Shock!

szeptember 17.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Santa Cruz: Santa Cruz

0117santacruzcMeglepő, ám összességében meggyőző a finn Santa Cruz második sorlemeze. Ez a csapat ugyebár úgy kente kenyérre első EP-ivel, majd a debütáló Screaming For Adrenaline albummal a tradicionális Sunset Strip-muzsikák híveit, hogy a lehető legautentikusabban élesztették újjá a Skid Row, a Shotgun Messiah és társaik örökségét. Nem mondom, hogy csakis maxpontos nótákat írtak, de amit igazán odatettek, az kegyetlenül nagyot ütött, én is rengeteget hallgattam őket. Na, ehhez képest a banda nevét viselő – és bizony az ilyesminek mindig üzenetértéke van! – kettes album elkanyarodott egy eléggé markánsan másmilyen irányba. Vagy inkább azt mondom, kitágította a srácok horizontját, mert azért még mindig vastagon benne van a klasszikus glam/sleaze-szellemiség is.

megjelenés:
2015
kiadó:
Spinefarm
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 16 Szavazat )

Amennyiben a hajmetal-hőskor kizárólagos puristája vagy, és ma sem nagyon tudsz meghallgatni semmit, ami mondjuk a Slave To The Grind után jelent meg, közelíts óvatosan, a Santa Cruz ugyanis modernebb, korszerűbb – és egyszersmind jelentősen súlyosabb – irányba kanyarodott ezzel az albummal. Kivételes dallamérzékük, sőt, dallamviláguk is megmaradt, de a hangszerelés jobban passzol a mai idők szellemiségéhez, és zeneileg is akadnak olyan újszerű elemek, amilyeneknek a Screamingen nyomuk sem akadt. A kissé békebeli hangzásképet eleve egy roppant zúzós, brutálisan megdörrenő megszólalás váltotta fel, ami nekem speciel bejön (pláne, hogy a gitárhangzás egyenesen gyilkos), de garantáltan nem lesz ezzel mindenki így, aki a '80-as évek végének, '90-es évek elejének dallamos rockzenéin szocializálódott, mert ez azért másféle dinamika és érzésvilág. Viszont a srácok továbbra is marha jól zenélnek, sőt, ezen a téren még tovább is fejlesztették magukat: Joonas Parkkonen minden túlzás nélkül hatalmasakat gitározik a dalokban, és szólófronton bizony nincs modernizálás, itt tényleg a boldog '80-asok nagy, villantós gitárhőseinek szellemisége volt az irányadó Steve Stevenstől kezdve Reb Beachen át egészen az olyan méltatlanul elfeledett mesterekig, mint Harry K. Cody vagy Paul DiBartolo. És gondolhatod, hogy játszik ez a ma is röhejesen fiatal kölyök, ha ilyen nevek jutnak róla eszembe...

Már a nyitó Bonafide Heroes is meglepő szigorral robban, zúzós, kimondottan metalos gitáralapokra érkeznek Arttu Kuosmanen jellegzetes dallamai, amelyek ugyanazt a jellegzetes finn sleaze-es kommersz érzést viszik bele a muzsikába, ami például a Reckless Love-ra is jellemző. Ugyan a refrén itt is egyből ragad, szerintem nem feltétlenül ez az ideális nyitónóta, mert még annak ellenére sem tartozik a csúcspontok közé, hogy tökéletesen összegzi a banda 2015-ös törekvéseit (bár a szólóra már itt is egyből felkapod a fejed). A másodikként szereplő Velvet Rope akkor már sokkal nagyobbat dörren: a modern, kissé zakkwylde-os ízű riff és a brutálisan döngölő basszus mellett is vérbeli street rockról beszélünk, ha a Skid Row ma kezdené a pályát, alighanem valami ilyesmit nyomnának, Parkkonen pedig akkora szólót enged el a nótában, hogy tátva marad tőle az ember szája. Kiválóan ágyaznak meg vele a lemez legfogósabb dalának, a My Remedynek, amely tradicionálisabb szabásával akár az első albumon is simán szerepelhetett volna, és ott is simán a legjobb két-három nóta közé kívánkozna. Némi torzított ének itt is akad, de a tempó, a hatalmas vokálok és a gigantikus refrén gyorsan kifektetik az embert, a nananázás elől pedig már elmenekülni sem lehet. 2015 egyik leghatalmasabb dallamrock-slágere ez, ami persze sosem lesz sláger (maximum Finnországban, ahol kajálják ezeket a hazai bandákat), de ettől még kiválóan szemlélteti, milyen komoly képességekkel rendelkezik a Santa Cruz.

A folytatásban ezek a 21. századi köntösbe öltöztetett, de old school szabású tételek váltják egymást korszerűbben megdörrenő témákkal, ahol mai megoldások vegyülnek a tradicionális hajmetalos elemek közé. A 6(66) Feet Under és a Vagabonds (Sing With Me) ismét a jelenkorba transzportált street rock, akárcsak a záró Can You Feel The Rain power-ballada, amely utóbbi ráadásul a My Remedy mellett számomra egyértelműen az anyag csúcspontját jelenti. Szakasztott olyan, mintha csak Davy Vain énekelne egy klasszikus Skid Row-lírában, és 1989-ben legalább 2-3 millió lemezt adott volna el a csapatnak az MTV hathatós segítségével. De el kell ismernem, hogy az olyan, a mai idők rádiórockos elemeit is felhasználó, kísérletezősebb számok sem sikerültek rosszul, mint a We Are The Ones The Fall vagy a lírai-szerű, lassú Bye Bye Babylon. A Wasted & Woundedban vagy a Let Them Burnben pedig már-már metalcore-os staccatto gitáralapok keverednek a modern rádiórockkal vegyített klasszikus hajmetalba. A sajnos túl korán feloszlott, kanadai Blessed By A Broken Heart nem állt túl messze ettől az iránytól, de az Asking Alexandria is valami ilyen úton akart elindulni a legutóbbi lemezen, csak éppen a kiemelkedő végeredményhez egyfelől jó dalszerzőkre lenne szükség, másrészt az ottani fakezű, normális szólókra gyárilag képtelen gitárosok Parkkonen cipőjét sem köthetnék be. És persze itt üvöltözés sincs, Arttu végig dallamosan hozza magát, hol sebastianbachos-raywestes-joelestés süvöltésekkel, hol határozottan davyvaines nyávogással. Hozzá köthető amúgy az egyetlen negatívum is: bizonyos magasakat egyszerűen nem szabadna erőltetnie ebben a formában, mert falzettjei túl manírosak.

Ha szereted a régi street rock-cuccokat, de egyszersmind nyitott vagy a modernebb zenékre is, a Santa Cruz neked csinálta ezt a lemezt. Nyilván egyszerűbb dolguk lett volna egy retrós albummal, de nem akartak biztosra menni, és ez kifejezetten tetszik nekem, még ha akadnak azért olyan dalok is, amelyek inkább csak okésak, mintsem igazán kiemelkedők. Viszont ami jó, az megint nagyon jó, Jonas over-the-top gitározását pedig tényleg nem tudom eleget méltatni, azt egyszerűen hallanod kell. Más ez a lemez, mint a Screaming For Adrenaline, de a maga nemében ugyanolyan erős. (És én ugyan nem láttam őket tavasszal Budapesten az Amaranthe előtt, de állítólag élőben is igen meggyőzően nyomultak.)

 

Hozzászólások 

 
+2 #5 deniro2 2015-06-26 20:02
Nem a stílusom, de tetszik a lemez. Picit Skid Row meets Protest the hero fíling...:)
Idézet
 
 
+2 #4 Anomander 2015-06-26 18:44
Nagyon ott van ez a a lemez, megfogott a hangulata.
Szerintem elképesztő, hogy finn létükre mennyire érzik ezt a teljesen amerikai zenét.
Idézet
 
 
+1 #3 Svet 2015-06-24 17:41
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Svet:
Az idei Wednesday 13-ról lesz kritika?
És az hogy a klasszikusban benne lesz majd a 85-ös Mötley Crüe, Accept, vagy Dokken album? Én bármelyikről szívesen olvasnék és szerintem nem vagyok egyedül ezzel. :)

W13 kellene, de nem ígérem meg (hegyekben tornyosulnak így is a restanciáink). Theatre Of Paint és Metal Heartot én személy szerint nem terveztem, de a lehetőség bárki előtt nyitva áll a stábból. Under Lock And Key nagyon kellene, viszont a Back For The Attack után nekem nem maradt olyan sok mondanivalóm a zenekarról, szóval majd megpróbálom rádumálni Danev Gyurit. :)


Köszönöm szépen! És természetesen megértem ha esetleg kimarad valamelyik. Danev Gyurit meg szerintem sikerül rádumálni mert ahogy ismerem, ő igazi Dokken fanatikus. :D
Idézet
 
 
+4 #2 Draveczki-Ury Ádám 2015-06-24 15:05
Idézet - Svet:
Az idei Wednesday 13-ról lesz kritika?
És az hogy a klasszikusban benne lesz majd a 85-ös Mötley Crüe, Accept, vagy Dokken album? Én bármelyikről szívesen olvasnék és szerintem nem vagyok egyedül ezzel. :)

W13 kellene, de nem ígérem meg (hegyekben tornyosulnak így is a restanciáink). Theatre Of Paint és Metal Heartot én személy szerint nem terveztem, de a lehetőség bárki előtt nyitva áll a stábból. Under Lock And Key nagyon kellene, viszont a Back For The Attack után nekem nem maradt olyan sok mondanivalóm a zenekarról, szóval majd megpróbálom rádumálni Danev Gyurit. :)
Idézet
 
 
+7 #1 Svet 2015-06-24 14:40
Nekem nagyon bejött et az album, de az első azért jobb volt. Nincs bajom a modernkedéssel és azzal hogy színesíteni akarták a zenéjüket, csak azzal hogy pont elektro-és dub-step hülyeségekkel tettél ezt és ettől némely nóta totál köcsög lett. De ez legyen az én bajom. A zenészi teljesítmény viszont tényleg király, de már az első albumon is kiderült ez. Annyit szépítenék hogy ebben a bandában az énekes is gitározik és mindketten riffelnek/szólóznak is, úgyhogy nem csak a gitáros érdeme az a sok jó szóló és riff.
Lenne két nem ide vágó kérdésem.
Az idei Wednesday 13-ról lesz kritika?
És az hogy a klasszikusban benne lesz majd a 85-ös Mötley Crüe, Accept, vagy Dokken album? Én bármelyikről szívesen olvasnék és szerintem nem vagyok egyedül ezzel. :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.