Shock!

Az előző Planet X-hez nem volt szerencsém, így előítéletek nélkül foghattam neki az új műnek. Mondjuk milyen előítélet kell olyan nevekhez, mint Tony McAlpine, a koros, de ifjonti lendületű gitárvirtuóz, Derek Sherinian, aki bár egyre gusztustalanabb külsőt ölt, de tehetségét nem lehet elvitatni, és a számomra ismeretlen ausztrál származású dobos, Virgil Donati, aki külsőre egy joviális 50 felé közelítő üzletember benyomását kelti, ennek ellenére olyan pinponglabdás lábdobtémákat tud hozni, amit ki nem néztem volna belőle.

Szóval összejöttek ők hárman jól, és spontán avagy sem, de megírtak egy lemeznyi instrumentalizmust újfent, mindenféle hangszeren, akad valami űrös is benne, mondjuk Derek hangszíneitől, amolyan space-prog-jazzrock ez nem más. Vagy metal, a fene sem tudja, annyira nem fémes a gitár, vagyis inkább közepesen, semmiképpen sem puhán simulós a riffelés, én mondom, néha meglepően bedurvít McAlpine úr.

Ember legyen a talpán, aki megállapítja minden szólóról, hogy szinti avagy húros hangszer, én nem is bonyolódom bele, hallgatom csak úgy, hallgatom odafigyelve, kell neki sok idő, néha úgy érzem fárasztó ennyi témát egyszerre megemészteni, aztán pihenten ismét nekiveselkedem, és igen, kellő türelemmel kibontakozik előttem mit és miért, vagy legalábbis nagyjából, mindenesetre megemelem képzeletbeli kalapom előttük, bár fogalmam sincs még mindig, hogy egy jammelésből is ugyanilyen végeredményt produkálnának-e.

Vájtfülűeknek mindenképpen ajánlott, vájatlan fülűeknek csak védőfelszerelésben, illetve gyorstalpaló zenei tanfolyam sikeres elvégzése után.