Shock!

december 10.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Spirits Of Fire: Spirits Of Fire

spiritsoffire_cÍme, még egy all-star projekt underground hősökkel a Frontiers istállójából. A Spirits Of Fire-ben Chris Caffery gitáros (Savatage, Trans-Siberian Orchestra) egyesítette erőit Steve DiGiorgio basszerrel (Testament, Sadus, Death) és Mark Zonder dobossal (Fates Warning, Warlord), a mikrofonnál pedig – ki más? – Tim „Ripper" Owens (Judas Priest, Iced Earth) áll. Amennyiben mindez nem lenne elegendő, az album producere Roy „Z″ Ramirez volt, aki a dalszerzésbe is besegített a négyesfogatnak.

El lehet vitázni rajta, túlzás-e, hogy három hónapon belül három lemezt kapunk Ripperrel a fronton ezzel, a The Three Tremorsszal meg a március végén érkező A New Revenge-dzsel együtt, bár kicsit mindegyik másról szól. Szóval végül is védhető a dolog, főleg, hogy ez az album mindenképpen sokkal jobban sikerült például a The Three Tremorsnál (a harmadikat még nem hallottam). A fentiek alapján a zene stílusát is elég nagy biztonsággal lőheti be, aki akár csak minimálisan is képben van a nevekkel kapcsolatban: úgy van, heavy metal a játék neve, mégpedig az amerikai vonalú megközelítéssel. Az ilyesmit ugye azelőtt power metalnak hívtuk, csak aztán jött bő húsz éve az európai tradicionális fémzenék reneszánsza, ami kissé belekavart a fogalomhasználatba, és onnantól valamiért a Helloween-kópiákat kezdte el mindenki powermetalozni, az meg eléggé más tészta. Caffery mindenesetre azt mondja, olyan dalokat akart írni, amelyek egyaránt bejönnének a Priest-, a Savatage-, a Testament- és a Fates Warning-rajongóknak, és ez végső soron elég jól be is lövi a stílust, bár a Spirits Of Fire egyik említett bandára sem hasonlít szolgai módon. Leginkább valahol a poweresebb, zúzósabb Sava és a klasszikus Priest metszéspontján mozog a zene, és ebbe az elegybe gyakran komplexebb, progosabb témázgatások, váltások is beleférnek.

megjelenés:
2019
kiadó:
Frontiers
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

Igazság szerint elsősorban Roy miatt tekintettem bizakodva a lemez elé, ugyanis – legyünk őszinték – akármekkora muzsikus a másik három arc, dalszerzőként önállóan egyikük sem tartozik a metalszakma krémjébe. Jó, Caffery a – sajnos méltatlanul elfeledett – Doctor Butcherben meg az utolsó Savatage-on elég rendesen odatette magát ezen a téren is, de a halomnyi szólóalbuma közül például egyiket sem nevezném megkerülhetetlennek, szóval bizonyosan nem mindegy, kikkel zenél együtt. Ramirez azonban pont olyan típusú arc, aki képes megfelelő kontúrokat húzni egy adott projektnek, ha éppen arra van szükség. Nem tudom, végül mennyire nőtt rá az albumra, de tippjeim szerint eléggé: a végeredmény összességében nagyon is élvezhető lett, bár egy ponton szerintem határozottan lehetne izmosabb a történet.

Ha a Spirits Of Fire (cseppet sem klisés név...) elsődleges erősségeit kellene megneveznem, az egyik mindenképpen az összetettebb, agyasabb megközelítés lenne, amelynek köszönhetően távolról sem olcsó, eldobható klisék újragenerálozásából áll a lemez. A másik nagy piros pont Caffery gitárjátékáért jár, és én a magam részéről már csak miatta is szívesen hallgatom az albumot. Chris mindig is nagyszerűen játszott, most pedig túlzás nélkül óriási formát mutat: a súlyos, dohogó riffeket éppúgy odatette, mint a speedesebb témákat, szikrázó, dallamos szólóit is simán fel lehet ismerni. Nagy Sava-fanként szinte minden efféle megmozdulásánál ösztönösen elmosolyodom. Szintén kiemeli a lemezt a tucatnyi megjelenés tengeréből, hogy hallhatóan élő ritmusszekció játszott rajta, méghozzá nem is akárhogyan. DiGiorgiót nyilván nem kell külön bemutatni, Zonder meg mindig is az amerikai metalszíntér egyik legfifikásabb dobosa volt, most sem okoz csalódást, élvezet hallgatni, amit csinál. Szóval bőven akadnak apró finomságok a dalokban minden fronton, ráadásul nem is lehet azonnal kiismerni az anyagot.

Egyetlen tényező miatt nem vagyok lelkesebb, ez pedig maga Ripper. Tudom, lesznek, akik megint nem értik majd, mi bajom, mint ahogy a The Three Tremorsnál is okozott némi vitát ez a kérdéskör a kommentszekcióban. De akkor is tartom: lehet technikailag akármekkora énekes a csóka, egyszerűen nem képes igazán izgalmas énekdallamokat írni, kell neki valaki, aki fixen terelgeti, vagy akár száz százalékban meghatározza, mit énekeljen. Nekem tökmindegy, hogy az illetőt Glenn Tiptonnak, Jon Schaffernek vagy Richard Christynek hívják, csak álljon ott mellette... Biztosat ugyan erről sem tudni, de a hallottak alapján azt gyanítom, Tim jelentős mértékben szabad kezet kaphatott ezekben a dalokban, ami azt eredményezte, hogy az ének számos helyen egyszerűen nem nőtt fel a hangszeres alapokhoz. Persze, van ereje, van hangterjedelme, kellemesen is cseng szinte minden fekvésben (bár talán soha korábban nem szólt még olyan nyersen, mint itt), csak éppen sokszor ott motoszkál bennem, hogy ezek a hallhatóan komoly odafigyeléssel, képzett muzsikusaggyal megírt nóták valami gazdagabbat, különlegesebbet, fantáziadúsabbat kívánnának meg. Hallgasd meg például az A Game lassú bevezetőjét: itt Rippernek elvileg meg kellene sokszoroznia Caffery és DiGiorgio csodálatosan egymáshoz simuló, hangulatos szólamainak erejét, ám ehhez képest gyakorlatilag semmit sem tesz hozzájuk, csak úgy elénekelget rájuk valamit. Persze így is élvezhető a végeredmény, de én azért el tudom képzelni, milyen extra színeket tehetett volna hozzá a puszta oktávokon túl ezekhez a dalokhoz James Rivera, Michael Olivieri, Rob Rock, Russell Allen vagy Zak Stevens. Sőt, ha Timhez hasonló, órabérben dolgozó, vándormadár sikolygépekben gondolkodunk, akár még Wade Black is... És most tényleg csak azokat soroltam fel, akik első körben eszembe jutottak.

Persze igazságtalan sem szeretnék lenni, mert erre a lemezre még e kisebb hiányosság ellenére is szemétség lenne azt mondani, hogy nem jó. Elsőre nem igazán kapott el a műsor, de pár hallgatás után ráéreztem, és most már azt mondom, a zene többnyire nagyon ott van a szeren, erősek a nóták, ráadásul kellően változatos is az anyag. A banda stílusába simán befér a hasító heavy metal (Light Speed Marching, Temple Of The Soul, Stand And Fight), lazán képesek vegyíteni az ilyesmit hard rockosabb elemekkel (All Comes Together, It's Everywhere, Never To Return), klasszikusan DIO-ízű riffeléssel és tördelt témákkal (Spirits Of Fire), máshol meg mintha a legmisztikusabb, legsötétebb hangulatait élő Savatage ugrana neki három liternyi kávé után a Scorpions The Zoo-jának némi kis progos fűszerrel (Meet Your End). A zene tényleg nagyon ott van a szeren, szóval ha emellett kitaposták volna a lehetséges legtöbbet Ripperből is, vagy netán egy kreatívabb énekes állna a fronton, eggyel magasabb pontszámot adnék. De így is kellemes hallgatnivaló azért.

 

Hozzászólások 

 
#4 Tulus 2019-03-13 15:40
Jó kis lemez, de szerintem kicsit hosszú.

De 8 pontot mindenképpen megér, mert tisztességes munka.
Idézet
 
 
#3 The_Sentinel 2019-03-13 08:32
Scarecrow második bekezdésével teljesen egyetértek, nem szól valami jól sajnos a lemez, Roy Z korábbi munkáihoz képest pedig pláne nem.

Zeneileg viszont tetszik, nem adja magát elsőre, de alapvetően izgalmas, és sokadjára is lehet benne felfedezni kis nüanszokat. Nekem Ripper teljesítményéve l sincs különösebb problémám, magát adja, ez ő.

Kár a hangzásért...:-/
Idézet
 
 
#2 GTJV82 2019-03-13 08:27
Ripper kapcsán jegyezzük meg, hogy a tavaly év végén megjelent (egyébként nagyon jó) Tourniquet-Gazing At Medusa albumot is ő énekelte fel....
Idézet
 
 
#1 Scarecrow 2019-03-13 06:42
Egyre jobban bejön ez a lemez is, Ripper hangja itt is toppon van, viszont 2 dolog van ami nem tetszik.

Nem vagyok zenész, se szakértő, de sztem a hangzás elég lapos, egyszerűen hátra van tolva Tim hangja egyes számoknál és a dobok is elég gyatrán szólnak. (a Flotsam lemez pl köröket ver erre)

A másik meg, hogy az album a végére ellaposodik, egy picit változtathattak volna a dalok sorrendjén, vagy innen onnan lecsíphettek volna kicsit. (The Path)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.