Shock!

december 02.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Red Hot Chili Peppers: Return Of The Dream Canteen

rhcp2_cBevallom, a mai napig nem tudok mit kezdeni az idén tavasszal megjelent Unlimited Love kapcsán gyakorta felmerült negatív kritikákkal és megjegyzésekkel. Nem tudok egyetérteni sem a rajongói oldal nyafogásaival, sem pedig a kritikusok szinte egybehangzó ítéleteivel sem. Több tucatnyi meghallgatás után is úgy gondolom, hogy a hatodik ikszet karcoló, örökifjú „srácok" a csúcskorszakukhoz abszolút méltó visszatérő albumot szállítottak le legutóbb. Éppen ezért nem is nagyon értettem, hogy pár hónap elteltével mivel akarják még megfejelni az olyan eszement jól sikerült nótákat, mint amilyen például a Watchu Thinkin', a She's A Lover, a One Way Traffic vagy akár a Let 'em Cry volt.

És akkor most jöhet is a rész, amelyet általában mindenki kijelent, akit ismerek: igazából nem is tartom magam nagy Chili-rajongónak. Nos, ezzel nagyjából jómagam is így vagyok, ámde azt azért mégis csak elmondhatom, hogy a banda teljes diszkográfiáját betéve ismerem, és ami a lényeg, általában imádok is mindent tőlük, a klasszikus érától kezdve a későbbi megmozdulásokig. Anthony Kiedisék eleve nem normálisak és az ilyesmi azért elég erős indíték tud lenni ahhoz, hogy szeressék őket az alapvetően önmagát túlságosan is komolyan vevő, búval bélelt honi közegben. Szerencsére említett jó tulajdonságaikat még vén fejükre sem vetkőzték le, elég csak egy pillantást vetni a jelenlegi Anthonyra: az úszómester felsőtesttel, homlokra fésült, feketére festett frizurával és bajusszal idétlenkedő frontember a mai napig nem volt képes még a görbe fogait sem kiegyenesíttetni. Biztosan nem volt rá se ideje, se pénze, de sokkal valószínűbb, hogy soha nem is akarta, hisz nyilván tisztában van vele ő is: a tökéletlenség maga a tökély.

megjelenés:
2022
kiadó:
Warner
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 29 Szavazat )

A nemrég súlyos önéletrajzzal kitárulkozó, fiatal akrobatákat megszégyenítő mozgású Flea-ről már nem is beszélve. S ahogyan Chad Gaylord Smith ütős Will Ferrell alteregójaként bohóckodik, már önmagában is szórakoztató jelenség. Egyedül talán John Frusciante gitáros lóg ki egy picit a képből, akit meg ugye másért szeretünk. Persze azért őt sem kell annyira túldimenzionálni, mint ahogyan ezt bizonyos körökben teszik. Az ő erőssége leginkább abban a fajta egyedi gitárhangzásban rejlik, ami a tiszta hangszínekben utolérhetetlennek számító Stratocaster jellemzője. Mondhat nekem bárki bármit, így csak ez a gitár képes megszólalni, és a Chili stílusához egyértelműen ez a csilingelő, ugyanakkor mégis meleg tónus passzol a legjobban. Zeneileg sem Johnt szokás a legerősebb láncszemként jellemezni, ami ugye közmegegyezés szerint is inkább a ritmusszekció, ha van ennek a marhaságnak egyáltalán valami értelme, de tény, hogy én is leginkább Flea ízes basszusgroove-jaiba tudok fülig szerelmes lenni. Utóbbiakba még akkor is képes vagyok kapaszkodni, ha történetesen egy nóta töltelékszerepet tölt be, azonban utóbbi jelenség szerencsére nem igazán jellemző a Dream Canteen dalaira sem. Hiába gondol rögtön az ember a hirtelen elénk rakott friss lemez kapcsán arra, hogy ezúttal biztos a legutóbbról fiókban maradt szerzeményekkel fog szembesülni. A jó hír, hogy nem így van. A dalok karakteresek, változatosak és pont annyira ízesen fűszerezték meg őket chilivel, ahogyan azt a Nagy Red Hot Szakácskönyvben is megírták.

Köpködős rapbetétek avagy arcot leszakító őrjöngések már jó ideje ugye nincsenek, de kinek hiányzik az ilyesmi az ő korukban, amikor ez a banda ebben a letisztultabb, nyugisabb funkverzióban is tökéletesen működik? Egyébként pedig a nyitó, krémszerűen nyúlós Tippa My Tongue kivételével potenciális slágereket sem itt kell keresgélni, de jól is van ez így. Azokat megtalálhatjuk az Unlimited Love-on. Azzal sem tudok vitatkozni, hogy az imént említett kezdőnótát húsz évvel ezelőtt minden bizonnyal tízszer energikusabban játszották volna, azonban ilyesmin fennakadni sincs sok értelme, ha ránézünk a bandatagok születési évszámaira. Az ilyesmit tökéletesen ellenpontozzák az olyan jól sikerült tételek, mint például a Roulette, ahol Flea lökött groove-ja még talán egy kirakati bábu végtagjait is azonnal beindítaná, vagy a torzabb hangszíneket előcsalogató Reach Out. Esetleg az ennek ellentéteként is értelmezhető, fincsi és tiszta gitárbontogatásokkal operáló Shoot Me A Smile, amire nem létezik más szó, csak annyi, hogy aranyos.

Változatosságból sincs hiány. A Fake As Fuck fúvós betéteivel leginkább a '70-es évek funkvilágába repülünk vissza, de például a furcsa loopokkal, illetve Fruscie és Flea tompa, elfojtott hangjaival csordogáló My Cigarette füstös, szaxofonos noir-hangulata is szokatlan a Chilitől. Éppúgy, mint a hangulatváltásokkal és orgonával megalapozott The Drummer, a fagytól lebénult lassúsággal csepegő In The Snow, vagy a pszichedelikus szólóbetéttel megfejelt Bag Of Grins, ami akár még grunge is lehetne, ha vastagabb gityókat tesznek alá. A La La La La La La La La melankóliája sem volt eddig nagyon jellemző, sokkal inkább a Jimi Hendrix koszos soundját megidéző Carry Me Home, valamint a sok évvel ezelőtt egész biztosan emtívís slágerként funkcionáló Afterlife azonosítható leginkább a banda korábbi stílusjegyeivel.

Végszóként csak annyit tudok hozzátenni, hogy bármennyire is hülyék maradtak vén korukra Chad Smithék, és bármennyire erősre is sikeredett az előző korong, ez az „utózmányként" is értelmezhető produkció is legalább annyira kiegyensúlyozott és profi munka, mint elődei. Nekem az Unlimited Love egy pontszámmal finomabb és enyhén csípősebben fűszerezett, de az Álom Kantin receptjét sem fogom összegyűrni és a kukába hajítani. Vissza fogok még térni ide is egy kis nasira, hiszen a lemezcím is ezt sugallja.

 

Hozzászólások 

 
#4 Equinox 2022-11-14 18:00
Eredetileg nem terveztem egy ilyen dalmonstrummal foglalkozni, de mióta olvastam a cikket, már 2x is lement, és nagyon tetszik. A szintén idei elődje is.
Idézet
 
 
#3 Rusvay Balázs 2022-11-07 22:38
Elképesztően sokoldalú, zenei cucc ez. Nálam a két lemez egyenértékű. Hatalmas dalok a fanoknak. Minden egyes hangot szeretek, de nagyon.
Idézet
 
 
#2 Zsolti 2022-11-07 11:09
Nekem mindig nagyon tetszik, amikor egy rock-dinoszaurusz így megtáltosodik (enyhe képzavar), hogy egy év alatt két lemez. Mondják, hogy felgyorsult a világ, mégis régen volt a norma az évi két vagy évi egy lemez, nem ma. Igen rövid idő alatt igen sok és jó zene jelent meg a 60-as, 70-es években egy-egy előadótól (Beatles, Stones, Doors, Led Zep, Sabbath, Purple)...
Ma meg felüdülés ugyanez a tempó ebben a felgyorsult világban, igaz kedves GN'R, Metallica, Tool és Rolling Stones? (Bár Jaggeréket igazságtalan idecitálni: huszonsok lemez után, nyolcvanhoz közel nem csoda, ha késik a múzsa csókja.)
Idézet
 
 
#1 Dead again 2022-11-07 10:30
Kissé fáztam, hogy ilyen gyorsan jön még egy dalcsokor, hogy nem fogják tartani a szintet, de tartják. Egy fokkal mintha melankólikusabb lenne az összkép. Jól album lett ez is.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.