Shock!

Azért a modern technológiának is van előnye: az ember bőszen hallgatja a Spotifyt munka közben az irodában, amikor az algoritmus egyszercsak bedob a semmiből valami olyat, ami profilba vág. Ezt a funkciót tényleg nagyon jól kitalálták, mert nem egy és nem is két alkalommal futottam már bele így olyan lemezbe, akár valami obskúrus régi cuccba, akár friss kiadványba, amit nem biztos, hogy magamtól elindítottam vagy megtaláltam volna. Most is ez történt. Azt vettem észre, hogy kizökkenek a melóból, mert elvonja a figyelmemet az a dal, amit a rendszer már többedszerre próbál rámerőltetni. 

A Sign Of The Wolf név semmit nem mondott, az adatlap pedig csak annyit mutatott, hogy ez a bemutatkozó album, ami április 24-én jelent meg. Viszont az első téma felcsigázott annyira, hogy hazaérve elindítottam a teljes anyagot a fülesben, amikor elmentem futni. Európai versenyzőkre gyanakodtam, erőteljes brit és némi svéd ízzel, a Silent Killer című szerzemény szólójánál pedig megállapítottam, hogy a gitáros jól lenyúlta Doug Aldrich stílusát...

Aztán elkezdtem kutakodni. Kiderült, hogy a nulla – de szó szerint nulla – promóval felvezetett anyag az angol Escape kiadó műve. Nem valódi zenekarról beszélünk tehát, hanem egy projektről, amiben az Escape főnöke, a kiváló produkciós és kevésbé jó üzleti érzékkel megáldott/megátkozott Khalil Turk fogott össze azzal a Bruce Mee-vel, aki a Now & Then kiadó és a Fireworks magazin alapítójaként szintén évtizedek óta a brit melodikus színtér kultfigurája. Ők ketten megálmodtak egy olyan albumot, amivel a brit típusú hard rock legszebb korszakait kívánták megidézni, ennek formába öntéséhez pedig felsorakoztatták a múlt jó néhány nehézsúlyú versenyzőjét pár fiatalabb arccal kiegészítve.

A mikrofont a Last In Line kiváló torkú frontembere, Andrew Freeman kezébe nyomták, a dobok mögé azt a Vinny Appice-t ültették, akit senkinek sem kell bemutatni, a basszusgitárt Chuck Wright (Quiet Riot, Giuffria, House Of Lords) nyakába akasztották, a billentyűs hangszerek mögé pedig Tony Carey-t (Rainbow) állították. Az alapfelálláshoz még Mark Boals (Yngwie) csatlakozott, mint vokalista-basszer, továbbá Mark Mangold (Touch, Michael Bolton, Drive She Said) és Steve Mann (MSG) billentyűsök. Ami a gitárt illeti, az a bizonyos szóló nem véletlenül volt gyanús, Doug Aldrich tényleg itt van, ahogy Steve Morris (Heartland, Gillan) is, míg a sokat próbált veteránok mellett az átlagéletkort Fredrik Folkare (Unleashed, Eclipse, Nordic Union) gitáros, illetve Johan Kullberg (Hammerfall) és Josh Devine (One Direction, ZFG) dobosok javítják valamelyest.

Habár a szerzők kilétéről csupán annyit tudni, hogy a keverést és a maszterelést is magára vállaló Fredrik Folkare alaposan kivette a részét a dalok megírásából – az északi jelleg ezért érezhető benne bizonyos helyeken –, de azért meglepődnék, ha Freeman és Carey nem lennének könyékig benne a témákban. Carey rögtön a The Last Unicorn című nyitónótát egy olyan billentyűs bevezetővel indítja, amihez egészen hasonlót játszott anno a Rainbow klasszikus Tarot Woman dalában. Maga a téma is egy szépen terebélyesedő, pátoszos darab, ugyanakkor tempó is van benne, meg egy bitang szóló Dougtól. Mondhatnám, hogy úgy hozza a Rainbow-ízt, mint kevesen manapság, ha ezt a '70-es évek végi klasszikus finomságú hard rockot egyáltalán ápolná még valaki... Mindenesetre 7 perc fölé kúszó játékidejével rendesen megadja az alaphangot a folytatáshoz, amit egy kérlelhetetlen riff segítségével rögtön még magasabb sebességi fokozatba kapcsolnak: a dal címe Arbeit Macht Frei, és Freeman a refrénben is németül énekli a múlt század leggyalázatosabb szlogenjét, miszerint a munka szabaddá tesz. Az Auschwitz kapuja fölé kovácsolt felirat itt egy szövegileg is fajsúlyos szerzeményt határoz meg, ami zeneileg ugyanolyan velős: a sodró lendületű, zakatoló riffelés a legdühösebb DIO-témákat eleveníti fel, míg a verzékben Freeman úgy tolja, mintha egy sosem hallott keménységű Black Star Riders-számot vezetne elő. A szólót itt Steve Morris szállítja, legalábbis szerintem, mert erről sincs infó, de a tradicionálisan angolos – Blackmore-ízű – dallamvezetés mindenképp őt sejteti.

Az első két veretes tételt egy megamelodikus dallal oldják fel, a parádés Still In Me refrénjében Andrew olyan letaglózó dallamot kanyarít, amivel azonnal bejelentkezett az idei Top 3-ba nálam. Amúgy Freemant mindig baromi tehetséges énekesnek tartottam, mert fantasztikusan mozog a Ronnie James Dio és Tony Martin által meghatározott közegben, de eddig bárhol szerepelt, sosem éreztem nála, hogy mindent kiadott volna magából. Ennél a lemeznél viszont mintha végre teljesen összeállt volna a kép nála, kivétel nélkül méregerős és emlékezetes dallamokat produkál.

A továbbiakban is hasonló mederben zajlanak az események, a hosszú, epikus felépítésű, hol metálos, hol inkább hard rockos kompozíciókra idővel mindig jut egy-egy könnyedebb hangvételű darab. Tony Carey révén a Rainbow-világ természetesen domináns az egész lemezen, mégsem érzem, hogy nosztalgiaműsort hallgatok, mert izzadságszagtól és olcsó vásári jellegtől menetesen, korszerű módon, a mai időknek megfelelően vezetik elő a dalokat. Elég csak meghallgatni a billentyűs keze nyomát dicsérő Rage Of Angelst, az őrületesen nagyívű címadót hipnotikus főtémájával és Aldrich velőtrázó szólóival, a Rainbows End és a Murder At Midnight korszerű, keltás hard rockját (micsoda refrén mindkettőnél!), vagy éppen a Bouncing Betty slágerét, ami akár modern Thin Lizzy is lehetne: ezek egyike sem készülhetett volna ötven évvel ezelőtt.

Szerkezetében és szellemében a felsoroltak mellett engem a szép emlékű Phenomena projektre is emlékeztet ez a korong, és noha nem állítom, hogy vérforralóan eredeti vagy innovatív lenne, de amire hivatott, azt a szerepet maximálisan betölti. Zseniális zenészek időtálló stílusban fogant, kiváló dalokat játszanak itt a hard rock műfaj leglényegesebb periódusát felelevenítve, annak legszentebb hagyományait alapul véve. Ez volt a cél, amit hiányérzet nélkül sikerült megvalósítani, és ha esetleg pár év múlva jönne ugyanettől a társaságtól még egy ilyen lemez, bizony nem sértődnék meg. Nem szeretem így befejezni, de most mégis megteszem: aki szereti a Rainbow-t, a Ronnie Dio- és Tony Martin-korabeli Sabbathot, a Thin Lizzyt, a Dare-t, a korai Tent meg Jornt, az ne habozzon.