le, ugyebár…

Remények 2015-re

Most pedig őszintén bevallom, csalni fogok! Ugyanis egy az egyben (csak az év kijavításával) idemásolom tavalyról a szöveget, hiszen nem változott semmi, de semmi:

„Hol van már az a kurva Tool lemez?!? Egyébiránt pedig legnagyobb reményem, hogy a Tisztelt Olvasóközönség olvasási és kommentelési láza ugyanazon a magas hőfokon fog égni, mint 2014-ben. Ezzel a felfokozott aktivitással ugyanis – és azt hiszem, ezt a többiek nevében is nyugodtan kijelenthetem – sokszor még minket is sikerült meglepnetek. 2015-ben is veletek ugyanitt!”

Oravecz Zoltán

bodycount_2014fallujah_2014slipknot_2014foofighters_2014pinkfloyd_2014

Bevezető magyarázkodás

Minden egyes esztendő vége felé, amikor eljön a kötelező listázás ideje, ugyanaz a kérdés jut eszembe: ki volt az a nyomorúságos alak, aki feltalálta az év végi listázást? Úgy képzelem, talán Szent Ágoston lehetett a tettes, aki elérkezvén egy újabb, angyalokról és démonokról való filozofálgatással eltöltött év végére, leült, hogy összeírja az évi kedvenc imáit. Vagy talán valamelyik zseniális ókori görög filozófus volt a ludas, aki rangsorolta kedvenc elképzeléseit a Föld alakjáról (asztal, szék, gyümölcsöstál gyümölcs nélkül satöbbi). Igazából úgy képzelem, hogy már az előemberek is listáztak: állatok elejtéséhez használt kedvenc eszközök, vagy mondjuk a tíz legvaskosabb lábú női egyed. Bárhogyan is, számomra évről évre egyre nehezebb ezeket a listákat összeállítani, főként, mert lassan egy ujjam is kevés lesz ahhoz, hogy összeszámoljam az aktuális év nekem tetsző termését. Épp ezért ez alkalommal úgy döntöttem, hogy áthágva a Shock! ezeréves, szent keresztyéni elveken alapuló hagyományait, új lista-típusokat vezetek be magamnak. Nem kell félni, az alábbi listák egytől-egyig pozitív kicsengésű, léleknyugtató véleménycsokrok, a botránykeltés legcsekélyebb igénye nélkül.

2014 legjobb el nem készült lemezei

Tool: Brainscrewing In The Metaphysical Outer-Universe
Guns N' Roses: High Fuck Rock
Death: Back From The Dead... Literally
Ministry: Dark Age Of The Politician
Rage Against The Machine: Capitalism: Downfall
Rammstein: Rindfleischetikettierungsüberwachungsaufgabenübertragungsgesetz
Clutch: Whiskey Highway Patrol 69
Bolt Thrower: From War To Apocalypse
Gojira: Quelqu'un a volé mon testicule gauche
Özönvíz: Száradj meg!

+ És hogy azért legyen néhány igazi lemez is 2014-ből, amiket nem vettem komolyabb sértésnek:

  1. Body Count: Manslaughter
  2. Fallujah: The Flesh Prevails
  3. Slipknot: 5: The Gray Chapter
  4. Foo Fighters: Sonic Highway
  5. Pink Floyd: The Endless River

2014 legnagyobb marhaságai, amiket zenészek tettek vagy mondtak

Scott Ian: „Ma már csak a kislányok és az idősebb emberek vásárolnak zenét." Talán Benante neje Iant is megruházta, máskülönben el nem tudom képzelni, hogyan mondhat egy rockzenész manapság ekkora ökörséget. Hiszen mindenki tudja, hogy ma már senki se vesz lemezeket.

K. K. Downing és a parfüm: bizony, az ex-Judas Priest gitáros egészen egyedi, és cseppet se szánalmas módon saját márkajelzésű parfümöket dob piacra. Metal for Men. Oh yeah! Figyelem, hamarosan jön a Metal for Women, majd a nagy szenzáció: Metal for Hamsters! Legyen a te hörcsögödnek is ellenállhatatlanul férfias illata!

Gene Simmons: „A rock halott." Oravecz Zoltán: „Akkor menj nyugdíjba!"

U2 és Apple egy ágyban: nem vagyok óriási U2-rajongó, de bizonyos lemezeiket kedvelem, ez tény. Viszont egyáltalán nem vagyok Alma-rajongó (nem az együttesről beszélek most, azokért élek-halok), így személyesen nem érintett, inkább csak megnevettetett ennek a két csibésznek a perverz kis csínje, amit az aludttejjé szelídült, egykori ír lázadók a Steve Jobs által felfújt techlufi bezabálóival eljátszottak. Egy nagyvállalattól mást ugyan nem vár az ember, de egy rockbandától? Igazatok van, attól se.

Kesha beperli Dr. Luke-ot: na jó, ezt tényleg csak a poén kedvéért. De akkor is, minek képzeli magát ez a Kesha?

Tíz lemez, amelyektől sokkal többet vártam, sőt, még annál is többet

Cannibal Corpse: A Skeletal Domain: számomra talán az év legnagyobb csalódása volt. Ez a lemez gyakorlatilag a Torture szürkébb verziója, kár volt elkészíteni.
Obituary: Inked In Blood: erről az albumról ugyan írtam is, de azóta csak romlott a véleményem róla. Felesleges alkotás.
Machine Head: Bloodstone & Diamonds: nem is tudom, mit vártam Flynnéktől a hulladék Unto The Locust után? Valószínűleg semmit. Nagyjából ezt is kaptam.
Sanctuary: The Year The Sun Died: sajnáltam ezt a felemás lemezt, mert ideje lett volna már egy jó kis poweresen szikár, thrashes anyagnak.
Slash: World On Fire: Slashnek a defibrillátor mellé egy arányjelzőt is be kéne építeni a testébe. Akkor talán nem nézné a rajongóit két lábon járó kukáknak.
Septicflesh: Titan: az előző The Great Mass után igazából nem vártam sokat, de ennél azért még így is többre számítottam.
Vader: Tibi Et Igni: kezd kifulladni a lengyel death export?
Black Label Society: Catacombs Of The Black Vatican: borzasztó! Mi történt Zakk Wylde-dal? Adjon gyorsan neki valaki egy sört! Sőt, mindjárt kettőt!
Cynic: Kindly Bent To Free Us: egy kiváló banda halála. Gyász.
Iced Earth: Plagues Of Babylon: ja, hogy idén volt még ez is?

15+1 zenekar, akiknek 2015-ben vissza kéne vonulnia

  1. Megadeth
  2. Metallica
  3. Machine Head
  4. Scorpions
  5. AC/DC
  6. Iron Maiden
  7. Iced Earth
  8. Cynic
  9. Black Sabbath
  10. Ozzy
  11. Sepultura
  12. Slayer
  13. Van Halen
  14. Aerosmith
  15. KISS

+ 1 bónusz:

Max Cavalera

Pálinkás Vince

kxm_2014machinehead_2014heat_2014opeth_2014winger_2014

Bevezetés

Már-már inside joke kategória nálunk, hogy mennyire nyígok mindig az év végi listázások kapcsán. Ezért természetesen mindig engem kell a legtovább cseszegetni, amikor mindenki más már rég leadta a saját anyagát, és persze nem lehet elég korán elkezdeni az emlékeztetésemet sem (úgy nyár vége táján már fel szokott merülni a téma). Mivel 2014-ben minden addiginál többet autóztam munka kapcsán, gyakorlatilag napi szinten, jóval több idő jutott az otthonin kívüli zenehallgatásra is, tehát elvileg ebből a szempontból most jobban topon kellene lennem. Továbbra sem sikerült viszont annyira elmerülnöm az aktuális megjelenésekben, mint amennyire az ítéletalkotáshoz szükséges volna – ez amúgy örök vitatéma és konfliktusforrás a kollégákkal, mert én alapvetően nem értek azzal egyet, hogy pár nap alatt pontozásképesre lehessen (kelljen) hallgatni egy lemezt, csak azért, hogy időben tudjunk róla referálni. Amennyire tehát lehet, igyekeztem is kimaradni az albumrecenzálásból, már ami az év kulcsfontosságú kiadványait illeti. Újra átgondolva ezt a minden évben visszatérő listahisztériát, abban maradtam saját magammal, hogy ha mindig lesz EGYETLEN olyan album, amire teljesen rá tudok kattanni, tök mindegy, hogy miért, akkor továbbra is részt veszek a játékban. Az elmúlt pár évben mindig ez volt a helyzet, hiszen 2012-ben ott volt a Europe és a Soundgarden mellett Richie Sambora, 2013-ban pedig a Black Sabbath és az Avatarium. Ennyit minden évben ki tud magából izzadni a színtér, ha csak nagy keservesen is. 2014 erősebb is volt ennél a meglepetés terén, hiszen sosem gondoltam volna, hogy pont a huszonhatezredik „szupergrupp" projektlemezt lesz az, amitől nem bírok majd hetekig szabadulni. Nem kell találgatni, a KXM-ről beszélek, ami totál betalált nálam és lényegében mindent vitt idén – a három teljesen más hátterű, zseniális zenész tényleg nagyon elcsípett valamit ezekkel a dalokkal és abszolút helyreállította a projektezés létjogosultságát, amitől amúgy ma már tényleg hányingert kap az ember.

Tárgyalás

Ezen kívül is volt persze kiemelkedő teljesítmény lemezfronton, bár azt is hozzáteszem, hogy a sok autózást gyakran régi zenék feltérképezésére-újrafelfedezésére használtam – igaz, sokszor egy-egy új megjelenés kapcsán. Az egyik ilyen méltán újrafelfedezett csapat az Exodus, amely párjait ritkító (sőt talán ríkató) módon ismételte meg a tíz évvel ezelőtti comebacket. Sokat szólt a Machine Head életmű is, annak vitatottabb darabjait is beleértve és tőlük megintcsak sikerült begyűjteni egy-két új maflást úgy vezetés, mint séta közben, de itthon is – egy szó, mint száz, nekem bejön a Bloodstone & Diamonds. A Vanden Plas most kicsit jobban elborult mint szokott, de a színvonal megmaradt és örömmel tapasztaltam, hogy a régi dolgaik is csak jobbak lettek az idő múlásával – ezt az időt a 2014-es lemezüknek is meg kell adni. Műfajnál maradva: a Threshold viszont azonnal ütött, náluk inkább az eggyel korábbi anyagot kellett jobbra hallgatni (érdemes volt próbálkozni) és örömmel konstatáltam, hogy az Opeth is folytatja azt a retro-vonalat, amivel én tulajdonképpen megkedveltem őket legutóbb. A H.E.A.T abszolút robbantott most is, főleg az A Shot At Redemptionnel, aminél fogósabb nótát tavaly sehol nem hallottam, és bár a Winger új albumáért lájtosabban lelkesedtek az arcok, szerintem jó lett. Harmadikként ebben a stílusban a meglepően erős, bár célzottan Mood Swings-es hangzású és hangulatú tizenhármas Harem Scaremet említeném meg – itt Slash bátyánk csakis a World On Fire túlnyújtása miatt nem lehetett dobogós.

Csalódást okozott sajnos Jake E. Lee visszatérése, de legalább a Mr. Big hozta a szintet, ha kissé nyugdíjasabban is. Többet kellett volna hallgatnom az Adrenaline Mobot is, mert ott sem éreztem a nagy flasht, ugyanakkor a debütnek is kellett egy-másfél év, hogy igazán betaláljon. A retrós vonalon erős Blues Pills viszont azonnal betalált, még akkor is, ha baromira nem követem ezt a mostani hullámot és akkor is, ha az énekesnőjük nélkül fele ennyire sem lennének érdekesek – elvégre ha áramszedőm lenne, én lennék a villamos. És ha már közben úgy alakult, hogy műfajonként haladunk, nem maradhat ki a lánccsörgetés sem: bizony mondom néktek, régi szerelmünk soha nem veszít vonzerejéből: a fontos megjelenések (Iced Earth, Accept, Sanctuary, Helstar) mind ott voltak a szeren, és a Judas Priest is szerethetőre sikeredett – méltósággal megöredeni valahogy így kell. Ugyanilyen szerethető az újkori Riot, a római ötössel együtt és ez idénre ennyi így nagyjából elég is, bár nem kis megdöbbenéssel vettem észre a lista összeállításakor, hogy a Teslát, a Black Label Societyt, az Overkillt még csak nem is hallottam – ezen sokat segít majd év elején a friss Spotify előfizetés kocsiban és azon kívül.

Ami a hazai történéseket illeti, továbbra is kevésbé figyelem a színteret, de idén például kimondottan ilyen céllal jártam körbe a Fezen helyszíneit, így esett, hogy baromira elkapott az éppen új albumot promotáló Turbo, és egy csapásra rajongójuk lettem (hozzáteszem, már olyan 5 éve is láttam őket és baromira tetszett, de aztán valahogy az élet elsodort minket egymástól). Érdekes, hogy ők annó pont egy P. Mobil számot dolgoztak fel egy petőfi rádiós műsorhoz, majd később maga Schuster Lóri nyilatkozott róluk elismerősen, sőt ők maguk is „visszafeldolgozták" a nótát. Emellett külön érdekes, hogy a P. Mobil is baromi erős anyagot hozott össze 2014-ben és külön öröm volt őket végre a Belvárosban is elcsípni tavasszal – kifejezetten üdvösnek tartanám ennek a tendenciának a folytatását árokbetemetési hozadékkal, tulajdonképpen egy közös koncert sem lenne rossz (ha már mindkét csapatot év végén sikerült külön-külön elcsípni). Nem tehetem továbbá meg azt sem, hogy pusztán a személyes ismeretségre hivatkozva nem említem meg az Asphalt Horsemen bemutatkozását mint az idei év egyik magyar csúcspontját, amelynek pozitív reakcióira csakis a „jó reggelt" válasszal tudtam szolgálni, mint évek óta rendszeres koncertlátogató. Pedig a southern rockért nem is vagyok annyira oda.

Rengeteg kiváló koncerten jártam ebben az évben is, ezekből csak szemezgetni tudok: Iced Earth, Royal Hunt, Red Dragon Cartel (minden lemezes csalódás ellenére), Jeff Scott Soto, szimfonikus East, Trouble, Threshold – nyilván ezekről lehetett sejteni, hogy jók lesznek. Volt viszont jónéhány, ami komoly meglepetéssel szolgált, kezdjük rögtön Blaze Bayleyvel, aki legalább akkora bulit csinált, mintha még mindig a Maidenben énekelne, viszont a saját dalai százszor jobbak; az E-Force zúzása is nagyon jólesett egy fárasztó munkahét végén; Duff McKagantől függetlenül is kellemesen elszállós estével ajándékozta meg a debrecenieket és az odazarándoklókat a Walking Papers; hatalmas energiabombákkal intett be a hímsoviniszta macsóizmusnak (de a kékharisnyáknak is) a Crucified Barbara.

A Cannibal Corpse pedig groteszk szürrealista színházzal szórakoztatott (a már elcsépelt torz hasonlat analógiájára: ha Dalí ma élne, a CC írná Az andalúziai kutya folytatásának filmzenéjét). Sok minden persze kimaradt, az Iron Maident ötször már látva például drágállottam hatodszorra kevés igazi érdekességgel a programban, a klasszikus Pokolgépnél egyszer nyaralás, másodszor betegség szólt közbe (így örültem a hírnek, hogy ez pótolható lesz). Kimaradt a Death (To All) és a Vicious Rumors, de cserébe a világ egyik legmenőbb városában sikerült megnézni két igazi legendát, nevezetesen az Extreme-et és Richie Samborát. Arra a két hazai fesztiválra, amit végignyomtam, biztosan megyek idén is, a FEZEN-re már most megvan a bérlet, itt egyre inkább maga a fesztivál-érzés az, ami miatt rászánom ezeket a napokat, bár különösebben a felhozatal miatt sem aggódom. Ami a Rockpartot illeti, még van hova fejlődni, de a Balaton mint helyszín szinte verhetetlen.

Befejezés

2015-tel szemben nincsenek komolyabb igényeim, legyen pár jó lemez (fogalmam sincs és eszemben sem volt utánanézni, mely nagyok készülnek új anyaggal kirukkolni), rengeteg nagyszerű koncert (eleve nem lehet rossz az év, hiszen márciussal bezárólag lezajlik az Obituary, az Overkill / Sanctuary és az Anneke / Arjen Lucassen event, plusz már a Judas Priest is tuti, hogy jön a FEZEN-re), sok buli, az ideinél is lazább nyár és persze ugyanezt kívánom mindenki másnak is. Viszont ha már inside joke-kal indítottam, muszáj lesz megjegyeznem, hogy elhatárolódom a szerkesztőség minden olyan tagjától, aki az új Star Wars részt az év reménységei közé sorolja!

Amúgy pedig: lehet, hogy régen minden jobb volt, de akkor is előre kell tekinteni.

Polgár Tamás

opeth_2014slash_2014kxm_2014enchant_2014mastodon_2014

Őszinte leszek: becsületes keresztényként, tisztességes magyar állampolgárként a családot és a munkát részesítettem előnyben és nemzetünk felemelkedésén fáradoztam, ezért számomra a 2014-es év elsősorban nem a (rock)zenéről szólt, bár azt nem tudnám megmondani, hogy emiatt tartom-e az idei felhozatalt jóval gyengébbnek a tavalyinál, vagy éppen fordítva, a gyengébb felhozatal miatt hallgattam kevesebb zenét. Akárhogy is, a lényeg mégiscsak az, hogy idén jóval kevesebb új zenére volt időm és türelmem, s ezek között is csak néhányról érzem azt, hogy évek múlva is rendszeresen hallgatni fogom. Igaz, ezt a néhányat adott esetben hónapokon keresztül hallgattam napi rendszerességgel, szóval azért összességében nincs ok panaszkodni.

  1. Opeth: Pale Communion
  2. Slash: World On Fire
  3. KXM: KXM
  4. Enchant: The Great Divide
  5. Mastodon: Once More 'Round The Sun
  6. Flying Colors: Second Nature
  7. Sanctuary: The Year The Sun Died
  8. Nightingale: Retribution
  9. Harem Scarem: Thirteen
  10. Vanden Plas: Chronicles of the Immortals
  11. Winger: Better Days Comin'
  12. At The Gates: At War With Reality
  13. Threshold: For the Journey
  14. AC/DC: Rock Or Bust
  15. Steel Panther: All You Can Eat
  16. Exodus: Blood In, Blood Out
  17. Pinnick Gales Pridgen: PDP2
  18. Crowbar: Symmetry In Black
  19. Transatlantic: Kaleidoscope
  20. Machine Head: Bloodstone & Diamonds

Amit tetszettek

Számomra nem kérdés, hogy az év lemezét az Opeth készítette el. Bárki bármit mond, a Pale Communion igazi mestermű, amely ugyanúgy hamisítatlan Opeth-atmoszférát és dalokat tartalmaz, mint a Still Life vagy a My Arms, Your Hearse, csak éppen egyszerre 2014-es és retro köntösbe bújtatva. Szintén nagy kedvenc volt az idei termésből Slash és Kennedy két és feledik közös gyermeke, mely szerintem simán van olyan erős, mint elődje, még ha a tizenhét nóta valóban kicsit soknak tűnik is. Az olyan nótákkal, mint a Dirty Girl, az Avalon, vagy a Bent To Fly, teljes mértékben a hatalmába kerített a göndör gitáros.

Bár dUg Pinnickkel szemben alapvetően elfogult vagyok, ráadásul az utóbbi időben még az ág is húzta, az utóbbi években bemutatott aktivitása ellenére is meglepetésként ért a KXM-projekt zsenialitása. Ez a zsigerből jövő, de hihetetlenül fogós zene kőkeményen betalált nálam, és került is egyből a dobogóra.

Ahogy a listát tovább nézegetem, egy csomó régi barát köszön vissza róla, és bár igazi klasszis lemezt egyikük sem gyártott, azért némelyik visszatérésével egyértelműen tudott kellemes meglepetést okozni, mint például a Sanctuary, a Harem Scarem (akinek a sokadik feloszlásán és újraalakulásán már csak röhögni lehet) vagy az At The Gates. A legjobb visszatérő lemez kategóriában ugyanakkor egyértelműen az Enchant vitte el a prímet, épphogy lecsúszva a képzeletbeli dobogóról.

A Machine Headdel még mindig nem tudom megmondani, hányadán állok. Bizonyos hangulatokban kifejezetten szívesen hallgattam a Bloodstone & Diamondsot, míg máskor sokkal inkább zavart az a megalománia, ami Robb barátunkat már jó ideje jellemzi. Egyelőre megelőlegeztem nekik a bizalmat és helyet csináltam a lemeznek a listán, de könnyen lehet, hogy hamar feledésbe merül nálam ez az alkotás.

Amik nem tetszettek

Némileg mérsékeltebben rajongtam a Steel Panther, a Threshold, az Adrenaline Mob, a Mr. Big, az Unearth, a Freak Kitchen, s mindenekelőtt a Judas Priest aktuális lemezéért, mint elődjeiért, de rossznak persze ezeket sem mondanám. Bármennyire is félisten-státuszban tartom Russell Allent és hangját tekintve még Jorn Landét is (bár tőle élvezhető új muzsikát már jóformán egy évtizede nem kapunk), az Allen-Lande produkció is véglegesen kifulladni látszik, ahogy a régi kedvencek közül a Sonata Arctica, a Nickelback, az In Flames és az Arch Enemy is sajnos visszafordíthatatlanul átlépte számomra az érdektelenség határát (bár Jeff Loomis csatlakozása Amottékhoz némi reményre ad okot). Lehet, hogy politikailag nem korrekt ilyet gondolni, pláne leírni, de a Slipknot visszatérése abszolút hidegen hagyott, az új Acceptet pedig összességében eléggé kaptafának és unalmasnak tartom.

Amit várok

Elsősorban a Symphony X és Steven Wilson legújabb művét, bár a legutóbbi albumukkal mindketten annyira magasra tették a mércét, hogy ebben még akár a csalódás lehetősége is benne van. Nagyon várom az új Ayreont is Anneke főszereplésével (jó, nem így hívják, de kit érdekel), elég nehéz ennél ütősebb párost elképzelni. Lehet, hogy menthetetlenül naiv vagyok, de próbálok hinni Bob Rocknak, és talán még a Metallicában is benne van egy erős (ha nem is klasszikus) lemez a sok évnyi pöcsölés ellenére (vagy talán épp azért). Ugyanezen okból kifolyólag remélem, a Dream Theater 2015-ben nem ad ki lemezt, helyette inkább pár év múlva egy tényleg igazán erőset (amit 2003 óta hiába remélek). Természetesen én is kíváncsisággal vegyes szkepticizmussal várom Dave Mustaine titokzatos NAGY BEJELENTÉSÉT, hiszen semmi sem volna hitelesebb és egyben szórakoztatóbb egy Marty Friedmannel történő könnyes, testvéri összeborulásnál. Továbbá remélhetőleg nem okoz majd csalódást a másfél éve még kategorikusan kizárt új Toto-album sem. Ez utóbbi ha csak fele annyira lesz zseniális, mint a csaknem egy évtizeddel ezelőtt megjelent közvetlen elődje, akkor szerintem már Andor barátunknak is jó éve lesz. Várom persze az új Slayert is, bár hozzám mindig is a Hanneman-féle vonal állt közelebb, de azért nagyon drukkolok nekik (különösen Lombardo méltatlanul szánalmas odamondogatásai miatt, amivel leginkább csak a saját hitelét rombolja). Rég adott ki lemezt Mike Portnoy is, jó lenne már végre tőle is hallani valamit.

Koncertek

A korábban említett okokból idén is rendkívül kevés koncertre jutottam el, ezek közül viszont Tommy Emmanuel ismét hihetetlenül zseniális teljesítménye mindenképpen csúcskategóriás volt, ahogy a Fates Warningot és a Spock's Beardet is mindig öröm látni (na és persze hallani). A Protest The Hero profi agymenése is emlékezetes volt. Itt inkább azokat a bulikat sorolhatnám, amiket sajnos kihagyni kényszerültem, de minek fájdítsam a szívem és untassam a nagyérdeműt?

Révész Béla

machinehead_2014whitechapel_2014behemoth_2014slipknot_2014atthegates_2014

2014 nem az én évem volt. Sok nyűg, reménytelen szituációk és még több bosszúság tett keresztbe a mindennapoknak, végül egy munkahely- és városváltás most az év elején megoldotta a problémákat. Mindez természetesen kihatott itteni munkámra is. Messze nem írtam annyit, de még töredékét sem, amennyit szerettem volna, sőt, messze nem hallgattam annyi zenét sem. Volt, hogy hetekig egy zenekar albumai szóltak folyamatosan, és szó szerint háttérzenének használtam a metalt. Egyben az is világossá vált ezáltal, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni: a zene a szórakoztatóipar része, és a hangsúly a fogyasztó számára a szórakoztatáson van.

Miért hangsúlyozom ezt? Annak idején, amikor még csak lelkes olvasója voltam a Shock!-nak, imádtam a kommenteket. Amikor már írtam is, még inkább. Intelligens, egymással észérvekkel vitázó olvasókat láttam, akik helyén tudták kezelni a dolgokat, s nem akarták egymást lehentelni a véleménykülönbségek miatt. Tavaly ez időnként félrecsúszott (és ez hozta az év egyik csalódását). Beszabadult néhány ámokfutó, aki valóban egy sátgánnal képzelik el az érvelés legmeggyőzőbb módját. A primitív álneves megnyilvánulásokkal sincs baj, előfordul, de amikor valaki fenyegetőzni kezd, pláne egy hölggyel, akkor úgy lassan kinyílik a bicska az ember zsebében. Ezért jár a virtuális faszkorbács, s minden (a szó legnemesebb értelmében vett) liberális felfogásunk ellenére az ilyen balfaszokra bannolás várt, pedig ez a legutolsó eszköz, amelyhez a szerkesztők nyúlkálnak. Miért? Mert ki van nyitva a játszótér, lehet jönni, de nem lehet bent mindent következmények nélkül megtenni. A Shock! az olvasóknak és az olvasókra épül, közös tér, ez azonban nem jelenti azt, hogy bele lehet szarni a homokozóba. Mert az mindenkit undorít, a kulamestert kivéve. Így gyors ütemben repül a játszótérről, és nem is jöhet vissza, amíg meg nem tanulja, hol kell kipottyantania magából a mocskot. Otthon, négy fal között.

Ez szerencsére csak néhányszor fordult elő. Én legalább olyan élvezettel olvasom a kommenteket, mint a cikket magát, mert meggyőződésem, hogy a jó újságírásnak a jövője a szerkesztő-olvasó legszorosabb, egymás munkáját kiegészítő kapcsolatban rejlik. Így aztán hajrá, írjatok sokat a cikkek, kritikák alá, minden visszajelzés és vélemény fontos. Ettől gyönyörű ez a műfaj.

Ami a zenéket illeti: minden oda nem figyelésem ellenére is felkaptam a fejem néhány albumra. Idén igyekeztem nem sokat foglalkozni a háttérturházással, a ki kit dugott meg sztorikkal, de még azzal sem, hogy Lars nem tud dobolni. Csak a zenét hallgattam, amikor hallgattam. Listám ennek megfelelően erősen vitatható és szubjektív. Nem mondhatnám például, hogy a Hellyeah 42 fokos lázba hozott volna, de voltak olyan szituációk, amikor egyszerűen ez tűnt tökéletes választásnak. Önzőségemből nem engedek, az én top 20-amban ott a helye. Hasonló a helyzet Slash albumával, amivel szerintem bőven várhatott volna a Mester egy évet, és maximálisan egyet kell értenem Draveczki kollégával, aki szerint a hosszúság kissé félrebaszta a nemes akaratot. Ám volt néhány hónap, amikor ez volt a sörözőzene, márpedig az szent dolog, meg kell becsülni.

Behemoth: The Satanist
Slipknot: .5 The Gray Chapter
At The Gates: At War with Reality
Machine Head: Bloodstone & Diamonds
Hellyeah: Blood For Blood
Black Label Society: Catacombs of the Black Vatican
Exodus: Blood In Blood Out
Cavalera Conspiracy: Pandemonium
Mastodon: Once More 'Round The Sun
AC/DC: Rock or Bust
Decapitated: Blood Mantra
Fallujah: The Flesh Prevails
Job For A Cowboy: Sun Eater
Whitechapel: Our Endless War
Arch Enemy: War Eternal
Vallenfyre: Splinters
Eyehategod: Eyehategod
Slash: World On Fire
Opeth: Pale Communion
Cannibal Corpse: A Skeletal Domain

Bár a listát szándékosan nem számoztam be, nálam végül a Machine Head, a Whitechapel és a Behemoth végzett a dobogós helyen. Előbbi ismét tudott egyet izgalmasat csavarni saját magán, és ez: a lemez nyilvánvaló gyengeségei ellenére is: a legnagyobb elismerés, amit régóta zúzó arcokról mondhatni lehet. A Whitechapel újra és újra lenyűgöz azzal az elképesztő energiával, amellyel belemarkol az ember pofájába. Most sem hibáztak, s bár a végeredmény nem érte el az előző album színvonalát, a produkciójuk így is teljesen meggyőzött. A Behemoth pedig egyszerűen odalökte az év talán legjobb zenéjét, végképp kikerülhetetlenné téve magát. Akarja a fene kikerülni, jöhet még!

Kellemes meglepetés volt az új Exodus, az At The Gates pláne, és nagyon, de nagyon örültem neki, hogy az Opeth végre észbekapott, és megmutatta, tud olyan zenét írni, amely világelsővé teszi saját műfajában. Hogy a kicsit szájhúzós dolgokról is szót ejtsek: a Slipknot környékén annyira keserű lett a helyzet, hogy ember a talpán, aki el bírt vonatkoztatni az album kapcsán a megjelenés előtti idők hisztériájától és a túlhülyített hájpolástól. Egyáltalán nem tartom kirobbanóan jó albumnak, de a Slipknot még így is azért Slipknot, hogy megkérdőjelezhetetlenül felkerüljön a listára. Hasonló a helyzet a Black Label Societyvel is. Zakk számomra az atyaúristen hosszú évek óta, de úgy érzem, mintha az Order Of The Black óta keresné önmagát. Én drukkolok, hogy visszatérjen a sörözéshez, mert mintha az alkoholgőzzel valami más is elpárolgott volna belőle. Az Arch Enemy adta fel a legjobban a leckét. Egy zeneileg olyan jól összepakolt albumról van szó, amelyik nálam azonnal berobbant a listára, de egyet kell értenem azokkal is, akik szerint biztonsági és rendkívül túlcifrázott anyag készült. Én is voltam úgy, hogy ha még egy tökéletesre kidolgozott gitárszólót meghallok, lehányom a monitort. Ettől függetlenül adja magát, jól adja...

Hát, valahogy így. Volt öröm és rengeteg szar az elmúlt esztendőben, de minél több a szar, annál többet tanul belőle az ember. Például a fontossági sorrendről. És hogy a zene nem cél, hanem szimpla eszköz ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Ezt figyelembe véve itt van az a húsz, amelyet a legtöbbet hallgattam, és nem azért mert írnom kellett róla, hanem mert jó volt újra és újra lejátszani. Szigorúan fontossági sorrend nélkül. Nem verseny ez, hanem érzelmek egymásra hajigált lenyomata. 2015-re pedig gyűlöletmentes napokat, sok jó sört és jó metalt, és rohadt sok nevetést. Ki tudja, meddig tehetjük... És helyén kezelni mindent! Akkor nincs probléma az értelmezéssel.

Címkék:

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+2 #37 Ric$ 2015-01-20 17:04
Idézet - Danev György:
Idézet - Ric$:
Úgy összességében nem sok hozzáfűznivaló van, bár a vérgyenge Slash lemez első helyén meglepődtem.
Annak meg külön örülök, hogy Danev Gyuri megemlítette az Eve To Adam-et. :)
Eszembe jutott a kritikája is, és hogy nem csak én hallgatom Őket idehaza... :D
Az Age Of Days-et is ismered Gyuri?


Igen, jó az Age Of Days is, bár, kicsit a mainstream rock felé hajlanak szerintem. A görögök hozzáállása jobban bejön, azért is várom nagyon. Az első Daughtry és az Eve To Adam között félúton... :-) Viszont a komment hatására elő is szedtem őket... :-)

És ha már Eve To Adam... Van egy tavaly nyári interjúm velük - a fiókban... ;-)


Akkor ideje, hogy csemegeként kikerüljön a fiókból, ha lehetek ilyen szemtelen!!! :D
Elolvasnám...
Idézet
 
 
-1 #36 garael 2015-01-17 16:51
Kissé meglepett a dallamvonalasok nál a Unisonic említetlensége, illetve a hagyományos heavy/power metal lemezek szűkössége (Accept, Brainstorm, ahogy láttam, egy helyen lett említve, Primal Fear, Falconer sehol.)
Ez persze nem gond, így is töménytelen mennyiségű hivatkozott lemez lett feltüntetve.
Idézet
 
 
-1 #35 neal and jack and me 2015-01-15 20:11
hát
ez
az
Idézet
 
 
-3 #34 Flagellator1974 2015-01-15 20:10
Hol
az
új
Bolt
Thrower?
Idézet
 
 
0 #33 NOLA 2015-01-15 14:52
Ha már mindenki listázik, akkor én sem akarok kimaradni a jóból :-)
1. Mastodon – Once More ‘Round The Sun
2. Down – IV - Part II
3. Orange Goblin – Back From The Abyss
4. Goatwhore – Constricting Rage Of The Merciless
5. Crowbar – Symmetry In Black
6. Killer Be Killed – Killer Be Killed
7. Entombed A.D. – Back To The Front
8. Bloodbath – Grand Morbid Funeral
9. At The Gates – At War With Reality
10. Overkill – White Devil Armory
+
Cannibal Corpse – A Skeletal Domain
Crobot – Something Supernatural
Apey & The Pea – Hellish
Asphalt Horsemen – Asphalt Horsemen

És a legfaszább az egészben, hogy errol a listáról ezeket a bandákat: Goatwhore, Entombed A.D., Cannibal Corpse, Asphalt Horsemen láttam éloben is 2014-ben, és ha nem jon kozbe semmi, akkor ezeket: Crowbar, Overkill, Apey... biztos fogom látni 2015-ben :-)
Idézet
 
 
+3 #32 Violent Coercion 2015-01-15 00:19
kommersz áradat a legtöbb listában, persze tisztelet a kivételnek. Pedig voltak nagyon jó zenék az elmúlt évben.
Idézet
 
 
0 #31 shownomarcy 2015-01-14 22:47
Mastodon és a Uriah Heep óriási!
Asphalt Horsemen, Nomad, Ördög, Wall Of Sleep, Seen, Subscribe itthonról szintén remekek!
(ráadásnak pár EP-t is tettem volna: Perihelion, Clue, Sunwharf)

"Nem okozott csalódást" az Overkill, Exodus, Tankard, Suicidal Angels
Idézet
 
 
+2 #30 miso 2015-01-14 19:22
Idei Top:

Unearth - Watchers Of Rule
Texas In July - Bloodwork
For The Fallen Dreams - Heavy Hearts
As Blood Runs Black - Ground Zero
The Ghost Inside - Dear Youth
Sick Of it All - Last Act Of Defiance
Attila - Giulty Pleasure
Throwdown -Intolerance
I Killed The Prom Queen - Beloved
Madball - Hardcore Lives
Obey The Brave - Salvation
Emmure - Eternal Enemies
Expire - Pretty Low
Confession - Life And Death
Gideon - Calloused
Hand Of Mercy - Resolve
Slipknot - 5
Sanctuary - The Year The Sun Died
Austrian Death Machine - Triple Brutal
Legion Of The Damned - Ravenous Plague

Hatalmas csalódás:
új Machine Head, új Tankcsapda, új Moby Dick, új Cavalera Cons.
Idézet
 
 
0 #29 Danev György 2015-01-14 16:27
Idézet - Ric$:
Úgy összességében nem sok hozzáfűznivaló van, bár a vérgyenge Slash lemez első helyén meglepődtem.
Annak meg külön örülök, hogy Danev Gyuri megemlítette az Eve To Adam-et. :)
Eszembe jutott a kritikája is, és hogy nem csak én hallgatom Őket idehaza... :D
Az Age Of Days-et is ismered Gyuri?


Igen, jó az Age Of Days is, bár, kicsit a mainstream rock felé hajlanak szerintem. A görögök hozzáállása jobban bejön, azért is várom nagyon. Az első Daughtry és az Eve To Adam között félúton... :-) Viszont a komment hatására elő is szedtem őket... :-)

És ha már Eve To Adam... Van egy tavaly nyári interjúm velük - a fiókban... ;-)
Idézet
 
 
-1 #28 LiliMiciPanniSári 2015-01-14 14:10
..a Suffocation társaságában...
Idézet
 
 
-1 #27 Thasaidon 2015-01-14 13:26
Agalloch: The Serpent and the Sphere - ezt a lemezt csak álmodtam 2014-ben, hogy itt senki nem említi?

Egyébként szerintem az új Empyrium is nagyon jó. És nekem is nagyon bejött az új Opeth - végre rendes dalok vannak a lemezen, nemcsak annyi történt, hogy Akerfeldt zenélgetését megszakították, hogy azért mégiscsak legyenek trackek az albumon.

2015 kibebaszott nagy reménysége: új Nile-lemez, és az, hogy a szeptember-októberi Európa-turnén Magyarországot is érintik. ^_^
Idézet
 
 
0 #26 Tóth József 2015-01-14 12:30
Egy nagyon jó banda mellett teljesen elmentetek.Rival Sons ! Érdekes.
Idézet
 
 
+1 #25 Ric$ 2015-01-14 10:58
Úgy összességében nem sok hozzáfűznivaló van, bár a vérgyenge Slash lemez első helyén meglepődtem.
Annak meg külön örülök, hogy Danev Gyuri megemlítette az Eve To Adam-et. :)
Eszembe jutott a kritikája is, és hogy nem csak én hallgatom Őket idehaza... :D
Az Age Of Days-et is ismered Gyuri?
Idézet
 
 
+14 #24 neal and jack and me 2015-01-14 09:03
oszt a lovreck albumot senki sem említi?!
Idézet
 
 
-1 #23 torta 2015-01-14 08:17
1. Dir En Grey - Arche
2. Mayhem - Esoteric Warfare
3. At The Gates - At War With Reality
4. Triptykon - Melana Chasmata
5. Against Me - Transgender Dysphoria Blues
6. Mike Oldfield - Man On The Rocks
7. Full Of Hell / Merzbow - Full Of Hell / Merzbow
8. Rancid - Honor Is All We Know
9. Buck-Tick - Arui wa Anarchy
10. Cannibal Corpse - A Skeletal Domain
Idézet
 
 
+6 #22 LiliMiciPanniSári 2015-01-14 05:50
Ettől féltem, hogy elkezdetek listákat irogatni...ugyanmá...tényleg elhiszitek, hogy valakit is érdekel.....ehh uraim......a szerkesztők pedig nem sok meglepetéssel (undergrounddal ) szolgáltak... de ez legyen az én bajom...JA!... a Metallica pedig nem fog soha OLYAN albumot összehozni amire ugrik a világ...csak olyan híreket amire ugrik a gyomrom...bán bocsánat...és most mindeki hihet amit akar, nem vagyok fikázós, rosszindulatú barom...jó munkát és jobb albumokat 2015-re
Idézet
 
 
+8 #21 vova666 2015-01-14 01:30
azért Oravecz Zoltán-nak üzenném, hogy haha valaki ilyen keserű vagy cinikus, akkor 2 megoldás van:
1. szerezzen egy nőt
2. ha van neki, akkor váltson sürgősen egy másikra...
Idézet
 
 
+2 #20 spiro 2015-01-14 00:40
Kb ezek forogtak a legtöbbet nálam 2014-ben:

1. Morbus Chron - Sweven
2. Nomad - Hotel Polimer
3. Pet The Preacher - The Cave And The Sunlight
4. Anaal Nathrakh - Desideratum
5. At the Gates - At War with Reality
6. Sólstafir - Ótta
7. Primordial - Where Greater Men Have Fallen
8. Triptykon - Melana Chasmata
9. Mastodon - Once More Round The Sun
10. Nachtmystium - The World We Left Behind
11. Machine Head - Bloodstone and Diamonds
12. Prong - Ruining Lives
13. Mantar - Death by Burning
Idézet
 
 
+1 #19 bogar 2015-01-13 22:39
Na jó! Akkor én is. :-)

Külföldi:
Stryper: Live At The Whiskey

Hazai:
Nomad: Hotel Polimer

Koncert:
Novarock + Skid Row (Fezen)

Csalódás:
Pokolgép nyári hakni a pecsában.

Várós:
Sweet & Lynch, Whitesnake, Geoff Tate
Idézet
 
 
+1 #18 sanyi 2015-01-13 21:56
Én meg vagyok elégedve a tavalyi évvel, sok jó lemez, még több és még jobb koncert.
01. ACCEPT - Blind rage
02. AC/DC - Rock or bust
03. ACE FREHLEY - Space invader
04. GUNS N ROSES - Appetite for democracy DVD
05. JUDAS PRIEST - Redeemer of souls
06. KÁRPÁTIA - Bátraké a szerencse
07. MOBILMÁNIA - Fénypokol
08. MOBY DICK - Földi pokol
09. P. MOBIL - Farkasok völgye...
10. POHL MIHÁLY - Lazán és könnyedén
11. RUDÁN JOE - Én ez vagyok
12. SLASH - World on fire
13. SIXX A.M. - Modern vintage
14. TANKCSAPDA - Urai vagyunk a helyzetnek
15. TESLA - Simplicty
16. URIAH HEEP - Outsider
Idézet
 
 
+2 #17 kamikaze 2015-01-13 21:29
Lehet, hogy lottóznom kéne (lásd a linken lévő 5.hsz-t)?

http://www.shockmagazin.hu/cd-kritika/slash-world-on-fire

Slash megnyerte a Shock éves Top 20-at!!!
Pedig összességében gyengébb a World On Fire, mint az Apocalyptic Love volt. Ha néhány dalt lecsípnénk róla, akkor sem érné el az előző album szintjét. Még csak nem is a legnagyobb kedvencem. És mégis befutott.
Havero(c)k, buli, fanta(sztikus)! :D
Idézet
 
 
-1 #16 Csaba 2015-01-13 18:58
Ha már úgy is elkezdett listázgatni mindenki :)
20. Grand Magus- Triumph and Power
19. Striker- City of Gold
18. Allegaeon- Elements of the Infinite
17. Alestorm- Sunset on the Golden Age
16. Winter of Sin- Violence Reigns Supreme
15.Sanctuary- The Year the Sun Died
14. Revocation- Deathless
13.Equilibrium- Erdentempel
12. Game Over- Burst into the Quiet
11. Behemoth- The Satanist
10. Triptykon- Melana Chasmata
9. Obituary- Inked in Blood
8. Dust Bolt- Awake the Riot
7. Grave Digger- Return of the Reaper
6. Dark Fortress- Veneral Dawn
5. Insomnium- Shadows of the Dying Sun
4. Vader- Tibi et Igni
3. Kampfar- Djevelmakt
2. Overkill- White Devil Armory
1. Inferi- The Path of Apotheosis/ Primordial- Where Greater Man Have fallen

Azért 20 lemezbe kevés fér bele, egy 25-ös listán egyértelműen ott lenne még a Vanden Plas-Chronicles of the Immortals, a Helstar- This Wicked Nest, a BLS. Catacombs of the Black Vatican lemeze is, meg persze az Exodus

Illetve az év csalódásai csomag: 1. a Tankard lemeze a maga módján tarol, de nekem valamiért nem jön be egyáltalán, a Cervezához képest visszaesés, szürkécske. 2. a Vesania hangzása nem tetszik, túl van művészkedve szerintem, vagy csak én vártam el túl sokat... 3. a Machine Head liccs-loccs túlspirázott s agyonjátszott. 4. a Septicflesh, nálam az azóta is felfoghatalan 5. s talán a Suicidal Angels, többet vártam el a fiúktól.
Idézet
 
 
0 #15 suizidium 2015-01-13 17:42
BODY COUNT: Manslaughter
THE OATH: The Oath
BETHLEHEM: Hexakosioihexek ontahexaphobia
etc.

a többire nem emléxem, sok volt a "rocknroll" tavaly:-)
Idézet
 
 
+2 #14 Dead again 2015-01-13 16:41
Ami NEM VOLT JÓ nekem

Moby Dick, Judas Priest, Tankcsapda, Opeth lemezek. A Korn szám (Hater). Egy ismerősöm szerint az a Korn legjobb száma. Nyilvánvaló, hogy nem hallotta az első 5 lemezt. Imádom Buckethead-et, de annyira túltermel, hogy egyszerűen már követhetetlen, se íze, se bűze a lemezeinek. A Mnemic is feloszlott, habár erre már voltak jelek, szóval nem lepődtem meg. Elszomorítóak voltak a hírek, amik Schuster Lóránt és Malcolm Young felől érkeztek, továbbá elszomorító volt Wayne Static és Dave Brockie váratlan halála is. A Hegyalja elmaradása se vidított fel. Viszont Révész Bélának ment a plusz az oldalon levő kommentekkel kapcsolatos bekezdése miatt!
Idézet
 
 
+3 #13 Dead again 2015-01-13 16:40
Ami JÓ volt nekem

01 P. Mobil - Farkasok völgye - Kárpát-medence
02 In Flames - Siren charms (beérett, meg rásegített a budapesti koncert is)
03 Crowbar - Symmetry in black
04 Down - The purple EP - part 2
05 Hellyeah - Blood for blood
06 Exodus - Blood in, blood out
07 Slipknot - .5: The Gray Chapter
08 Fostartály - Return of the Jani (igenis tetszik)
09 Black label society - Catacombs of the black Vatican
10 AC/DC - Rock or bust

Amik még tetszettek: Ektomorf, Moist, Counting crows, Soilwork, Hammerfall, Foo Fighters, Primus, Pink Floyd, Blind myself.

Év koncertjei: Sepultura és In Flames

Remények: Minden évben leírom, így most is: Akela. Továbbá Fear Factory, Iron Maiden, My dying bride, Therion, Six feet under, Faith no more, Korn, Slayer, és Metallica (? - magam sem tudom már, ennyi húzás-halasztás után). Jó lenne, ha el tudnék jutni Motörhead-re is, meg a Judas Priest / BLS kombóra is.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.