Öt éve jelent meg a walesi raggametal Skindred legutóbbi nagylemeze, a Big Tings, amivel nagy dolgok helyett csak a kreatív mélypontot sikerült elérniük. Egy lagymatag, unalmas anyagról írtam akkoriban, és ezt a véleményemet továbbra is fenntartom, lévén máig sem sikerült beérnie nálam. Az azóta eltelt évek viszont úgy tűnik, felpumpálták valamelyest a dalszerzői vénát, ha ugyanis a Smile nem is egy új Roots Rock Riot, tény, hogy köröket ver elődjére.
És ez már az első percekben nyilvánvalóvá is válik, mert bár a lassan hömpölygő, középtempón zakatoló Our Religion nem egy tipikus Skindred-kezdő, mégis azonnal érezni lehet rajta, hogy jót tett nekik a fél évtizedes kihagyás. A kettes Gimme That Boom aztán már egy olyan jófajta partydal, amikben ómindig is a legerősebbek voltak. Ez sem agysebészet nyilván, de remekül hozza össze a satuegyszerű, de hatásos riffeket Benji Webbe reggae-s énektémáival. Nem véletlen, hogy már tavaly is nagyot ütött az MVM Dome-ban.
A lemez indítása tehát erősebb, mint az utóbbi évtizedben bármikor, és ebbe a sorba tökéletesen illik is a pattogós Set Fazers, ami egyértelműen arra íródott, hogy a napszemüvegbe és színes sálakba burkolózott Benji koncerteken végigdumálja a lassabb részeit, majd vezénylete alatt a teljes publikum egy emberként pattogja végig a többit. A Life That's Free az elektronika felől közelít, de ezt is hamar felpörgetik egy fasza kis riffel, a refrénje meg újra csak kifejezetten pofás. Hallottuk már persze tőlük ezt más címen (címeken), de ha lerágott csont, ha nem, attól még működik, torzított riffjei nélkül pedig gyakorlatilag egy mai rádiós slágert kaphatnánk. Hasonló vonalat követ a dögös If I Could is, a kvázi címadó L.O.V.E. (Please Smile) pedig egy igazi Skindred-feelgood szám, nyilvánvaló üzenettel meg nagy adag pozitív energiával, amire emlékeim szerint a Volbeat közönsége is azonnal ráharapott a fentebb már emlegetett, tavalyi közös bulin.
A Skindred viszont azért még mindig Skindred, így a Smile-ra is felkerült sajnos néhány töltelék. Ezeket a lemez második részére zsúfolták, az első közülük pedig a This Appointed Love, amiben egyrészt megint csak saját magukat dolgozzák fel, másrészt viszont egyetlen tördelt riffen kívül nem sok érdekfeszítő dolgot mutat. Innentől kicsit leül tehát az anyag, és bár a tapsolós, engem némileg a Union Blackre emlékeztető Black Stars még teljesen okés, a State Of The Union már túl könnyed és rádióbarát az én ízlésemnek. Innentől kezdve a még hátralévő kábé tíz perccel pedig inkább csak elvagyok. A full reggae Mama persze tök jól áll nekik, és faszán is működne egy karibi bárban, de itt csak helykitöltő a záró Unstoppable Skindred-standardja előtt.
A Smile viszont mindezzel együtt is egy erős visszatérés, egyben bizonyítéka annak, hogy néha érdemes kicsit kiszállni a lemez-turné-turné-lemez mókuskerekéből, és feltölteni az elemeket. Mert ugyan messze nem hibátlan, de a Big Tings hullámvölgyéből sikerült vele kievickélniük. Most tehát jöhet a turné, remélhetőleg magyar dátummal, élőben ugyanis mindig zseniálisak.
