Shock!

július 17.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Masterplan: Aeronautics (pro)

Adott Németország egyik legjobb metal dobosa, aki a germán ütősök többségével ellentétben nemcsak metronómként hozza a tempókat és gépként tapossa a lábdobokat, hanem azonnal felismerhető, egyedi stílussal rendelkezik, és mellékesen még a dalszerzésről is akad némi fogalma.

megjelenés:
2005
kiadó:
AFM / HMP
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 5 Szavazat )

Szintén adott régi Helloweenes harcostársa, aki német származását meg nem hazudtolva kicsit sarkosan, mereven játszik ugyan, technikailag azonban kétségtelenül mindent tud a gitárról, amit ehhez a műfajhoz tudni kell, jó dalötletekért pedig szintén nem kell a szomszédba mennie. Ha kettejük mellé még felsorakoztatjuk az utóbbi fél évtized egyértelműen legnagyobb énekestehetségét is, akkor abból olyan nagyon rossz dolog már eleve nem sülhet ki. Ennek ellenére - nyugodtan vessen meg érte mindenki - az első Masterplan albumtól távolról sem ájultam el annyira, mint a többség. Nagyon komolyan összerakott, igényes lemez volt, de Jorn Lande projectjei közül azt találtam a legkevésbé izgalmasnak, így kevesebbet is hallgattam azoknál. Ez azonban nem igazi bírálat, hiszen a Masterplan csupán Jorn szólóanyagaival vagy az Arkkal összehasonlítva nem volt annyira különleges, az Aeronautics pedig ugyanúgy felhőkarcolóként magasodik az európai mezőny átlaga fölé, mint elődje. Sőt.

Az alaprecept lényegében nem változott a két évvel ezelőttihez képest: tíz számnyi vastag, rétegesen hangszerelt, szenzációs énekdallamokkal teli monumentális metalt kapunk ezúttal is. Egy sebességfokozatnyit talán visszakapcsoltak, és összhatásukban melodikusabb szerzemények születtek most, mint legutóbb, ez azonban egy cseppet sem válik az anyag kárára. Mindenképpen egységesebb, kerekebb az Aeronautics, mint elődje, ami nyilván annak köszönhető, hogy az első albummal ellentétben ezúttal tényleg közös dalszerzés folyt.

A Crimson Rider, Back For My Life nyitás helyből telitalálat. Két azonnal fülberagadó nóta, bennük a Masterplan minden védjegyével: feszes riffelés, vastag billentyűs szőnyeg, Kusch fifikás tempói és persze Jorn fantasztikus hangja. Különösen a menetelős tempójú Back For My Life hagy maga után mély nyomokat - méltó utódja az Enlighten Me-nek, nem véletlenül választották ezt felvezetőnek. Elég egyszer hallani, és egész életedre beléd ég a refrén. A harmadikként érkező Wounds tudatosítja először, ami egyébként is nyilvánvaló, vagyis azt, hogy hiába sokkal több a zenei alapokat tekintve is a mezőny nagy részénél a Masterplan, alapvetően azért a csúnya vikingtől lett az, ami. Ebben ugyanis nem tudják megállni, és elsütnek egy ezerszer hallott germán speed témát, Jorn dallamai azonban annyira zseniálisak, hogy a hallgatónak egyszerűen nincs kedve elhúzni a száját a klisés gitár- és dobmeneteken. Változatos, modern és mindvégig izgalmas az egész lemez, az elsöprő energiájú I'm Not Afraidtől kezdve a lassabb After This War-on át a talán legelőremutatóbb, vad ritmusképletekre épülő Into The Arenáig. Könnyen befogadható, önmagát hallgattató, de mégis mély és komoly zene ez, számtalan rejtett finomsággal, amik garantálják, hogy az album még három év múlva is érdekes lesz.

A hangzásért ezúttal is Andy Sneap felelt, így nem lehet meglepő, hogy csodálatosan szól minden hangszer, a dob különösen, ami ki is jár Uli Kuschnak. Amit itt produkál, az gyilkos teljesítmény (mint mindig). Roland Grapow is megjegyezhetőbben, dallamosabban és kevésbé szögletesen penget, mint az első albumon, de megérdemel néhány dicsérő szót Axel Mackenrott billentyűs is, aki - mint azt a pesti koncerten megállapítottam - fazonját tekintve felér egy kisebb tragédiával, de valószínűleg csak akkor tűnne fel, hogy milyen sokat tesz hozzá a zene atmoszférájához, ha elvennénk a szólamait. Ugyanez áll Jans Eckel basszusgitárosra, aki szintén nagyon jó kis dolgokat fog a háttérben, Jorn Landét pedig most sem lehet eleget méltatni (bár hogy ne csak jókat mondjak róla, akadnak bizonyos szövegi fordulatai, amelyek minden egyes lemezén visszaköszönnek, ezeket legközelebb ideje lenne már megritkítani egy kicsit). A dalokat egyébként a repülés témája fogja össze laza vezérfonalként - talán emiatt, talán nem, de még súlyossága ellenére is egyfajta légiesség hatja át az egész lemezt.

A Masterplannel tehát továbbra is bátran lehet, sőt, kell is próbálkozni. Ha például odatesszük az Aeronautics-ot Grapow és Kusch korábbi kollégáinak legutóbbi teljesítménye mellé, nem is lehet kérdéses, hogy kiknek áll a zászló. Meglehetősen haragudtam Jornra, amikor annak idején otthagyta az Arkot a Masterplanért, de az Aeronautics fényében azt kell mondanom, nem hozott rossz döntést. Hallhatóan rengeteg tartalék rejtőzik ebben a csapatban, és ha szerencséjük lesz mellé, akár nagyon sokra is vihetik még. Az év java még előttünk van, de megkockáztatom, hogy 2005 legjobb eurometal lemeze már megszületett.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.