Shock!

szeptember 16.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Steve Thorne: Emotional Creatures: Part One

Mi az ördögöt kezdjek ezzel a lemezzel? Igényessége előtt fejet kell, hogy hajtsak, ugyanakkor hónapok óta tili-tologatom a lemezt, képtelen voltam rávenni magam, hogy írjak róla. Bármennyire is igényes, jól összerakott meg minden, hallgatására nehezen veszem rá magam.

megjelenés:
2005
kiadó:
Giant Electric Pea / Record Express
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 0 Szavazat )

Ezt a fajta "punnyadt" progrock muzsikát amúgy sem csípem annyira, és ahogy nemrég a Kino lemezével is alaposan "megszenvedtem", ezzel sem lesz könnyű dolgom. Ugyanis ha netán butaságot írnék, eme finom, elegáns műfaj szakavatott értői joggal megszólhatnak érte. A másik: azonkívül, hogy tényleg baromi szép, kiművelt, de számomra teljesen izgalommentes zene ez, nem nagyon tudok mit írni róla. Azért próbáljuk csak meg....

Steve Thorne-ról még soha életemben nem hallottam előtte, ami persze végső soron nem számít, honlapjának tanúsága szerint azonban ez nem az én műveletlenségem miatt van így, hanem mert a jó Steve tényleg nem csinált eddig semmi kiemelkedőt. Valószínűleg ez a lemez is (amely úgy tűnik, első önálló munkája) azért kapott nagyobb figyelmet, mert néhány ismertebb prog arc is felbukkan rajta. Ami érdekességet találtam az albumon, az többnyire azokban a dalokban van jelen, amelyek a sztárvendégekhez köthetők. Így az lemez legsúlyosabb tételeként funkcionáló Last Line borzongató Hammond-szólója, amely Geoff Downes (Asia) "lelkén szárad" vagy a Julia lüktető ritmusai, amelyek Nick D'Virgilio-nak köszönhetőek (a jó öreg Nick még két másik számban is dobol, ezek közül az egyik pont a Last Line).

Tony Levin basszusgitáron és sticken játszik 2 dalban, és bár Tony munkásságában járatlan lévén ettől a puszta ténytől nem tudom hanyattvágni magam, meg kell hagyni, hogy a stickes Every Second Counts is a korong emlékezetes pillanatai közé tartozik. Egész konkrétan nagyon jó ez a tempós tétel, üde színfolt a sok művészi punnyadás között. Ezeket a nyugis részeket nevezhetjük például pinkfolydosnak (halld pl. Tumbleweed, Goodbye), annak megfelelően jók is, de ugyanakkor, míg a klasszikus Pink Floyd anyagokat sosem unom, ezeket a dalokat néha igen.

A refrénnél amúgy besúlyosodik a Gone is (az akusztikusra vett szóló pedig zseniális összhangban áll a háttérben gurgulázó Hammonddal, ez a dal király!) és Steve éneke éppen itt a legerőteljesebb, de alapvetően azért én hiányolom hangjából az átütő erőt, a dögöt. Sokan persze csak szeretnének legalább így énekelni, köztük John Mitchell is a Kino-ban; mégis, számomra ez a hang nem több, mint korrekt. Kellemesen ringat-simogat, de igazán kiereszteni sose tudná Steve barátunk.

Asia-Marillion-Peter Gabriel-Spock's Beard rajongók, a leheletfinom progreszív rock értő ismerői! Mondjátok meg, mi az ördögöt kezdjek ezzel a lemezzel? Sikerült-e rátapintanom a lényegre, és ez a produkció tényleg nem hordoz semmi olyat, amit eddig még nem hallottunk a műfajban avagy irományom és pontszámom nem több, mint a hozzá nem értés szánalmas megnyilvánulása egy ostoba laikus részéről?...

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.