Shock!

április 21.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Machine Head: Machine Fucking Head Live

Kissé tanácstalan vagyok azt illetően, mennyi értelme van 2012-ben koncertlemezekkel megszórni a piacot, tekintve, hogy az élő albumok reneszánsza nagyon rég mögöttünk van már. A ’70-es években – és kisebb mértékben ugyan, de még a ’80-asokban is – egy jó live anyagnak néha nagyobb jelentősége volt, mint a sorlemezeknek, elég, ha olyan klasszikusokat említek, mint a Deep Purple Made In Japanje, a KISS klasszikus Alive!-jai, a UFO Strangers In The Nightja, a Judas Priest Unleashed In The Eastje vagy a Scorpions World Wide Live-ja. Tudnám még sorolni hosszasan a megkerülhetetlen produkciókat a rock és a metal elmúlt negyvenakárhány évéből, ám végiggondolva talán kettő-három lenne közöttük, ami az utóbbi másfél évtizedben készült…

megjelenés:
2012
kiadó:
Roadrunner
pontszám:
- /10

Szerinted hány pont?
( 19 Szavazat )

Miközben a hőskorban egy koncertlemez sokszor tele volt izgalmas kísérletekkel, apró finomságokkal, addig a ’90-es évekre ezen a téren is iparszerű gyártásra álltak be a zenekarok meg a kiadók, és éppen ezért ma már én sem igazán töröm magam azért, hogy meghallgassam az újabb és újabb élő gyűjteményeket. Ciki vagy sem, egy koncertes DVD elé sokkal szívesebben ülök le, mintsem betegyem annak audio változatát. Más időket élünk ma már, és nyilván ezzel párhuzamosan az ember is másképp áll a dolgokhoz.

Kérdéses az is, mennyi értelme van ma egy Machine Head koncertlemeznek. A banda 2003 első felében már kihozott egy jó combos eleven anyagot Hellalive címmel, ami ANNYIRA azért még nem volt régen, hogy csak úgy önmagában indokot jelenthetne az ismétlésre. Az már mértékadóbb szempont, hogy a Hellalive kiadása óta megjelent három stúdióalbum olyan elképzelhetetlen magasságokba emelte Robb Flynnéket, amire kilenc-tíz évvel ezelőtt valószínűleg ők sem nagyon fogadtak volna. Vagyis azóta több olyan új metalfej-generáció is megjelent a banda körül, akiknek már nem elsősorban a Davidian meg az Old ugrik be a Machine Headről, hanem az Imperium, a Halo vagy a Locust, és megértem, hogy a csapat meg akarta örökíteni ezt a meghatározó periódust egy lemezen is. Ezen túlmenően viszont minden szempontból szebb és elegánsabb megoldás lett volna egy alapos DVD, akár teljesen ugyanezzel a programmal is.

Miért is mondom ezt? Csak és kizárólag a bevezetőben említettek miatt, a Machine Fucking Head Live ugyanis egy tök jó koncertalbum. Azt persze az eddigiekből is sejtheted, hogy ha ma is csak és kizárólag a Burn My Eyes / The More Things Change… kettősre esküszöl tőlük, jobban teszed, ha annyira nem erőlteted ezt az összesen több mint 100 percnyi játékidejű dupla anyagot, ennek gerincét ugyanis Oakland hőseinek 21. századi periódusa adja: a tizenöt nótából tíz az utolsó három albumról származik, és ebből is hat a legutóbbi Unto The Locustról. Én személy szerint nagyon szeretem ezeket a lemezeket, de pontosan tudom, hogy a régebbi Machine Head fanok körében távolról sem általános az elfogadottságuk. Arról viszont augusztusban Székesfehérváron bárki meggyőződhetett, hogy a Locust, a This Is The End és társaik tényleg egy új rajongói réteget hoztak a bandának, lévén ezeket már egyértelműen nagyobb üdvrivalgás kíséri a bulikon, mint a korai darabokat. Hihetetlen, de igaz… És bitang jól is működnek élőben. De arra azért emellett is figyeltek, hogy az összes sorlemezt képviselje legalább egy szerzemény.

A két máshonnan átemelt számot leszámítva egy teljes londoni koncertet megörökítő Hellalive-val szemben az itt szereplő dalokat az utóbbi turnék különböző bulijairól pakolták egymás mellé, ez azonban egyáltalán nem hallatszik, teljesen egységes a lemez, a zenekar által nyújtottak magas színvonala és a közönség lelkesedése egyaránt folyamatos. Az album nagy előnye, hogy tényleg élő érzetet kelt, a közönség végig kellően hangos, és összhatásában a banda hangzása is egész hűen közelíti a koncertmegszólalásukat. A Machine Head elég trágya módon tud szólni, ha az adott helyszín akusztikája nem megfelelő, vagy valami nem jön össze a keverősnél, itt viszont értelemszerűen sem iszonyú mélyen, ám herélten zsizsegő gitárokról, sem túlrezonáló basszusról nem beszélhetünk. Azt persze lehet mondani, hogy mindent utólag toldozgatnak-foldozgatnak ma már, de ez egyrészt régen is így volt, másrészt a csapat feszessége, pontossága akkor is megalázó, ha éppen az adott bulin történetesen szarul szólnak. Szóval olyan nagyon sokat azért valószínűleg eleve nem kellett kozmetikázni a felvételeken. Robbon nyilván igazítgattak egy kicsit, de annyira még őt sem javítgatták szerintem – ékes bizonyítéka ennek, hogy a Be Still And Know-ban vagy az Oldban ugyanolyan full hamis, mint élőben, és ez így is van rendjén egy élő album esetében. A bulikon néha túl hosszúra nyúló hegyibeszédekből is csak annyi maradt, amennyi kell, vagyis a sok duma szerencsére nem töri meg a lemez dinamikáját.

Ha szereted a bandát, tulajdonképpen tök jó ez az anyag, szívesen hallgatom én is – minden dal über, nincs üresjárat. Viszont egyfelől folyamatosan ott motoszkál bennem, hogy mennyire jó lenne hozzá a látvány is, másfelől sem hangulatilag, sem egyéb szempontból nem ad olyan többletet vagy különbséget a stúdióalbumokhoz képest, ami miatt a későbbiekben rendszeresen a Machine Fucking Head Live-ot szedném elő azok helyett. Tehát tipikusan olyasmi ez a kiadvány, ami elsősorban a diehard fanatikusoknak kedvez, a többiek számára azonban távolról sem kötelező.

 

Hozzászólások 

 
+2 #3 kamikaze 2012-12-27 13:50
Én meg a koncertlemezeke t gyűjtöm szinte minden jó, nevesebb bandától. Ott derül ki igazán, hogy mire is képes egy-egy csapat. Na persze csak akkor, ha jó a keverése, kicsit másképp játszanak, mint a stúdióban (sokat improvizálnak), és nincs rajta a ,,megengedettné l" több utólagos kozmetikázás. Így aztán sok csapatról derült ki menet közben, hogy hiába csinálnak akár nagyon jó stúdiólemezeket , ha élőben meg gyengék, vagy legalábbis nem tudják hozni azt a szintet, amit az ember előzetesen elvárt volna tőlük. Élőben a látvány persze sokat hozzáadhat a produkcióhoz, de ha valamelyik banda jó egy koncertlemezen, akkor az általában élőben sem okoz csalódást. Szóval szeretem a jól megcsinált koncertlemezeke t, főleg olyan zenekarokét, akik csak nagyon ritkán, vagy sosem járnak errefelé, pl. Rush. Nekem valamennyit pótolnak ezek a fellépések hiányából, és nem utolsó sorban sokszor meg lehet hallgatni őket! Abban viszont lehet valami, hogy ezen hanghordozók fénykora tényleg a múltban volt. De talán csak azért, mert nincsenek az újabb csapatoknak igazán kiemelkedő élő lemezei. Ha jobban belegondolok, akkor valóban a Purple-t, Rush-t, Thin Lizzy-t és a '70-es évek legnagyobb progresszív csapatait hallgattam legtöbbször. Újabbak közül meg az insru gitárosokat, mint Satriani, Friedman, Malmsteen és Vai, na meg a Symphony X és Ozzy. Más nem nagyon pörgött az utóbbi években.
Idézet
 
 
+2 #2 Nűnű 2012-12-25 20:49
vagy az egyszeri érdeklődőknek.
Egy ilyen kvázi bestof lemez kiválóan alkalmas arra, hogy az ember megismerkedjen a bandával, és amikor egy fesztiválon a Machine Head elé veti a sors, akkor nem bambán néz, hanem tud zúzni.
Nekem általában vagy a sorlemezek vagy egy-egy koncertlemez van meg egy csapattól.
Idézet
 
 
+7 #1 kt 2012-12-21 17:02
Ezt is végigkáromkodja ?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.