Shock!

Számomra valahogy mindig is a Pennywise volt a legtipikusabb kalipunk zenekar – ennek a kijelentésnek valamennyi pozitívumával, egyben árnyoldalával. Mert aki valaha is szerette ezt a stílust, egészen biztosan őket is kedvelte: ez a napfényes kaliforniai kertvárosok unatkozó tinédzsereinek deszkás-szörfös-semmittevő mindennapjaiból kinőtt, kicsit haragvó, kicsit politizáló, kicsit üres muzsika az ő kezükben is úgy dörrent meg, hogy az arra fogékonyak egyből fogják az adást, ráadásul anno a Bro Hymn képében tényleg sikerült egy igazán nagy dobást is bevinniük. A bajtársiasság elég direkt módon megfogalmazott himnuszát azóta sportcsapatok hosszú-hosszú sora nevezte ki hivatalos indulójának, a szám ráadásul időközben kapott egy elég súlyos jelentéstöbbletet is, amikor a dalszerző Jason Matthew Thirsk, a banda basszusgitárosa '96 nyarán fejbelőtte magát. Éppen az ő emlékére jelentették meg társai legutóbbi anyagukat, a Yesterdayst, amin nagyrészt olyan korábban kiadatlan régi dalok szerepeltek, amiket leginkább még szegény Jason szerzett, és amiket – az All Or Nothing 2012-es kis kitérője után – ismét a már többször kiszállt, ám mindannyiszor visszatért Jim Lindberg süvöltött fel. (Akinél hiába sokkal jobb és izgalmasabb énekes az átmenetileg kisegítő Téglás Zoli, azért az ő igazi helye nyilván nem itt van.)

És a Pennywise volt az a zenekar is, amihez igazság szerint nem nagyon volt mit társítani: a nagy pályatársak közül az Offspring mindig is slágeresebb és jobb dalszerző volt, a Green Day egyénibb és okosabb, a NOFX ötletesebb, a Rancidet pedig jobban el lehetett adni. A Bad Religion pedig... nos, ha őszinte akarok lenne, az egész stílus Graffin professzorék seggéből bújt elő, úgyhogy velük szinte istenkáromlás lenne bárkit is egy lapon említeni. A Stephen King gyilkos zenebohócáról elnevezett banda ehhez képest még legjobb lemezein (Pennywise, Unknown Road, About Time, Full Circle) sem volt annyira bődületesen erős, cserébe viszont még a legrosszabbakon sem volt bántóan szar. Valahogy mindig megbízhatóan hozták az erős közepest, és most, a Never Gonna Die-on is pontosan így tesznek.

Rögtön kezdésnek el is lövik a nem kicsit badreligionös címadót, ami egy energikus, magával ragadó darab, és a legnagyobb poén az, hogy igazság szerint ilyen lesz kábé majd' az egész lemez: hasonló tempó, hasonló dallamok, hasonló riffek, hasonló színvonal. Ami hol jobban eltalált nótákat jelent, mint például az American Lies, a Keep Moving On, a Can't Be Ignored, pláne a legslágeresebb (nem véletlenül klipesített) Live While You Can, hol pedig szürke jellegtelenséget, mint a lemez közepétől kezdődően sajna lényegében bármelyik darab, egészen a záró (és ismét igen ütős) Something New-ig.

És ez most tényleg az az eset, hogy egyszerűen nincs miért többet pofázni: Lindberg hangja ugyanolyan hétköznapi, mint volt, semmi igazán extra, de szódával bőven elmegy, a mind emberesebbre dagadó Fletcher Dragge hozza a szokásosan adrenalin-töltött, azonban már vagy ezerszer hallott riffeket, a csapat titkos fegyverét jelentő Byron McMackin pedig az ütős, de nem túl rafinált ritmusokat. Továbbra sincs semmi nagy megfejtés, és persze továbbra is kellemes dolog Pennywise-t hallgatni, ugyanakkor tényleg egyetlen momentum sincs az egész anyagon, amire azt mondanám: igen, ezt így tényleg csak Lindbergék tudják! És ez azért, akárhogyan is nézzük, egy harmincadik életévét betöltő zenekar esetében elég nagy gáz.