Shock!

november 30.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Mike LePond’s Silent Assassins: Whore Of Babylon

mikelepond_cBár kimondottan tetszett, ahogy Mike LePond a klasszikus Manowar-basszustémákat hozta Ross The Boss bandájának tagjaként, szólóbandája mégis elkerülte a figyelmemet, pedig nagyon bírom az énekesnek megnyert Alan Tecchiót is. Ez van: a basszusgitárosok szólódolgaira dzsesszben nagyon, metálban valahogy kevésbé figyel az ember, pedig a jó Mike tényleg mestere hangszerének, ahogy ezt a Symphony X-ből is jól tudjuk. És, bár a Silent Assassins az „egyszerűbb" heavy metal mellett kötelezte el magát, a basszus-sound első pillanattól fogva nagyon adja, ahogy maga a nyitó tétel is: a Dracul Son egy horzsoló riffel indító speedgránát, amit nem lehet nem szeretni, és emiatt kapásból pozitívan áll az ember a folytatáshoz.

Aztán ahogy utánanéztem a formációnak, leesett, hogy Mike már a kiváló James Rivera-féle Distant Thunder-lemezen is nyúzta a négy húrt (ami lényegében egy Helstar-pótlék volt, vélhetően névhasználati kavarások miatt), emellett pedig kismillió, vélhetően lakhelyének színterén tevékenykedő csapatban zenél anyabandájának passzív korszakaiban. Semmi különleges nincs tehát abban, hogy kis- és többi ujjában is benne van a US power. Akárcsak Tecchiónak, bár az ő szélsőségekre is hajlamos énekstílusa azért kissé megosztó tud lenni. Ha valaki viszont eleve kedveli vagy tudja tolerálni a falzett sztratoszférát, mindenképpen élvezetes hallgatnivalóra lelhet, aminek legnagyobb előnye, hogy a szűkös műfaji kereteken belül mindenképpen megpróbál változatos lenni.

megjelenés:
2020
kiadó:
Silver Lining Music
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 5 Szavazat )

Ez persze nem mindig kifizetődő, mert például a Champion című énekesnős dal például rettenetes (már másodszorra is átugrós, valahogy nagyon uncsi és vontatott), ráadásul az egyik leghosszabb tétel az amúgy nem vészes játékidejű lemezen, de ezen kívül komolyabb elhajlástól (legalábbis olyantól, ami nem működik) nem kell tartani. Hol egy kis váratlan, de élvezetes zongora az amúgy vérmetál dal végére (Tell Tale Heart), hol egy folkos-flamencós témákkal fűszerezett abszolút nem metál téma (mondjuk ez a Night Of The Long Knives tematikájához nagyon is illik), az epikusan lemezzáró Avalonban pedig egyenesen Hammond-szóló hallható, ha minden igaz, akkor Michael Romeo által. A címadó tétel – természetesen – keleties hangulatú, simán elmenne Myrathnak is. Az ökölrázós rockerek (Ides Of March, Lady Bathory, Power Of Steel – ebben az istennek nem jut eszembe, hogy milyen klasszikus riffet hallok viszont) is kimondottan jól sikerültek, főleg, hogy Tecchio mestert én inkább agyasabb muzsikák kapcsán ismerem, de kimondottan jól hozza ezt a tufább stílust is.

Lance Barneworld gitározását is érdemes megemlíteni, mert ugye mégiscsak heavy metalról van szó, aminek a hathúros a szíve-lelke-motorja és az a helyzet, hogy baromi jó dolgokat játszik a srác, simán elhinném hogy valami veterán arc tolja a riffeket meg a szólókat. Ennyit arról, hogy nincs utánpótlás: még ha új aranykort meg klasszikusokat nem is várhatunk a fiataloktól, azért az mégiscsak örvendetes, hogy mindig van új generáció, aki életet tud lehelni a régi sémákba – így maradhat fent ugyanis hosszabb távon (értsd: akár száz évig) a műfaj. Érdekes még az is, hogy – megint csak a szemellenzős szemlélettel kissé szembemenve – továbbra is felvállalt a dobgép, tehát nem kreditálnak és tesznek a fotókra egy kamu dobost, viszont teljesen jól megcsinálták a programokat. Nyilván a mai technika lehetővé teszi ezt, mégis szimpatikus, hogy nem képmutatók. A „ritmusszekció" másik felét, magát LePond mestert illetően pedig tényleg elmondható, hogy úgy hatott rá A Világ Legjobb Basszusgitárosa, hogy hallhatóan sokkal képzettebb nála – hozzáteszem, én a magam részéről nagyon szeretem és különlegesnek tartom a DeMaio-hangzást, és valószínűleg ezzel Mike sincs másképp. Nem is nagyon akar mást, mint jóféle fémzenét játszani pár haverral, ha már a Symphony X takarék-üzemmódban (tetszhalott állapotban?) leledzik mostanában, és pont ez a lazaság, görcsmentesség teszi rokonszenvessé a projektet.

 

Hozzászólások 

 
#3 Cseke Feri 2020-08-12 09:20
"Power Of Steel – ebben az istennek nem jut eszembe, hogy milyen klasszikus riffet hallok viszont"

AC/DC: Hard As A Rock :)
Idézet
 
 
#2 Kpkg 2020-08-12 08:10
"a basszusgitároso k szólódolgaira dzsesszben nagyon..."

Hogy mi?
Idézet
 
 
#1 Scarecrow 2020-08-12 06:06
Most nincs 20 perces opus, de az amúgy szép dallamos Champion töri meg a tempót kellően, mert piszokul nem illik a lemezre, a számomra unalmas záró Avalon-ról nem is beszélve. A nyers us power cuccok persze működnek, Tecchio néha a lelkét is kiénekli. (Tell Tale Heart)
A másik gondom meg a hangzás pár dalnál. pl: Champion eleje durván recseg több formátumban is nézve a dalt több hangcuccon. De más számoknál is előfordul, az előző 2 lemezen ilyenek nem voltak, tisztán szóltak.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.