Shock!

szeptember 19.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Pain Of Salvation: Panther

painofsalvation_cTöbb mint két évtized ismeretség és tapasztalat alapján sem tudnám pontosan meghatározni az elvárásaimat a Pain Of Salvationnel és aktuális hanghordozóival kapcsolatban, ami különösen jó hatással van a kíváncsiságra éhes, újdonságokra fogékony gyermeki énemre. A kiszámíthatóság és a múlt ködébe veszett dolgokhoz való ragaszkodás általában nem az én asztalom, s ahogy egy ideje figyelgetem a svédek életútját, utóbbi gondolat szinte minden alkalommal eszembe jut róluk. Daniel Gildenlöw és csapata valamiért mindig képes úgy ráfordulni az új utakra, hogy közben teljes mértékben megőrzik saját stílusukat.

Elképzelésem sincs, hogy a rajongók miként fognak viszonyulni a Pantherhez, de már most is nyugodtan leszögezhetem: megosztó műről kell beszélnünk. A helyzet nagyjából hasonló a korábbiaktól igencsak eltérő muzsikát tartalmazó Scarsick vagy az ezt követő, retrósabb hangvételű Road Salt One és Two albumok eseteihez, ahol ugyancsak sok emberkénél jelentkezett a tanácstalanság és az értetlenség nyomasztó érzése. Nálam szerencsére pont fordítva történt: érzésem szerint a BE valami olyasmi vízválasztó anyag volt anno Danieléknél, mint amilyen a Watershed az Opeth esetében: onnantól kizárólag egy drasztikus és bátor lépéssel lehetett csak tovább haladni a fejlődés útján. Ugyan a három esztendővel ezelőtti, hagyományosabb hangvételű In The Passing Light Of Dayjel némileg visszakanyarodtak korai önmagukhoz is, pár év után arra a lemezre is nyugodtan rámondható, hogy mindegyiktől különbözik. A Pantheren pedig megint csak olyan zenei keretek közé helyezték a dalokat, amilyet eddig egyik POS-albumon sem hallhattunk.

megjelenés:
2020
kiadó:
InsideOut
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 29 Szavazat )

Elsőre nem is igazán akartam elhinni, hogy Pain Of Salvation-anyagot hallok, annyira másképpen és szokatlanul dörrentek meg az Accelerator tompára vett, elektronikától és szürreális effektektől rogyadozó hangjai. Aztán amikor Daniel megszólalt, persze rögtön a helyére került minden, és innentől kezdve el is kezdődhetett a szokásos, korántsem egyszerű ráhangolódás. Persze ember legyen a talpán, akinek ez elsőre sikerül, ugyanis a felvezető dalban olyan lendületből megküldött tenyeressel csapnak bele a lecsóba, hogy mindez inkább csak felborzolja az idegeket, mint lenyugtatja. A „lecsót" nyilván nem véletlenül használtam a megfejthetetlen tördeléseket ránk zúdító dal szinonimájaként, mert a végeredmény kábé olyan hatást kelt, mintha a csapat csak úgy belemarkolt volna saját fegyverarzenáljának szétszóródott gyűjteményébe, s mindent belehajítottak volna egy fortyogó üstbe, ami a kezükbe került. Ennek tudatában nehéz is azonosulni azzal, amit hallunk, de mi másért is szeretjük ezt a zenekart, ha nem azért, mert dalai általában eltérést mutatnak a megszokott normáktól? Megkockáztatom, hogy már csupán Léo Margarit nyakatekert ritmusai, ez a szinte mindegyik szerzeményben jelen lévő, vibráló, nehezen befogadható ritmika is menekülésre késztet majd pár régi rajongót. A helyzetet persze itt is a sok-sok türelem, a többszöri meghallgatás és a jóra érlelés menti meg, mint általában.

Ha mindössze technikai bemutatókból állnának a dalok, én is azt mondanám, hogy ez így egy nagy zagyvaság, de hát tudjuk mi azt nagyon jól, hogy messze nem így van. Daniel még mindig nagyon ért a fogós dallamok farigcsálásához, s persze mindenekelőtt az egyedi hangulatteremtéshez. E tekintetben egyértelműen a drámai címadó viszi el a pálmát: az a zongorás melódia jobb esetben örökké elkísér majd utadon, de a frontember dallamaival egyébként sincs nagy baj, hiszen négy-öt hallgatás után szinte mindegyik tételben körvonalazódnak a jellegzetes megoldások. A „probléma" sokkal inkább a végletekig borult atmoszférával felvértezett, alternatív hangszerelésben keresendő, amelyhez valóban komoly nyitottság szükségeltetik még a legelhivatottabb rajongók részéről is. Hagyományos gitárokat szinte alig lehet felfedezni a kaotikus elektro-massza mögött, azonban a súly és az érzelem szerencsére azért ott van a rideg keretek közé szorított szerzeményekben, amelyek mindegyike külön karakterrel rendelkezik, hiába tűnik (zűrzavarosan) egységesnek a koncepció. A szenvedélyes hangulati váltásokra épülő Unfuture durvulatát például össze sem lehet hasonlítani a Wait éteri, szuggesztív hangjaival, ahogyan az elsőre zajos kakofóniának tűnő, bizarr Restless Boyt sem a mandolinra és lantokra komponált, instrumentális Fur csodás ereszkedő dallamaival. Ha az ember jobban odafigyel, egy idő után rádöbben: igazi remekmű ez a másfél perces kis szösszenet (is).

Külön kitérnék a feltűnően szépen kivitelezett és misztikus borítóra, amelynek üzenetét a címadó tételben tárja elénk a csapat roppant meggyőzően, illetve az utolsónak felcsendülő Icon címre keresztelt dalocskára, amely már önmagában is feljebb kerekítette az albumra adott pontszámot. A tizenhárom perc fölé nyúló kompozíció több mint kellemes meglepetés: zongorás bevezetője alatt a képzeletbeli mozivásznon egy pillanat alatt megjelennek a lassan lehulló, sárga falevelek, a hangulati tényezőkkel és az ötletes zenei megoldásokkal vegyes, zsigerekig ható melankóliával pedig abszolút a zsenialitás mezsgyéjén egyensúlyoznak.

Fura ez a lemez, de legalább ugyanilyen mértékben fantasztikus is. Képtelenség kilenc pontnál kevesebbel jutalmazni, még úgy sem, hogy egészen biztosan lesznek páran, akiknek ez már nem fog legurulni a torkán – mondjuk az előző tízpertízes mű után. Daniel és csapata még mindig a szakma nagy része előtt jár egy lépessel, és jogosan nevezhetjük őket a manapság már kihalófélben lévő, egyedi képességekkel felvértezett, éber párducok egyikének az acsarkodó kutyák világában.

 

Hozzászólások 

 
#7 Draveczki-Ury Ádám 2020-09-10 09:22
Idézet - CSD_DD1:
Haken - Virusról várható hasonló kritika?
Nagyszerű alkotás az is.

Igen, hamarosan.
Idézet
 
 
#6 CSD_DD1 2020-09-09 16:28
Első pár hallgatásra elég kereső szájíz érzés volt, teljesen más mint az eddigi albumaik voltak.
In The Passing Light Of Day után mindenre számítottam csak erre nem.
Több hallgatás után viszont azt kell mondjam hogy nálam ez simán év albuma.
Rendkívül mély dalok vannak, az album elég sötét hangulatú is lett.
Zeneileg elég bátor és kreatív lett, Icon pedig feltette az I-re a pontot hogy tudnak még 1 erős metal számot betenni a végére.Ez mellett még a Wait is izig-vérig POS zene, ahogy a többi dalba sincs belekötni valóm.
Szerintem nagyon jól összerakott album, de a Remedy Lane és a In The Passing Light Of Day hangulatát, minőségét nem tudták elérni.
Ami igazából nem is gond, ha a leírtakra vágyok azok kerülnek elő.
Szóval így tovább, ők képesek megújulni és továbblépni ami nem teszi őket 1-2 albumos bandává, cserébe megosztók de valamit valamiért.
10 / 9(csak mert ők tudtak jobbat is csinálni)
OFF:
Haken - Virusról várható hasonló kritika?
Nagyszerű alkotás az is.
Idézet
 
 
#5 Pedro 2020-09-09 13:14
Sajnálom, nekem ez nagy csalódás (mint a Road Salt albumok is).
Különösen az előző album után szomorit el ez az irány.
Pedig az első albumuktól nagyon sokáig rajongtam ertük.
Nekem kellenek a gitárok, na, ez így nagyon nem az én zeném, hiáva tarton zseninek Danielt.
Idézet
 
 
#4 blackmagic 2020-09-09 12:25
Úgy voltam vele, hogy egy próbát megér. Minden Salvationon van 1-2 max. 3 dal ami tetszik. Azóta csak ezt hallgatom...Nem tudom mi változott, de ez kegyetlen jó lemez!
Idézet
 
 
#3 GTJV82 2020-09-09 09:23
Érdekes lemez, nekem azért megfeküdte a gyomromat - zeneileg. Az előző In The Passing Light Of Day-hez képest mindeképpen visszalépésnek érzem - bár az igaz, hogy sohasem készítettek még 2 egyforma albumot. Ha az előző nálam 9 pont, reálisan ez 7-8 max. Ízlések és pofonok.
Idézet
 
 
#2 Adam 2020-09-09 08:27
Zseniális lemez. Mondom ezt úgy, hogy ez az első Pain of Salvation amit nem csak hogy végig bírok hallgatni, de szinte mindnen nap "pörög". Sajnos a szövegvilággal már nem vagyok annyira kibékülve, de ez a zenéhez mérten ez csak egy apró panasz.
Ezen az élményen felbuzdulva megpróbálkoztam a korábbi lemezekkel is, gondolván hátha "megértem" hozzájuk, de nem... Ez viszont szerintem simán 8/10.
Idézet
 
 
#1 Mojo 2020-09-09 08:25
Már vártam a kritikát. Hatalmas album lett ez is.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.