Shock!

szeptember 15.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Soilwork: Stabbing The Drama

Kis vartyogós-effektezős bevezető után zakatolva nyit a Soilwork új lemeze, azonnal a címadó dallal. Szempillantás alatt kibontakozik a dallamos vezértéma, ami alá azonnal visszajön a stacatto riff is. Aztán érkezik az erőszakos versszak, majd a szárnyaló refrén, ami már másodikra dúdoltatja magát. És hiába sejtettem mindezt előre, tetszik a dolog.

megjelenés:
2005
kiadó:
Nuclear Blast / HMP
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 18 Szavazat )

Érezni, hogy a svéd srácok jól érzik magukat a Natural Born Chaos és a Figure Nr. 5 (előző két lemez) által kijelölt úton. (Olyannyira, hogy simán lehetne Figure Nr. 6 a lemezcím, hehe.) Sorban jönnek a rájuk (nomeg azért pl. a Killswitch Engage-re is) jellemző rövid, frappáns riffek, sejtelmesen rejtett dallamok, és persze mindent ural az erőtől duzzadó ének. Legyen szó akár HC-s szövegköpésről, death-es hörgésről vagy károgós-kiabálós részekről, Björn 'Speed' Strid hozza a formáját. Amit viszont a legjobban szeretünk benne, az a tiszta énekhangja és azonnal megismerhető dallamvilága. Az előző lemezekhez képest itt sem mutat újat, néha változatlanul felmerül a Devin Townsend-párhuzam is, de talán csak mert tudvalevő, hogy a nagy áttörést hozó harmadik lemez felvételeit a kanadai horrortörpe vigyázta. A zenészek szintén felsőligás arcok: a két gitáros intenzíven adagolja a témákat, a dobmunka pedig dicséretes, nagyon hatásos váltásokat adnak a kellő helyen elsütött tempófelezések vagy duplázások, cines leállások és "morbidangyalos" villám-pörgetések (értsd: néha mintha minden dobtestet egyszerre ütnének meg).

Most pedig a negatívumok, mert azért vannak: főleg a bevezetőben említett kiszámíthatóság és "in medias res" (azaz szépen metalosan: nem tökölős) hozzáállás az. A Soilwork abszolút slágergyárrá vált. A recept: vagány kezdőriff, kis kiállás, dob pörög, riff vissza, agresszív versszak, hatalmas refrén, gyorsan vissza versszakba, aztán második refrén után valami váltás, leállás, ilyesmi, majd gyorsan még egy refrén. Egy dal sem nyúlik 5 perc fölé, ami persze a felpörgetett tempónak is köszönhető. Bár egyik nótát hallgatva sincs igazán hiányérzetem, de vannak olyan témák, riffek, amiket kicsit többet húzhatnának, színezhetnének. Persze, nem "Silent Enigma"-szerű borulást várok, de lehetne egy-két változatosabb, nagyobb lélegzetvételű zenedarab az albumon, akár pár komolyabb gitárszóló is, pl. mint van is a Nerve-ben, csak hosszabban. Az előző lemezen szinte balladának számító Departure Plannek itt nem leljük folytatását, helyette inkább a 6. és 10. track (utóbbi nincs két és fél perc) kalapálós-blastbeates göteborgi témáit kapjuk az arcunkba. Hát, tény, hogy üresjárat nincs a CD-n. Azt viszont nem értem, hogy miért kellett szinte "széntengeres" minimál-borítóba csomagolni a lemezt. Pl. az új Primordial album borítója is két színt használ, mégis fantasztikus.

A Soilwork egy 21. századi metal banda. Felőlem pár lemez múlva lehetnének akár "A" metal banda. Ráférne a színtérre a vérfrissítés, az újjáalakuló vagy stagnáló nagy öregek meg - tisztelet a maroknyi kivételnek - elmehetnének nyugdíjba, mielőtt a maradék hitelüket is elvesztik. Tetszik, hogy Strid és társai merészen nyúlnak a modern technikához, fura effektek és sampler-szerű hanghatások tarkítják a lemez minden percét, de nem érzem, hogy kényszerből tették volna. Minden kis prüntyögés beleillik a hat zenész által szolgáltatott sodró dalfolyamba. És jó, hogy vigyáztak arra is, hogy ne minden a zúzós riffekről szóljon. Mindenhol van valami kis leállás, ami után szinte törvényszerűen berobban a zseniális dobtémák, a cefetül horzsoló gitárok, a szolid szintiszőnyeg és a tucatnyi hangon áradó ének elegye. És tarol, főleg a Meshuggah és Stuck Mojo lemezek hangzását is összebűvészkedő Daniel Bergstrand jóvoltából

Kedvencem a The Crestfallen, a lendületes negyedik dal. Hogy miért? Nem tudom igazán, de talán itt tálalják legütősebben a rájuk jellemző stílusjegyeket. Talán kicsit kevésbé riffközpontú a téma és van egy frankó nyugis rész is a dalban. A hetedik Distance refrénje pedig csodás. Meghallgatnám élőben, ahogy Speed ordítva feleselget dallamos önmagának, hehe. Itt lenne az ideje egy kis talajmegdolgozásnak Magyarföldön.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.