Shock!

december 14.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Monster Magnet: 4-Way Diablo

A Monster Magnet az előző évtized második felének talán legjobb stadionrock bandája volt, még akkor is, ha saját jogon igazából sosem jutottak be a stadionokba. A '95-ös Dopes To Infinity és a '98-as Powertrip ettől függetlenül hibátlan mesterművek, és akkoriban elég jól is futott a banda szekere, utóbbi turnéján nálunk is alakítottak egy nagyot a Metallica vendégeként. Az persze kétségtelenül nem segített nekik túl sokat, hogy még a depressziós rockzenészek évtizedében is merték magukat jól érezni és harsányan előadni...

megjelenés:
2007
kiadó:
SPV
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

Az ezt követő lemez, a God Says No már nem volt ennyire karakteres, el is tűntek a reflektorfényből, és a legutóbbi Monolithic Baby! már a független SPV-nél jött ki. Azóta eltelt három év, Dave Wyndorf az év elején kishíján megint fűbe harapott egy túl jól sikerült trip során, de végül újból összerántotta a bandát, és előrukkoltak a 4-Way Diablóval.

Ezúttal is itt van minden elem, ami annyira jóvá tette a Monster Magnetet, legyen szó Wyndorf kissé nazális, erőteljes hangjáról, áradó dallamairól, a nagy riffekről, az elbódult, pszichedelikus hangsorokról vagy a lilagőzös elszállásokról, sőt, a borító is megint óriási, maga a lemez azonban nem egy örökbecsű darab. Ha szereted a csapatot, garantáltan szívesen hallgatod majd, de ha ajánlanom kellene őket valakinek, egészen biztosan nem ezt adnám neki oda. Először is a 4-Way Diablón nincs olyan átütő erejű dal, aminek hallatán minden szőrszálad égnek áll, nem bírod letörölni az arcodról az idióta vigyort és azt hiszed, rád szakad a mennyezet. Még a kissé cultos beütésű Wall Of Fire áll a legközelebb a régi nagy Monster Magnet slágerekhez, de azért ez sem focizik egy ligában a Dopes-szal, a Negasonic Teenage Warheaddel vagy a Space Lorddal. A másik gond, hogy megint nem voltak képesek szelektálni, így két elődjéhez hasonlatosan sajnos ez az anyag sem mentes a felesleges töltelékektől.

Wyndorf persze nagy dalgyáros, amikor éppen eszénél van – sőt, akkor is, amikor nincsen –, így ezt a lemezt is kimondottan szívesen hallgatom, még ha nem is esem tőle egyik ámulatból a másikba. A Wall Of Fire mellett kiemelkedően rendben van még például a kimértebb tempójú, elszállósabb Cyclone is, de a Rolling Stones 2000 Light Years From Home-jának basszusközpontú feldolgozása is roppant erősre sikeredett. A Solid Gold még talán ezeknél is jobb: módjával túlvezérelt ősrock-gitártémája és dallamvilága leplezetlenül idézi fel azt a korszakot, amikor mindenki esküdött rá, hogy Istent Jimi Hendrixnek hívják, az amerikai fiatalok egyik fele színes, virágmintás ruhákban szívta az embertelen mennyiségű füvet a nagy fesztiválokon, szerencsétlenebb kortársaik pedig az óceán túlsó felén lapultak valahol a dzsungel legmélyén, arccal a sárban. Wyndorfék még ma is mindenkinél hitelesebben és nagyobb természetességgel idézik meg ezt a zenei világot. Ha Dave-en múlna, alighanem szívesen visszautazna az időben, hogy újraélje a teljes '60-as évtizedet...

Akadnak még ezek mellett is jól eltalált dalok: a Blow Your Mind például minden lemezükön szerepel valamilyen címen, de nem tudom nem kedvelni, és ugyanez igaz az I'm Calling You című belassulásra is, ahol az ember szinte érzi az arcán a sivatag szelét. Lehet, hogy Wyndorf a világát sem tudja már, de hogy még mindig képes hipnotikus dallamokat kreálni, ha akar, az biztos. A nyitó címadó dalhoz kellett egy kis idő, mire megkedveltem, de a You're Alive-nál sajnos ez sem volt elég, ez ugyanis kimondottan idegesítő pulzáló tempójával és Dave betorzított hangjával, ráadásul a lemez elején sütik el, ami nem tesz jót az összképnek. Mint ahogy az sem, amint a vége felé – az utóbbi két anyaghoz hasonlóan – eléggé megfáradnak a dalok. A Freeze And Pixillate című bebélyegezett instrumentális téma 4 és fél percben kicsit sok a jóból, noha ez is védjegyszerű, az epikusabb A Thousand Stars kellemes, de kissé banális, a pörgősebb Slap In The Face meg maga „A" töltelékdal, az a kategória, amiből lemezre rögzítése után alighanem már maga a zenekar tagjai sem képesek visszaidézni egyetlen hangot sem. A záró, mellotronos Little Bag Of Gloom is elég furcsa, Dave itt olyan, mint valami feleslegesen bölcselkedő, dögunalmas öregember, de ez legalább rövid.

Feelinges, hagyománytisztelő rockzene ez tehát az izgalom legkisebb morzsája nélkül, amit különösebb károsodások nélkül hallgathatsz: zavarni biztosan nem fog, de függőséget sem okoz. Előszedem majd, ha éppen olyanom van, de ha Monster Magnetre vágyom, továbbra is inkább a Dopes To Infinity vagy a Powertrip ugrik majd elő. Egyezzünk ki 7 pontban – még akkor is ez a korrekt, ha jobb pillanataimban akár eggyel többet is adnék rá.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.