Shock!

szeptember 17.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Six Feet Under: Undead

Kicsit elszállt az idő Chris Barnes felett, vagy inkább átlépett rajta a zenei történelem. Az egykor szupercsapatnak kikiáltott Six Feet Under azonban még így is hozza a minimális maximumot. Nincs már sok hús azon a lerágott csonton, amit a Cannibal Corpse néhai nagyágyúja csinál, de néhány óriási tévedéstől eltekintve (például: feldolgozásalbumok) a megszokott szintet üti meg újra és újra.

Az Undead nem kanyarodott el annyira az elvárásoktól, bár többen aggódva várták a megjelenést, mert Barnes-nál soha nem lehet tudni, hogy éppen Maximum Violence hangulatában van, vagy Twisted Sisters lázban fetreng. Óriási meglepetés szerencsére nem történt, az új korong egészen szerethető lett, sőt, az SFU utóbbi években nyújtott egysíkúságához képest még izgalmasnak is mondható. (Itt kell megemlítenem, hogy szerencsétlenségemre felváltva hallgattam a Cattle Decapitation új albumával, s ha már a változatosságnál és az ötleteknél tartunk, az utóbbi anyag két percében több agyalás van, mint az egész Undeaden. Persze nem egy kategória, de az előzetes beharangozás a pörgősebbre vett tempóról és a beteg szövegekről elég komolytalannak hatott a Monolith Of Inhumanity belsőségesen bensőséges lírája mellett.)

megjelenés:
2012
kiadó:
Metal Blade
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 16 Szavazat )

Az Undeadre alapos vérfrissítést kapott a brigád. Rob Arnold és Kevin Talley állt be sírgödröt mélyíteni, miután Terry Butler basszer és Greg Gall dobos annyi év után könnyed búcsút intett a főnöknek. Nagy merészség lenne megújulást emlegetni és „visszakanyarodott a gyökerekhez" mondatokat eregetni, de tény, hogy a lötyögésbe süppedt SFU némi lendületet kapott - már amennyire ez lehetséges a lassú tempó mellett. Az is tény, hogy nem unja magát halálra az ember. Az izomból odavágott, jó riffek, Barnes klasszikus gyomorhangjai, s a friss ritmusszekció egészen kiváló munkája olyan egyveleget alkotnak, amely még a kiábrándultaknak is némi vigaszt nyújthat.

Mindez nem azt jelenti, hogy Barnes élete művét tette le az asztalra. Tegyük hozzá: nincs könnyű dolga a mesternek, miután neve összeforrt a műfaj aranykorával, stílusteremtőként és úttörőként emlegetik. Barnes a saját skatulyájának maradt a rabja, bár érezhetően mindent elkövet, hogy ne önmaga szelídebb klónjaként, hanem új utakon járó egyéniségként listázzák, a szándékot esetében felülírja a múlt, s itt nem csak a Cannibal Corpsra gondolok, hanem a Six Feet Under induló korszakára is, amikor bizony elég magasra tette azt a bizonyos lécet ahhoz, hogy a későbbiekben többnyire csak átsétálni tudjon alatta. Egyesek szerint a Six Feet Under és Barnes egyszerűen kiöregedett a dologból, ellentétben ex-bandájával. amely mintha fiatalodni látszana, mások úgy vélik, a szépfülű főnök nem is akar már kiugró dolgot alkotni, inkább biztonsági játékot művel. Bár egyik véleménnyel sem értek egyet, ha az utóbbiból fogadunk el valamicskét, akkor a mostani album maradéktalanul elvégezte feladatát. Kellően furfangos és változatos ahhoz, hogy háromnál többször is meghallgassa az ember, de semmi olyan nincs rajta, amely miatt pár hónap múlva ne feledkezhetnénk meg róla.

Már a Frozen At The Moment Of Death megmosolyogtatóan primitív kezdésénél nagy sóhajjal dőlhetünk hátra: sok munkát nem fog adni agyunknak az album. Kellemes hallgatni, nincs hiányérzetünk, Barnes „betegsége" már inkább csak lecsupaszított marketingszöveg, mintsem valós veszély a hallgató felé, a szövegek rég lejárt sablonok, amelyek azonban a mai napig alkalmasak arra, hogy bármire ráhúzzák, ami death („you are dead in a coffin, dead inside, and left to rotten"), a szólók kiszámíthatóan kellemesek és megszerkesztettek – összhatásban minden a helyén van. Felüdülést nyújt az album, bármilyen furcsa ebben a műfajban ilyen minősítést tenni.

Ennek megfelelően nagy mellényúlásokat nem is találhatunk az Undeaden. Pontos, precíz, erős nóták sorakoznak egymás után, amelyeken érezni az ötletelést, a végső kidolgozottságot azonban mintha egyik sem érné el. Talán nem is ez a cél. Barnes nem akar már világot váltani, felvállaltan publikumot szórakoztat. A súlyos hangzás és az olyan dalok, mint a 18 Days vagy a Blood On My Hands pedig felvillantják, miért is szerethető annyira a Six Feet Under egyszerűsége és megbízható, a szó jó értelmében vett minimalizmusa. Még arra is gondoltak, hogy megnevettessenek a Reckless című nótával, ahol Barnes egy kis időre újra klasszikus rock and roll feelinget szippantott magába (valami más mellett), így megszületett az album kakukktojása, amit nem lehet nem imádni, annyira fülbemászó a gitárok pattogása és az időutazós téma.

Néhány helyen azért rendesen megvillan a sírásó lapátja. A Near Death Experience rövid, vonyító gitárkezdésével, majd Barnes túlvilági hörgésével, zakatoló hengerelésével például az egyik legígéretesebb nóta az albumon – kár, hogy befejezése nincs, két és fél perc után szépen lekeverik, pedig ha kellően kidolgozzák és kibontják, csúcspontja lehetett volna az Undeadnek. Sajnos mire idáig jutunk, már eleget hallottunk ahhoz, hogy figyelmünk lankadni kezdjen. Innentől kezdve klasszikus háttérzenéről beszélhetünk, amely mellett kényelmesen elbíbelődhetünk bármivel, tojáspatkolástól kezdve Heidegger tanulmányozásán át egészen az ablakpucolásig. A Vampire Apocalypse már meg sem próbál felrázni bennünket bamba mosolyunkból, a zárókőnek beillesztett The Depths of Depravity azonban – téma- és ritmusváltásaival, akusztikus belebbenéseivel még elér annyit, hogy félig őszintén, félig magunkat győzködve felkiáltsunk: „nem rossz, hallgassuk meg újra...egy kicsit később!".

Az Undead nem okozott sem meglepetést, sem csalódást, sem homlokráncolást, sem kellemes örömöt. Egyszerű album lett, néhány olyan idegesítő dolgot kiiktatva, amely az elmúlt években felbukkant az SFU palettáján. Erősen hallgatható anyag, de semmi extra. Ha a következő is ilyen lesz (valószínűleg még sok vár ránk, mert Barnes, ha sírba teszik, akkor is hörögni fog), szívesen meghallgatom majd párszor. Csak remélni lehet, hogy a feldolgozásos vonalat nem erőlteti tovább énekesünk, és inkább rámegy a biztonsági, szerethető, minden meglepetés nélküli anyagok gyártására. Többet nem is kell várnunk, a dicső múlt már csak emlékekben létezik. Örüljünk annak, ami van: jelen esetben a semmiféle különlegességet nem nyújtó, mégis kedvelhető Undeadnek.

 

Hozzászólások 

 
#1 Kobold 2012-07-04 08:43
A Révész eltemette a sírásót... :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.