Shock!

A borító azonnal belopta magát a szívembe, a zenekarnév nem mond semmit számomra, csak reménykedtem csendben, hogy az InsideOut valami ismeretlen csemegével ajándékoz meg. Beraktam a lemezt a lejátszóba, sír-rí egy hegedű keserédesen, el nem tudtam képzelni mi lesz ebből...

Jönnek be lassan a "normál" hangszerek is, még mindig nem sejtem, kicsit keletiessé válik a dallammenet, aztán mikor a női ének is felbukkan, akkor sejteni kezdem, hogy itt valami különleges finomságot kapunk. Kicsit björkös, újkori gatheringes a dolog, én meg érzem a vesztem... Megyek is, szeretnék elveszni a zenében. Elvesztem... Hangulatok, érzések, szomorú, de nem depressziós gondolatok, néha felemelő, de inkább a szívet-lelket atomnyivá facsaró a Paatos zenéje. Az előzőekben említett két zenekar mellé megemlíteném még a nem kevésbé zseniális Portisheadet, bár a britek azért sokkal jobban megnyomorgatják az embert.

A Paatos svéd, nem gondolná az ember, hogy ők is tudnak ennyire melankolikusak lenni, a zenekar pedig normális dob-gitár-basszusgitár-ének felállásban működik, plusz még van benne mellotron, cselló, billentyűk ésatöbbi. 1993-ban alakultak, igen képzett zenészekből áll a csapat, és persze ne feledjünk a fátyolos hangú énekesnőt, Petronella Nettermalmot, akinek jóval szebb a hangja, mint a neve. A Portishead hatás a hatodik dalban (Reality) erősödött fel, legalábbis a hangszerelés miatt. Ez az egyik legelborultabb dal a lemezen, bár némely vokálrésze visszahúz a mélyből a felszínre. A hetedik, Stream című dal meg akár a Twin Peaksben is felcsendülhetett volna, kicsit jazzes, Angelo Badalementi-hatású zene, a fojtott énekhang meg Julee Cruise-t idézi, nagyon finom, nagyon szép, főleg a dal vége, mikor kiteljesedik a vonósokkal.

Érdekes módon a Won't Coming Backről egy régi The Doors dal jutott eszembe, legalábbis a basszusgitár témáiról, annak ellenére, hogy a Doorsban nem volt basszusgitár. Persze ez sokkal sokszínűbb, na meg jazzesebb.
Sokszor úgy tűnik, mintha eltévedtek volna a hangok, tétován szólnak, lassan, elbújósan, mégis kerek egésszé áll össze minden, tökéletesen tudnak játszani az érzésekkel. A Kallocain (amiről a lemez a címét kapta) pedig egy elég régi utópisztikus sci-fi regény, Karin Boye (szintén svéd) írónő írta, még a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban jelent meg nálunk, '78-ban, tessék beszerezni antikváriumból és elolvasni rögvest.

Jól esik hallgatni, még akkor is, ha nem lesz vidám tőle az ember, sőt. Kicsit lelassítja az időt, úgyis túlpörög a világ, nem árt néha kiszakadni ebből és pár órát annak szentelni, hogy csak úgy "vagyunk" és milyen jó is az. Furcsa, hogy az InsideOut bevállalta ezt a zenét, nem mondanám, hogy túlzottan a profiljukba vágna, ennek ellenére csak örülni tudok neki, mert még egy leendő kedvencet ismerhettem meg. Finoman hangszerelt zene, rengeteg apró figyelmességgel a hallgatók felé, a zenét értők, érzők szeretni fogják. A 2002-es Timeloss című első lemezüket meg minél előbb be kell szereznem valahogy.

Különös zene ez, lehet őket nagyon szeretni, érezzétek ti is egy órácska erejéig, hogy a világ tulajdonképpen szép...