Shock!

április 25.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Machine Head, Testament - Székesfehérvár, 2012. augusztus 2.

Örömteli tendencia, hogy miközben a Szigetről ismét kiszorulni látszik a metal, addig a vidéki fesztiválok egyre jobban megizmosodtak az utóbbi években ezen a vonalon. Kínálat tekintetében idén utóbbiak közül is egyértelműen a FEZEN vitte a pálmát. A szervezők nem akartak túl sokat markolni, inkább relatíve kevés nemzetközi bandát hívtak meg, de azok kivétel nélkül nevek, ráadásul olyanok, akiket a közönség többszöri alkalommal is garantáltan megnéz. A Machine Head eleve nem túl gyakori vendég Magyarországon, így az ő szerepeltetésükért külön piros pont jár a FEZEN stábjának. Székesfehérváron infrastruktúra szempontjából is teljesen kereknek tűnt a helyzet, ráadásul még az eső sem esett - vagyis minden adottnak tűnt egy tökéletes estéhez a csütörtöki első napon, ami aztán jól össze is jött.

Állati szívesen írnám a Kalinka Nagyszínpad magyar fellépőiről, hogy méltó és kiváló felvezetést nyújtottak a két amerikai főbandának, de nem tudom, így inkább nem is megyek bele a részletekbe. Majd Kiss kolléga kielemzi a dolgokat a részletes FEZEN beszámolójában, ha akarja... Nagy Feró páratlan arc, és úgy hetven százalékban a Beatrice repertoárját is bírom, ám ezúttal valahogy mégsem szólaltak meg élőben (különös tekintettel a főszereplőre...), a Lordnak meg respekt a négy évtizedért, de a zenéjük mindig is hihetetlenül távol állt tőlem, és ezen a mostani fellépés sem tudott változtatni. Saját közönsége persze mindkét csapatot meleg fogadtatásban részesítette, vagyis a hangulat biztos jó volt, de nekem nem sikerült rájuk hangolódnom. Ebben persze a késő délutáni 45 fokos hőség sem volt Feróék és Gidóék segítségére...

időpont:
2012. augusztus 2.
helyszín:
Székesfehérvár, FEZEN Fesztivál
Neked hogy tetszett?
( 43 Szavazat )

A Testament pontban fél kilenckor robbant a színpadra a kimondottan jól sikerült új album, a Dark Roots Of Earth nyitónótájával, a Rise Uppal. Az első pár dal alatt nem volt túl jó a hangzás – Greg Christian basszusgitárja szinte agyonnyomta Eric Peterson és Alex Skolnick gitárjait, és Gene Hoglan dobjaival összeakadva néhol fülbántóan rezonáltak is a mélyek –, de aztán fokozatosan javult az összkép, és nagyjából a műsor felére teljesen élvezhetővé vált. Azt persze már az elején eldöntöttem, hogy akkor sem panaszkodom, ha nem javul a sound, Chuck Billyék ugyanis remek formában nyomultak, és már az első pár dallal is elég rendesen felkorbácsolták az indulatokat.

Mindjárt a Rise Up után jött a New Order és a The Preacher, majd a friss anyag két húzónótájával, a Native Blooddal és a True American Hate-tel rúgtak alaposan a rendesen felhízott közönség alá. Előbbi élőben is egyenrangúnak tűnt a legnagyobb régi Testament dalokkal, de utóbbit is igencsak jó volt látni-hallani, főleg, hogy Hoglan élőben is elképesztő erővel és precizitással hozta bennük az embertelen dobtémákat. Ezelőtt sosem láttam még koncerten a figurát, de az itteni teljesítménye alapján lazán igazolta legendás hírnevét: tényleg ő az egyetlen ember ebben a műfajban, akit ott lehet emlegetni Lombardo mellett. Akárcsak a kubainál, itt is rendszeresen azon kaptam magam, hogy őt bámulom, és nem hiszem el, amit tapasztalok... Pedig azért a Testamentben rajta kívül még legalább egy abszolút élkategóriás muzsikus zenél Skolnick személyében, aki már a '80-as évek végén is csodagyereknek számított, az évekkel pedig csak egyre jobb és jobb lett. A régi nóták szólóinál néha még egy-egy könnycseppet is majdnem elmorzsoltam, annyira fantasztikusan játszott, és noha neki is volt egy „én már kinőttem a metalt, a jazz az alfa és omega" korszaka, itt és most konkrétan többet mozgott és akciózott, mint a főnök Peterson és Christian együttvéve.

Az Into The Pit és a The Haunting (!!!) után a More Than Meets The Eye jött a The Formation Of Damnationről, és élőben ez is működött, de sokkal jobban örültem, amikor utána a friss anyag címadóját kezdték el. Ekkor már jól is szólt minden, úgyhogy épp kezdtem magam túl jól érezni, de itt jött azonban csak az igazi – és a Bay Area thrasherektől megszokott – móka... A koncert előtt még viccelődtünk is rajta, hogy majd biztos most is elmegy a teljes hangcucc, mint 2003-ban a Szigeten vagy 2007-ben az Almássyn, és naná, hogy el is ment... Már másodszorra is kizártnak tartottam, hogy egy zenekarral véletlen történjen ilyesmi többször is, így, harmadszorra meg aztán pláne, de végülis mindegy: a lényeg, hogy ezúttal nem okozott törést a programban a kényszerű leállás, és nem is tartott sokáig. Ezúttal a banda is elég lazán kezelte a kínos helyzetet, röhögve, vállvonogatva levonultak, amíg az illetékesek megszerelték a megszerelendőt, aztán körülbelül két perc után visszatértek, és a Practice What You Preach-csel folytatták a bulit. Ez jó húzás volt, a Dark Roots lassulásával ugyanis nem lehet meggyőzően visszatérni egy ilyen malőrből, a '89-es lemez címadója viszont igazi koncertnóta: könnyen fogható, állati jó a tempója, igazi magasszárú edzőcipős, sztreccsfarmeres sláger. Pláne, hogy utána még meg is fejelték az Over The Wall-lal...

Mondani sem kell, ezen a ponton már totális ereszdelahajam ment odalent, a melodikus szólóbetét vezérmotívumát még amúgy maidenesen óóó-zta is a közönség az egyébként igen jó formában lévő, szokásosan derűs Chuckkal. Billy nem egy sokat dumálós frontember, de már a jelenléte is tiszteletet parancsol, az pedig csak még vidámabbá tette a figuráját, hogy híres félbevágott mikrofonállványa ezúttal neonzölden foszforeszkált a sötétben. A ráadás előtt egy méretes Free Randy molinót feszítettek ki a dobcucc két oldalán, majd jött az igazi durvulás a The Gathering két zseniális darabjával, a D.N.R.-ral és a 3 Days In Darkness-szel. Előbbi szimplán csak ölt, utóbbi pedig nálam szépen el is vitte „az este riffje" megtisztelő címet. Hogy ezek után jó ötlet volt-e pont a Formation címadóját erőltetni zárásként, azt nem tudom, de végülis mindegy, a csatát egyértelműen megnyerték...

A sors valahogy azt akarja, hogy soha ne kapjak el egy olyan Testament bulit, ahol tényleg minden klappol (három éve a Hegyalján egybehangzó vélemények szerint tanúja lehettem volna a csodának, ám akkor sajnos aznap nem tudtam ott lenni), de most érzésem szerint azért elég közel jártunk ehhez, még a banda szokásos hangcuccos balfácánkodása sem tudta elrontani az összképet. Az utóbbi években kicsit lanyhult az irántuk érzett vonzalmam, de az új album és e fellépés alapján érzem, hogy ismét teljesen jóban leszünk. Hoglan meg tényleg félelmetes volt, amit ő művelt, arra egyszerűen nem léteznek kellően érzékletes szavak...

A Machine Headet sokan szeretik kikezdeni az utóbbi években, mondván, hogy Robb Flynn ide-oda lovagol a hullámokon, satöbbi-satöbbi, ez azonban szerintem elég durva túlzás. Tény, hogy az oaklandi metalosok mindig hajlamosak voltak némelyest áramvonalasítani magukat az aktuálisan futó irányzatokhoz, de egyrészt ezen az alapon Ozzy Osbourne-t is nyugodtan lehetne köpködni. Másrészt a Machine Head az utóbbi tizeniksz évben mindig úgy nyelte magába a futó tendenciákat, hogy eközben végig megmaradt a saját hangzásuk, az albumaikkal pedig mindig messze-messze túltettek a mezőny nagyrészén. Ennek mára meg is lett az eredménye, ami már a a nagyszínpad előtti területet zsúfoltan megtöltő embertömeg méretéből is tisztán látszott. Arra az őrjöngő együtténeklésre azonban még én sem számítottam, ami a programot nyitó I Am Hell (Sonata In C#)-t fogadta... És amint fokozatosan haladt előre a műsor, mindig újból és újból meg kellett győződnöm róla, hogy nem csalás, nem ámítás: a The Blackening és az Unto The Locust dalait ma már bizony legalább akkora – ha nem nagyobb – ováció fogadja, mint a népszerűség tekintetében is überelhetetlennek hitt Burn My Eyes érás klasszikusokat. Ki hitte volna ezt mondjuk úgy a Supercharger lemez tájékán? Én biztosan nem, de szerintem még talán maga Robb Flynn sem...

A Testamenthez hasonlóan a Machine Headet is láttam már néhányszor élőben, így pontosan tudtam: a zenekarral biztosan nem lesz gond, a hangzáson azonban náluk is sok múlik. Eleinte nem is szóltak túl jól, de mire az I Am Hell után hihetetlen feszességgel és intenzitással végigrobogtak az Old – Imperium – Beautiful Mourning hármason, a Locust közben hirtelen azon vettem észre magam, hogy mindent jól hallok. (Kicsit talán lehettek volna hangosabbak, de ez már csak szőrözés.) Bevallom, nem tudtam, hogy dörrennek majd meg élőben az utolsó lemez minden korábbinál összetettebb és dallamosabb nótái, de a vége kiütéses győzelem lett: nekem az album inkább otthon hallgatósnak tűnt, mintsem közönségetetőnek, és álmomban sem vártam volna, hogy ennyire ütősnek bizonyulnak koncerten a friss témák (pláne egy fesztiválon). Nemcsak az I Am Hell és a Locust, hanem a kedvenc This Is The End is félelmetesen gyalult, és valóságos népünnepélyt eredményezett odalent, a Darkness Withinről nem is beszélve. Itt ugyan Robb kicsit túlzásba vitte előtte a szívbemarkoló hegyibeszédet (erre amúgy is hajlamos...), maga a szám azonban egyenesen katartikus magasságokba emelkedett, és láthatóan elég sokan el is érzékenyültek tőle. Nem is csoda, tényleg mestermű...

Ami az egyéni teljesítményeket illeti, a Machine Head muzsikusainak képességeit aligha kell külön méltatni, de azért annyit meg kell jegyeznem, hogy Flynn koncerten is egyre jobban énekel. A vokálozást is egyértelműen igyekeznek felfejleszteni, így Adam Duce és Phil Demmel is elég sokat erősítették Robbot, bár utóbbinak igazság szerint néhol inkább elvennie sikerült az összhatásból, mintsem hozzáadnia, vagyis ezt annyira én inkább nem erőltetném a helyükben... De ezt leszámítva amúgy Demmel előtt is le a kalappal, mert ő meg szólógitárosként érett be irgalmatlanul az elmúlt tíz év folyamán. Amikor pedig Robb-bal vállvetve, hősies metalpózokban eregették a váltott szólókat és a témahajigálós blokkokat, tényleg csak idiótán vigyorogni tudtam. Ami Dave McClaint illeti, ő talán nem olyan atommetronóm, mint Hoglan, játékának lélegző lüktetése azonban csak megdobja a zenekar intenzitását élőben. Mindenki mozgott is rendesen, és a fények is remekül erősítették a zenét: a sárga-zöldben úszó Locust különösen lidércesre sikeredett, de végig minden a helyén volt, és a szimpla, de hatásos LED-falas vetítések is impozánsan bikázták a vizuális oldalt.

Randy Blythe persze innen sem maradhatott ki, Robb neki dedikálta az egyik favorit Aesthetics Of Hate-et, bár én azért nem éreztem annyira tigrisnek és átütő erejűnek a „Free Randy Blythe" közönségkórust, túl sokáig ő sem próbálkozott vele. A ráadás előtt egy elementáris Bulldozer döngölte a földbe a tömeget (ennyit arról, hogy a Supercharger szar album...), majd a The More Things Change... brutál nyitónótája, a Ten Ton Hammer következett („az este riffje" 2. helyezett). A ráadás pedig ugyan mi más is lehetett volna, mint a Halo és minden idők egyik legjobb metal dala, a Davidian kettőse? Utóbbi már inkább csak amolyan levezetésként szolgált a végén, de azért a híres „Let freedom ring with a shotgun blast!" sort mindenki torka szakadtából üvöltötte még amolyan utolsó nagy megmozdulásként. Aztán jött még egy kis ünneplés, dobverő- és pengetőhajigálás, meg persze Robb záró közönségüvöltetése, és jobbra el.

Előzetesen nem gondoltam volna, hogy ezt fogom írni, de nagyon örülök neki, hogy így alakult: ez bizony életem eddigi legjobb Machine Head koncertje volt, vállvetve a 2004-es linzi bulival. Vérprofi előadás, nagyszerű muzsikusok, óriási hangulat, hatalmas dalok üresjárat nélkül – aki ebben hibát talál, vagy nem szereti a csapatot, vagy szimplán rosszindulatú. Ez az este ezzel a két bandával nálam elég sanszosan a 2012-es év koncertjét jelentette... A Machine Head ma bizony nagyobb monstrum, mint valaha volt, és Robb cseppet sem mondott hülyeséget, amikor pár hete az elsőszámú underground metal formációként jellemezte saját magukat. Valóban ők azok. A Slayer már csak a kora miatt is kinőtte ezt a státuszt, Flynnéknél jobb utódjuk pedig aligha lehetne ezen a poszton, nem igaz?

Fotók: Pápai Barna

 

Hozzászólások 

 
+2 #15 neal and jack and me 2012-08-07 22:07
Idézet - kt:
Idézet - neal and jack and me:
ebben igazad lehet, valószínűleg senki más.
pont ezért kéne őket elhívni :D


Én nagyon élveznék egy Atheist koncertet húsz nézővel.


legyen úgy... :)
Idézet
 
 
+5 #14 Draveczki-Ury Ádám 2012-08-07 20:03
Idézet - Mr. Hyde:
Hihetetlen volt a koncert! Örülök, hogy lehet beszámolót olvasni :-)
Interjú várható?

Igen, mindkét zenekarral.
Idézet
 
 
+2 #13 Mr. Hyde 2012-08-07 18:26
Hihetetlen volt a koncert! Örülök, hogy lehet beszámolót olvasni :-)
Interjú várható?
Idézet
 
 
+3 #12 kt 2012-08-07 17:55
Idézet - neal and jack and me:
ebben igazad lehet, valószínűleg senki más.
pont ezért kéne őket elhívni :D


Én nagyon élveznék egy Atheist koncertet húsz nézővel.
Idézet
 
 
-6 #11 neal and jack and me 2012-08-06 23:15
ebben igazad lehet, valószínűleg senki más.
pont ezért kéne őket elhívni :D
Idézet
 
 
+5 #10 kt 2012-08-06 18:49
Idézet - neal and jack and me:
kultikusabb zenekarok kellenének sztem. pl.: atheist, coroner, godflesh.


Ja, de ezekre a maroknyi szakemberen kívül ki menne el?
Idézet
 
 
+11 #9 Zoli 2012-08-06 14:04
Venom, King Diamond, Anthrax, Overkill, Sodom, Destruction...
Idézet
 
 
-4 #8 neal and jack and me 2012-08-06 11:04
kultikusabb zenekarok kellenének sztem. pl.: atheist, coroner, godflesh.
Idézet
 
 
+4 #7 Assassin 2012-08-06 11:02
Jövőre OVERKILL-t a FEZEN-re!
\m/
Idézet
 
 
+3 #6 CFI 2012-08-05 20:59
robb valóban hetfieldizálódi k, érződik azért a sok közös buli hatása a szeretetszövege kben! :D

elképesztően jó buli volt megint...
Idézet
 
 
+2 #5 Zoli 2012-08-05 11:52
Szerintem a KREATOR volt a legjobb koncert a fezenen.
Hihetetlen fények, jó hangzás, precizitás, talán több régi számnak még jobban örültem volna, de az újak is teljesen jól működtek.
TESTAMENT-é a 2. hely, tényleg kár volt azért a technikai malőrért.A MACHINE HEAD-en meg túl sok volt a duma, meg túlzásba vitték a hangerőt, közelről bántóan hangos volt, igaz hátrébbről így szólt jól. De azért az nevetséges hogy Rob Flynn mindent megmond: most headbangeljetek , ezt csináljátok, azt csináljátok... Meg amúgy is túl van értékelve a zenekar, SLAYER-nek még közelébe sincsenek.
Remélem jövőre is lesz fezen, ilyen vagy még keményebb felhozatallal. Köszönet a szervezőknek!
Idézet
 
 
+9 #4 Medic 2012-08-05 08:18
Nálam is lazán az év koncertje volt ez a kettős. Machine Head-et évek óta ismerem és nagy rajongójuk vok akárcsak a Testament-nek amit a barátnőm apja mutatot nekem:D. Ezek tipikusan azok a bandák akik nem változnak és hozzák a szokott formájukat. A kritikusnak pedig gratula egész jó kritika lett az ilyen kritikák nagyon fel tudják dobni a napomat:D
Idézet
 
 
+18 #3 neal and jack and me 2012-08-05 03:01
én sem tudom, miért erőltetik ezt a nyomorult koorpiklanit. ha van a "metálban" szégyenbrigád, akkor ők azok. gyalázat, hogy ezt a kutyaütő, senkiházi csürhét így futtatják.
Idézet
 
 
+8 #2 maradonnna 2012-08-05 01:51
Szerintem is nagyon állat buli volt!ahogy a ma esti SEPULTURA is amiről éppen most estem haza!minden bulit(Testament ,Machine Head,Kreator,Se pultura)Az első sorból tomboltam végig!minden nagyon tetszett! Koorpiklanit meg jobb lesz elfelejteni vicc az egész!a fesztivál szégyenei voltak!amúgy a szervezők előtt le a kalappal!minden nagyon okés volt!Köszi mindent!jövőre találkozunk ismét!
Idézet
 
 
+8 #1 torta 2012-08-04 22:06
a cikk végén elsütött filozofálgatáss al egyetértek, a Pantera nélkül a MH maradt az egyetlen banda, aki a big four és a modern thrash-bandák közti kb. 15 éves űrt be tudja tölteni. (Azért a Slayerben még két közepesen fasza karrierlevezető lemez simán ott van...)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.