Shock!

Pihent agyú egy társaság lehet, az biztos - ilyen névvel: Sir Hedgehog. A lemezt szinte teljesen puritán módon fehérbe burkolták, középkori rajzokkal tarkítva, maga a CD korong pedig sima fehérre meszelt, még egy árva számcím sincs rajta, nemhogy más információ. Amúgy teljesen szimpatikus az ilyen design számomra.

Kanadai a brigád, '95-ben alakultak, tagcserék, demó, saját kiadású lemez után szerződtek a Lunasoundhoz. Tulajdonképpen ez a lemez a tavalyi saját kiadású albumuk, vagyis a remasterizált, bónuszolt és más borítóval megspékelt friss verziója. Abszolút Sabbath-alapú ősrockzenét nyomnak. Az infólapon a Rusht is emlegetik, nem tudom miért, talán mert az énekes néha úgy énekel mintha a heréjére léptek volna, és Geddy Lee (Rush bgitáros, énekes) is hasonló módon az egekben szárnyal a hangjával, viszont a világon elég sok énekes dalol hasonlóan, tehát nem értem a koncepciót - mindegy.

Ismét eltűnődöm azon, hogy hány évtizede életképes ilyen erősen ez a műfaj, mely természetszerűleg sok meglepetést nem hoz, viszont évről-évre kitermel néhány remek, illetve közepes csapatot, akiket tök jó elhallgatni azér'. Megunhatatlan a dolog. Talán mert olyan zabolátlanok. A Sir Hedgehog sem hoz mást, csupán tíz féktelen rocknótát. Bár náluk azért más is jelen van, a hármas dalban például inkább a Woodstock-érzést sikerült feleleveníteniük. Vagy az Eper és vér című film soundtrackjét is említhetném, abban is ez a feeling volt benne. Amolyan pszichedelikusabb sztóndulás. Aztán naná, hogy visszamennek Sabbathba azonnal. És ilyenkor a kritikus megkegyelmez, nem írja, hogy szemérmetlenül lenyúlták ezt meg azt a hetvenes évekbeli riffet, pedig de.

Meglepetésként az utolsó, abszolút szétesett szám után elrejtettek egy kutyulék dalt, a Sabbath Children Of The Grave-jét gyúrták össze egy kora nyolcvanas évekbeli ismert slágerrel - kapaszkodjatok - Blondie Call Me című korai zsengéjével. Marha jól egyébként.

Feelinges zene, nem több és nem kevesebb. Érdemes meghallgatni.