Shock!

Kétlem, hogy akadna olyan, aki death metal rajongó létére még ne hallott volna az amerikai Master zenekarról. Az 1983-ban, Paul Speckmann által alapított csapat egyike azon korai extrém alakulatoknak, karöltve többek között a Morbid Angellel, a Possesseddel és a Death-szel, akiknek köszönhetően ma létezhet egyáltalán olyan, hogy death metal.

Ám a Mastert valamiért elkerülte a komolyabb ismertség, s míg mondjuk a Death nevének hallatán még az olyanok szemeiben is értelem csillan, akik egyébként nem hallgatnak ilyen goromba muzsikát, addig a Master esetében csak egy igen szűk réteg tudja, miről is van szó. Ez a totális underground attitűd persze a csapat zenéjén is megmutatkozik, az 1990 óta megjelent számtalan stúdióalbumon Speckmannék ugyanazt a viszonylag primitívebbre vett, zsigeri death muzsikát tálalják elénk, amit ma már szinte alig művel valaki, főleg ilyen őszinteséggel.

Számomra az első két Master anyag a csúcs a csapat alkotásai közül, s bár a későbbiekben se mentek át emocore-ba, azért idővel a dalok minősége elég sokat esett. Aztán a három évvel ezelőtti lemeznél figyeltem fel rájuk ismét, s bár a Slaves To Society sem vehette fel a versenyt a debütáló lemezükkel, az újbóli erőre kapás érezhető volt. Most pedig itt a tízedik album a sorban, ami a csapat lojalitását és kvázi ismeretlenségét tekintve több, mint figyelemre méltó. De ami még ennél is jobb, az a friss alkotás minősége! Merthogy a The Human Machine végre egy olyan Master-anyag, amely simán jöhetett volna a második, On The Seventh Day God Created... Master című album uán.

A címadó tétellel nyit a csapat, és egy olyan, a szó legnemesebb értelmében vett klasszikus death riffel büntetnek, ami egyenesen '88-ba repíti vissza a hallgatót. S ha mindez még nem volna elég, Speckmannék nagyon jó érzékkel ejtenek el a heves aprítás közben némi középtempós sújtást is, de azért nem kell félni, a technikai villogás ennyinél meg is torpan, s a későbbiekben is csak egy-egy finomabb tempóváltás üti fel a fejét, amitől viszont a The Human Machine az egyik legváltozatosabb lemezévé válik a csapatnak. Nagyon ízes például a keményen politikus It's What Your Country Can Do For You, amit a dobos Zdenek Pradlovsky elmés játéka nyit, hogy aztán a tipikus deathes gyors és még gyorsabb tempók váltakozásával vezesse végig Alex Nejezchleba lendületes riffelését, megtámogatva Speckmann kissé doomos basszusgitározásával és szinte hisztérikus hörgésével. Persze itt is kapunk egy jó kis döngölős középrészt, ami elgondolkodtat, hogy vajon mit kezdett el szedni a csapat főnöke, hogy ennyi évtized után ennyire bekeményített dalírás terén. Ez persze nem baj, sőt, csak üdvözölni tudom a dolgot.

Azért a mintegy háromnegyed órás album először soknak tűnt, dacára a remek ötleteknek, de a hosszasabb ismerkedés, valamint a '80-as éveket tökéletesen hozó nyers hangzás végül csak megkedveltették velem a legújabb Master alkotást. Még az olyan szerzemények, mint például a The Lack Of Space, amely először tölteléknek tűnt, rejtenek olyan apróbb finomságokat, ami kezdetben talán fel se tűnik a nagy darálás közepette. Talán egy old school csapattól nem ezt várnánk, de higgyétek el, ebbe a lemezbe érdemes időt fektetni.