A svéd Runemagick tavaly megjelent lemeze után rendezte sorait, második gitárosnak beszállt hozzájuk Tomas Eriksson (ex-Grotesque, Hym To The Ancients, ha ezek mondanak bárkinek valamit), aki néhány koncerten vastagította a hangzást, a lemezen még nem tüntették fel, mivel néhány hónap után személyes okok miatt tovább is állt.
|
megjelenés:
2004 |
|
kiadó:
Aftermath Music |
|
pontszám:
6,5 /10 Szerinted hány pont?
|
A zenekar nem is óhajt még egy gitáros után kutatni, koncerteztek hármasban is, és úgy gondolták elég erőteljesen tudtak így is megszólalni. Mindez jó hangszerek és keverés kérdése. Tavaly ősszel egy dvd megjelentetése után álltak neki a hetedik lemezt felvenni a próbahelyükön, ami nyilván nem egy lepukkant gyártelep lehet, törött wc-kagylókkal tarkítva. Aztán persze stúdióban folytatták mindezt, méghozzá a Magick Soundban, aztán idén februárban jól meg is jelenhetett a lemez.
Ha valaki ismeri a zenekar eddigi munkásságát vagy netán csak a tavalyi lemezt hallotta, az tökéletesen tisztában lehet a zenei világukkal: lassan hömpölygő riffek, néha középtempó, síron túli hörgés, nyomasztó hangulatok dióhéjban. A recepten semmit nem változtattak, nagyjából tökugyanazt lehetne leírni, mint a Darkness Death Doomról, csupán a számcímeket és hosszakat kellene kicserélni.
A majd' 70 perces lemezen most 13 tétel foglal helyet, a legkülönösebb a Black Star Abyss, mely 8 és fél percesben kevéssé hallhatunk gitárokat, szinte csak érintőlegesen, szintiket annál inkább. Kis hangulatos utazás a múltba. A többi dal (kivéve a pár átkötő zizzenetet) nagyjából egyforma, jó néhány hallgatás után sem igazán maradt meg utána semmi, hosszú távon mondhatni monoton és lapos. Tipikusan az a lemez, amit csak és kizárólag a műfaj feltétlen imádói fognak szeretni (mert a maga stílusában nem vészes azért), átlag érdeklődők bealszanak rajta.
A tavalyi jobb volt.
