Shock!

Jó régóta csücsül nálam a Megazetor 4 dalt tartalmazó EP-je - elnézést, hogy csak most került rá sor - akiknek szerencsétlen hangzású nevével csak az Agregator vetekedhet kicsiny hazánkban. A Megazetor és az Ad Astra között akad némi átfedés tagságilag, zeneileg nem túlzottan, hiszen itt inkább a Death későbbi, komplexebb világát követik a szemtelenül fiatal srácok.

Mind a négy dal a már említett kavart, technikás zenék ösvényére visz, nem feledve azt sem, hogy a hallgatónak adjon kapaszkodót, így olykor egy-két fogósabb téma is felbukkan akár riffileg, akár a dobtémákat tekintve. Nagyon érzik a srácok ezt a stílust és egymás játékát is (a csapat '97-ben alakult, volt idejük egymás játékára odafigyelni. A megalakulás óta csak egy tag érkezett hozzájuk, Erdélyi Péter gitáros, így súlyosabb hangzást tudnak produkálni.

Nem szokványos, hogy hárman vokáloznak a csapatban, na az nem derül ki, melyikük mennyire veszik ki a részét a hörgésből, mert elég egyforma sajnos a vokalizáció. Ez is a gyenge pontja a zenének, kicsit egysíkú így a hörgés, ezen lehetne még agyalni, finomítani, hogy kiemelkedjenek ezzel is, ne csak a hangszeres játékkal. Mert azzal elég nagy figyelmet tudnának kelteni, érdekes, izgalmas a zene, ügyesek a hangszeresek mindahányan, mondjuk azt sajnáltam, hogy az első dalnál pont egy jóféle gitárszólónál halkult le a nóta. Persze van teljesen hagyományos tikatikás death téma is a számokban, de sokat kalandoznak odafigyelésre ingerlő témák felé, ami rendkívül szimpatikussá tette számomra a zenekart. Olykor még a bőgőnek is nagyobb teret engednek.

Írhatnék még szóvirágokat, hogy melyik dalnál melyik részlet tetszett, de inkább csak hallgatom és a végén elégedetten dőlök hátra, hogy: hát igen, lehet ezt így is! Tényleg már csak a vokálokat kellene izgalmasabbá tenni és akkor irány a világ, meg a feszes részeket még feszesíteni, hogy nagyobb legyen a kontraszt egy adott dalon belül. Bár már most is simán azon a szinten vannak, amit fel lehet vállalni bárhol. A hangzás korrekt, persze lehetne mit szőrözni rajta, de feleslegesnek érzem, a zene elviszi az apróbb javítanivalókat. A cd kiállítása is korrekt, a borító nyomdai, ami lassan fehér holló lesz sajnos, igaz maga a frontborító picit Meshuggah Chaosphere hatású, de bánja a fene.

Gratulálok, várom a következő anyagot, akár lemezt! Annak pedig örülök, hogy vannak még zenekarok, akik Chuck Schuldiner zsenialitásának emlékét továbbviszik. (A névváltoztatás meg sohasem késő!)