Shock!

július 23.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Opeth: The Roundhouse Tapes

Mondhat bárki bármit, az Opeth egy különleges és egyedi zenekar, és az ahonnan indultak és ahová elértek, többet mond mindennél. A death metal alapoktól oly messzire távolodtak, hogy abból már talán csak a hangulat és Mikael Akerfeldt durva vokálja maradtak. Ez a lemez a Ghost Of Reveries turné egy állomása, és Mikael Akerfeldt szerint egyben annak csúcspontja is. Itt már Martin Axenrot dobol, de még itt van az azóta már kilépett Peter Lindgren, és itt van természetesen Martin Mendez és Per Wiberg is.

megjelenés:
2007
kiadó:
Peaceville
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 2 Szavazat )

A koncertet 2006. november 9-én vették fel a londoni Roundhouse-ban, innen a cím, de talán nem kell túlmagyaráznom a dolgot, hogy ez egyben egy főhajtás az Iron Maiden felé is, a cím pedig egyfajta szójáték a The Soundhouse Tapes-re, a Maiden első hivatalos anyagára. Ha a hírek igazak, akkor 2008 elején kijön mindez egy exkluzív DVD-n is, addig is, aki kíváncsi, milyen is volt vizuálisan, az a Peaceville honlapján megnézheti a Bleak koncertfelvételét. A terem természetesen tömve, és nem mondhatni, hogy a csapatnak halvérű rajongói lennének.

Az album maga duplára sikeredett, az első lemezen 6 nóta szerepel durván egy órában, a második lemez 35 perces és 3 dal foglal helyet rajta. Azt kell, hogy mondjam, okosan építették fel a setlistet, a Deliverance album kivételével minden lemezről játszanak, a zseniális Blackwater Parkról és nagy kedvencemről a My Arms, Your Hearse-ről kettőt is. Egyfajta kép ez a csapat pályafutásáról, és nem semmi milyen remek nótákat írtak.

A hangzás kifogástalan, kellően élő, organikus, ahol kell, ott zúz, és ahol kell, ott kellően szellős és puha. Nem tudom mennyit küzdöttek vele a stúdióban, de sokadik hallgatásra is élő maradt - ha érthető, mit akarok ezzel mondani -, ráadásul a lelkes közönséget is jól hallani. Hangszeres játékra sem lehet panasz: egyszerűen nincs mibe belekötni, óriási, amit és ahogy eljátszanak. Jómagam csak egyszer, a 2005-ös Szigeten láttam őket, sajnos kiborító hangzással, így ez most egyfajta gyógyír volt, persze majd a DVD lesz az igazi tapasz a sebekre.

A Whennel kezdenek, nagyszerűen keverednek a zúzós, gyors részek a lazább, akusztikus témákkal. Kicsit féltem attól, mielőtt meghallgattam, hogy Mikael hangja nem lesz az igazi, de mind a gyomorból jövő hörgés, mind a tiszta dallamos ének hibátlan, és szépek a váltások is. Nem sokat változtattak a dalon, szinte egy az egyben a lemezes verzió szólal meg, persze a szükséges igazításokkal. A Ghost Of Perditionnel folytatják, és itt előjön a megközelítésbeli különbség, valahogy máshogy szól már minden, számít az a 7 év, ami a két lemez között eltelt. Ez az, amit imádok a csapatban: a folyamatos fejlődést, épp ezért örömteli az a hír is, hogy már a következő album készül.

Meglepetés az első lemezes Under The Weeping Moon, és érdekes mennyire más, mint az előző dal, mégis már akkor is milyen komplex témákkal dolgoztak. Jó hallani, hogy az azóta érkezett zenészek is „érzik" ezt a nótát, baromi jó így, modernebb megközelítésben. Következik a Blackwater Park talán legjobb dala, a Bleak, és ez volt az a pillanat, mikor kicsit elszomorodtam, mert ezt igazán érdemes lett volna akkor és ott, a helyszínen látni, hallani. Nem akarom túlspirázni, de hihetetlenül jól nyomják.

A Still Life lemez valahogy elveszett az idők során, a Face Of Melindát játsszák róla, pedig én valahogy sokkal jobban örültem volna egy The Moornak, vagy a White Clusternek, de mindegy, ők tudják. Sajnos itt kicsit leül a koncert, de ez van. Az első lemezt a The Night And The Silent Water zárja a Morningrise-ról, ami szintén meglepetés, hiszen először élőben csak 2006. februárjában játszották, de szerencsére ez egy óriási, hangulatos nóta, és itt megint mosolyra húzódik a szám, élmény hallgatni ezeket a zenészeket.

Féltem attól is, hogy a következő nótától leül megint a hangulat, hiszen a Windowpane következik a Damnationről, és érezni erősen, hogy az a lemez „más" volt, mint a többi, de szerencsére a hangulat marad, és a dal így is nagyon ott van a szeren. Ezt követően ismét megidézik a Blackwater Parkot, mégpedig a címadóval, és kérem, itt nincs hiba, nagyszerű koncertzárás. A ráadásként eljátszott The Demon Of The Fall sajnos nem üt annyira mint vártam, az az őserő és energia, ami a lemezen hallható, itt nem jön ki, persze így is jó, de valahogy nem az igazi.

Nem akarom túlmagyarázni, azt hiszem, mindent elmondtam, kiváló koncertlemez a The Roundhouse Tapes, egyfajta összegzés az Opeth eddigi munkásságáról. Most már semmi más dolgunk nincs, mint kivárni a jövőre megjelenő DVD-t és az új lemezt. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom: én nagyon várom.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.