Shock!

február 28.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Michael Monroe: One Man Gang

michaelmonroe_cBizonyos emberek egyszerűen nem öregszenek, és ebből fakadóan nem is igazán lehet csalódni bennük. Michael Monroe-ról például most már tényleg végérvényesen kijelenthetjük: elképesztően jó, saját karrierjét tekintve is feltűnően egyenletes szintidőt fut a Hanoi Rocks legutóbbi szétszéledése óta. Utólag már azt is megkérdőjelezem, hogy a szólókarrier új szakasza a nagyágyúk bevetése miatt indult annyira meggyőzően. A legutóbbi Blackout States hallatán is gyanítottam, hogy a Sensory Overdrive nem Ginger, a Horns And Halos pedig nem Dregen miatt sikerült annyira erősre, a One Man Gang hallatán azonban napnál is világosabb: itt bizony egyetlen ember kezében van a kincsesláda kulcsa, az pedig maga a főszereplő.

Monroe igazi úriemberként persze társai érdemeit hangsúlyozta az új lemez megjelenése előtt, de az említett négyes lemezsorozat színvonalát, hangulatát és stílusát tekintve is egyetlen mezsgyére passzol, miközben a szólóbanda összetétele azért rendesen változott menet közben. Persze nincs sok értelme csodálkozni rajta, hogy a frontembernek a vérében van ez a fajta savas, laza, tökös rock'n'roll, hiszen ebben a formában a stílus pionírjai közé tartozott a '80-as évek elején a Hanoival. És azt sem állítom, hogy tökmindegy, kikkel játszik, hiszen a napnál is világosabb: ez a mostani banda nagyon egyben van a régi harcostárs Sami Yaffa basszerrel, Steve Conte és Rich Jones gitárosokkal, illetve Karl Rockfist dobossal a fedélzeten.

megjelenés:
2019
kiadó:
Silver Lining Music
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

A fentiekkel burkoltan amúgy már gyakorlatilag minden érdemi tudnivalót elmondtam a One Man Gangről. Amennyiben vonzódsz ahhoz az egyszerre punkos-glames-sleaze-es rock'n'rollhoz, amely Monroe sajátja, éppúgy nem érhet csalódás ezzel a lemezzel, mint ahogy három elődjét is bátran merem ajánlani, ha esetleg nem ismernéd őket. Érdekes megfigyelni, hogy mit össze bénázik a feléledés óta a semmilyen lemezekkel például a Backyard Babies, miközben ez az idén már 58 éves arc láthatóan csípőből tolja ki az erőlködéstől mentes, autentikus anyagokat tele fogós, ragadós dalokkal. A Last Train To Tokyo, a The Pitfalls Of Being An Outsider vagy a Hollywood Paranoia például tökéletes darabok ezen a vonalon, a Wasted Years pedig különösen nagyot üt. Számomra talán utóbbi a lemez legjobbja, és a szövege is olyan feelinges rock'n'roll-költészet, amit nem lehet suliban megtanulni, ez vagy benne van valakiben, vagy nincs. Nem sokon múlott, hogy nem tettem fel a tavalyi húsz kedvenc dalom listájára az évvégi összesítőben, de ennek végül is nincs nagy jelentősége, valójában simán ott szerepelhetne. Nyilván nem hozza ezt a szintet minden dal, akadnak alapjáratosabb tételek is (ezért nem adok magasabb pontszámot), de ezeket sem lépteti az ember, jól besimulnak az összképbe. És persze most is kellően változatos a műsor, a skála a Midsummer Nights enyhén modernkori Aerosmith-ízű balladájától a Low Life In High Places borongósságán át a Black Ties And Red Tape koszosan punkos tempózásáig terjed.

Nem akarom sokat szaporítani a szót, ha tetszettek Monroe eddigi lemezei, ez is tetszeni fog, ha meg esetleg nem ismered a csávót, sosem késő pótolni a mulasztást. Kevés ilyen hiteles rock'n'roll arc mozog a mai színtéren, ez egészen biztos.

 

Hozzászólások 

 
#1 Klóner 2020-01-27 15:26
Nincs itt semmi különös, csak jó kis punk'n'roll. Érdemes meghallgatni!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.