Shock!

szeptember 16.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Sepultura: Kairos

Nem akarom megint részletezni, mennyire nem tudtam ráakadni a Derrick Green-féle Sepultura hullámhosszára az első három lemez idején, pláne, hogy rengetegen jártak az én cipőmben. A dolog ma már csak azért sem bír különösebb jelentőséggel, mert az utolsó két lemezen hallhatóan teljesen összeértek: a mostanra szinte egyszemélyben Andreas Kisser gitáros zenei világa által dominált csapat a kicsit thrashes, kicsit hardcore-os, kicsit disszonáns toporgás után végre elindult egy kifejezetten izgalmas irányba, és hiába volt mind a Dante XXI, mind az A-Lex tüskés, nehezen emészthető album, mindkettőt sokat hallgattam.

Jó hír, hogy sok tekintetben a Roy Z producerelte Kairos is a fenti mezsgyén halad, némileg ugyanakkor mégis eltér két elődjétől. Ismét koncepciózus albumot készítettek, de a dalokon végigvonuló egységes témakör, az idő kérdése mégsem szorította őket olyan típusú keretek közé, mint legutóbb a Mechanikus narancs vagy azelőtt egy körrel az Isteni színjáték. Ennek következtében a dalok sokkal inkább különálló benyomást keltenek, mint az utolsó két lemezen, ám nemcsak emiatt egyszerűbb befogadni őket: egyértelműen világosabbak lettek most a tempók, jobban körülhatároltak a védjegyszerű riffek, és összességében is old schoolosabb a megközelítés, mint voltaképpen bármelyik derrickes Sepultura anyagnál. Ebből fakadóan mindenképp a Kairos a zenekar új korszakának legkönnyebben emészthető produkciója, amiben valószínűleg a Bruce Dickinson vagy Rob Halford félresiklott szerelvényeit is újból vágányra állító producer is nagy szerepet játszott. Számomra egyértelműen rokonszenves ez a direktebb megközelítés ennyi töménység után, azt azonban nem hallgathatom el, hogy a Kairos még átláthatóbb jellege mellett sem sikerült erősebbre az előző két albumnál.

megjelenés:
2011
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 42 Szavazat )

A banda hangzása ma is összekeverhetetlen, egyértelműen hallatszik, melyek azok az elemek, amiket Andreas tett hozzá a Cavalera tesók dolgaihoz a klasszikus időkben. Ahogy mondtam, ezúttal még jobban kidomborodnak a sokszor klasszikus vonalvezetésű, thrashesen csonttörő, ilyen-olyan középtempóban menetelő ritmustémák, de a pszichopata díszítések, színezések is ülnek, és hagyományos gitárszólóból is feltűnően több akad most, mint tulajdonképpen bármelyik Sepu anyagon a '90-es évek közepe óta. Utóbbinak már csak azért is örülök, mert a disszonáns, betegen gerjesztett hangsorokban verhetetlen Kisser tradicionálisabb vizekre evezve is nagyon jókat játszik, tényleg élvezet hallgatni a dolgait. Egyvégtében azonban kissé mégis egybefolyik a lemez, pedig a normál változat hossza csupán háromnegyed órás. Ennek okát elsősorban a sok hasonló tempóban, a rengeteg egymáshoz túlságosan is hasonlító zakatolós riffben látom, amelyek külön-külön, az egyes dalokban abszolút megtalálták a helyüket, egymás után sorjázva viszont kissé egyhangúvá teszik az összképet. A Dante és az A-Lex bizony jóval változatosabbak voltak, még ha több időt is kellett rájuk szánni ahhoz, hogy megmutatkozzanak az értékek...

Ezt leszámítva egyébként nincs különösebb gond az albummal. A Spectrum viszonylag fogós nyitását követően a címadó dal territorys kezdésére és propagandásan kétlábdobos folytatására, szimpla, de működőképes refrénjére nem nehéz rákattanni, és a továbbiakban is akadnak hasonlóan megnyerő darabok. A csúcspont egyértelműen a Dialog, amely a groove-os döngölés mellett hipnotikus beszélős részekkel, ragadós refrénnel és remek szólóval operál, és a mai Sepultura minden erősségét felvonultatja. Közel ennyire izmos a kiváló iramú Born Strong vagy a lassabb középtempóban ökörként húzó, örvénylő Embrace The Storm is. A fűrészelősebb témák közül a hagyományos ízeket felvillantó No One Will Stand a legerősebb – Andreas megint nagyon jókat játszik benne –, aki pedig a kísérletezősebb, pszichóbb dolgaikra izgul, az a törzsi kezdésű Structure Violence-et zárhatja szívébe az anyag végén. De egymás után hallgatva mégis szürkébbnek hatnak ezek a külön-külön nagyon is korrekt szerzemények, a Maskot vagy a Seethe-et meg sajnos önmagában is csak töltelékként tudom jellemezni. A Ministrytől feldolgozott Just One Fix viszont odavág, pedig eleinte ráncoltam a homlokomat, hogy miért kellett negyedik nótaként bepasszírozni a sajátok közé.

A Prodigy-féle Firestarter csak bónuszként fért fel a speciális kiadásra, de ez sajnos a Sepultura változatában sem sokkal jobb az eredetinél. Egy dal akkor dal, ha van eleje, közepe és vége, ennek meg leginkább egyik sincs... Ha már mindenáron Prodigyt akartak, a Breathe-et sokkal inkább el tudnám képzelni az előadásukban, mint ezt. Kicsit a borítón is agyaltam volna még: ezek a koponyás-szörnyes elképzelések alapból nem mondanak túl sokat 2011-ben, pláne, ha még bénák is, mint jelen esetben. Roy Z egyébként nem igazán változtatott a banda megszólalásán, Andreasnak nyilván úgyis megvannak a maga határozott elképzelései, amikből aligha enged. Derrick is jól hozza az elvárható szintet, és sok helyütt Jean Dolabella is egészen úgy dobol már, mint annak idején Igor – nemcsak abban a stílusban, de gyakran közel annyira jól is.

Összességében tehát pofás anyagról beszélünk, sokat is hallgattam mostanában, csak éppen az előző két Sepu cucc izgalmasabb, sokszínűbb volt. De akár azt is mondhatnám, hogy a Kairos és a Blunt Force Trauma legjobb dalai együtt simán kiadnának egy közel maximális pontszámú anyagot... Ettől függetlenül azonban respekt Andreaséknak, hogy továbbra is csak a saját útjukat járják.

 

Hozzászólások 

 
+4 #5 Equinox 2011-08-18 21:59
Idézet - Habbal:
Hát izlések és pofonok. Én nekem az a főbajom a CC-vel hogy Max marha monoton vokál témákat csinál. Mindenki Derrick-et fikázza, nem értem pedig mint énekes szerintem sokkal tehetségesebb. Mint frontember, hát nem az igazi. Az igazi szívfájdalmam a sepu-nál, hogy koncerteken csak egy gitár szól és mivel Andreas a szolókat preferálja és csak a basszus adja a ritmust ezáltal elég karcsú hangzás. Nagyon kéne egy 2. gitáros, az lenne óriási pofon Max-éknek ha Jairo T-t elhívnák turnézni :)

Szerintem a koncert így is energikus volt, tényleg nem hiányoltam a 2. gitárt, habár attól még vastagabb lett volna a dolog, az biztos. De Inner Self nem szenvedte meg ezt, Escape to the Void sem. Mondjuk az Arise igen, egy kicsit
Idézet
 
 
+4 #4 Habbal 2011-08-18 21:23
Hát izlések és pofonok. Én nekem az a főbajom a CC-vel hogy Max marha monoton vokál témákat csinál. Mindenki Derrick-et fikázza, nem értem pedig mint énekes szerintem sokkal tehetségesebb. Mint frontember, hát nem az igazi. Az igazi szívfájdalmam a sepu-nál, hogy koncerteken csak egy gitár szól és mivel Andreas a szolókat preferálja és csak a basszus adja a ritmust ezáltal elég karcsú hangzás. Nagyon kéne egy 2. gitáros, az lenne óriási pofon Max-éknek ha Jairo T-t elhívnák turnézni :)
Idézet
 
 
+6 #3 Equinox 2011-08-18 15:27
Új CC is nagyon erős szerintem, de sokan nem értettek velem egyet. Én jobbnak tartom a piros CC-nél a feketét
Idézet
 
 
+2 #2 Habbal 2011-08-18 10:38
Dante-nél szerintem jobb lett ez az album, bár valóban kicsit néha monoton. Én az album gyengeségének a Relentless-t mondanám, de a szolótól már az is eléggé hasít. Mindenesetre szerintem az új lemezek közül, leginkább ez az ami megfelelhet a Cavalera híveknek, és az új CC-t lealázza.
Idézet
 
 
+5 #1 Equinox 2011-08-16 15:25
A Ministry cover élőben is mészárolt, kedvenc industrial anyagom a Psalm 69, nagyon erőteljes lemez az. A koncerten meg az új nóták sem lógtak ki, az album ismerete nélkül sem. Szóval kíváncsi vagyok rá, remélem erős lesz. A Dantét nagyon szeretem pl
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.