Shock!

szeptember 16.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Lamb Of God: Sacrament

Meggyőződésem, hogy az újhullámos amerikai metalbandák közül a Mastodon és a Trivium mellett leginkább a Lamb Of Godra várnak még nagyon komoly dolgok az elkövetkezendő években. A virginiai ötöst sokan a metalcore vonalhoz sorolják, de aki így tesz, az nagy valószínűséggel soha az életben nem hallgatta meg odafigyelve Mark Mortonékat. Ne kerülgessük a forró kását: ez itt konkrétan thrash, csak éppen annak egy abszolút naprakész, modern formája. Ráadásul ezek az arcok ugyanolyan kifinomultan zenélnek, mint a Bay Area legnagyobb mesterei annak idején.

megjelenés:
2006
kiadó:
Epic / Sony Music
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 17 Szavazat )

Két dolog fülbeötlő már elsőre is a Sacrament hallatán. Az egyik, hogy jobban odafigyeltek a fogós kórusokra, a megjegyezhető énektémákra, mint eddig, ez ugyanis az eddigi három lemezen érezhető hiányosság volt: a gyilkos riffek sokkal előbb megragadtak a fülben, mint Randy Blythe kegyetlen rekesztései és üvöltései. Randy adottságai persze erősen limitáltak, tehát most sem kell attól tartani, hogy átváltozott volna ötoktávos sikolybajnokba, de többet dolgoztak azon, hogy a brutális hangok fogósabban szakadjanak ki belőle. Néhol dallamos, többsávos megoldások erősítik a refrénekben, ami nagyon jót tesz az összképnek, de pár helyen maga az énekes is visszavesz a torokkínzásból egy cseppet: itt azonnal Chuck Billy képe rémlik fel az ember előtt, és kimondottan fekszik is neki ez a bömbölős majdnem-éneklés. Ugyanígy Phil Anselmo szelleme is erőteljesen kísért itt-ott. Ezen a területen tehát egyértelmű a fejlődés, ami nagyon örvendetes, a zene ugyanis annyira ütős, kreatív és fantáziadús volt már az As The Palaces Burnön meg az Ashes Of The Wake-en is, hogy leginkább ezen a téren lehetett előrelépni.

A másik feltűnő változás, hogy ha berakod a lemezt, már nem ugrik be minden második riffről a Slayer. A Lamb Of God persze eddig is sokkal több volt, mint egy King/Hanneman tribute banda, hiszen ami slayeresen szólt náluk, az is lambofgodosan volt slayeres, most azonban alighanem ezt is tudatosan próbálták meg legalábbis ritkítani. A riffek fűzésében, a tipikusan gonoszul elnyújtott hangokban persze továbbra is ott vannak azok az ízek, amiket a Reign In Bloodról, a South Of Heavenről és társaikról szívott magába Mark Morton és Willie Adler, de hát ezeket nyilván sosem vetkőzik majd le, hiszen a vérükben vannak és alapvető elemei a Lamb Of God hangzásának. A metalcore bandákkal én továbbra sem érzek túl nagy rokonságot, itt nincsenek maidenes harmóniagitárok vagy emósan szenvedélyes dallamok, igaz, a szorosan a kétlábdobokhoz igazított modern riffelés igen gyakori. De hát ugye ez sem a '90-es évek találmánya, mivel szintén a klasszikus thrash/speed metalban gyökeredzik, hallgasd csak meg mondjuk az első Annihilator lemezt vagy akár az ...And Justice For Allt a Metallicától...

Az a nagy helyzet, hogy az ilyen típusú zenét csak amerikai csapatok képesek ennyire gördülékenyen, feszesen megszólaltatni, és a Lamb Of Godnál is egészen csodálatos, mennyire összefogottan muzsikálnak. Amit a két gitáros művel, az maga a tökély: lélegzetelállítóan intenzív, ravasz, ötletes riffek sorjáznak egymás után, amik kiirthatatlanul eszik be magukat az agyba, a szólókat pedig olyan mívesen vezetik elő, hogy arra csak elismerő pofákat lehet vágni és bólogatni, hogy hát igen, valahogy így kell ezt. Nem véletlenül vállalt azonnal, az első füttyszóra vendégszereplést Alex Skolnick és Chris Poland is az előző albumon... És akkor még nem is beszéltem Chris Adlerről, aki a Mastodon Brann Dailorja mellett egyszerűen a legjobb fiatal amerikai metal dobos jelenleg. Cinezései, pörgetései ámulatba ejtőek, lábdobtechnikája lehengerlő, az embernek elcsöppen a nyála, ahogy hallgatja, ráadásul teljesen jellegzetesen, senki mással össze nem keverhető módon üt. John Campbell basszerre szintén érdemes odafigyelni, mert neki is megfelelő teret hagynak.

A zenekar eddigi három lemeze inkább összességében hengerelte le a hallgatót kíméletlen töménységével és agresszivitásával: szó se róla, erősek voltak a dalok, de inkább egyvégtében hallgatva működtek jól. A Sacramentre fogósabb, könnyebben fülbemászó témákat írtak, ennek legnyilvánvalóbb példája mindjárt az első klipnóta Redneck a maga kicsit panterás groove-jával és szaggatásaival. Randy itt már-már totálisan Chuck Billy valahonnan a Low lemez tájékáról, de jól nyomja. Hasonlóan telitalálat az apokaliptikus hangulatú Blacken The Cursed Sun is, ami egyszerűen kifektet a végén elhelyezett pár soros, de annál gyilkosabb kórussal, de azt is tanítani lehetne, ahogyan belecsapnak az albumba a Walk With Me In Hell-lel. Az a klasszikusan slayeres gitárdallam a mögé helyezett monumentális alappal egyszerűen ölni képes, nem is szólva az utána következő, lávaként fortyogó rifförvényről. Végigmehetnék az összes nótán, de nem látom sok értelmét, mert ha szereted a hagyományos alapokon nyugvó, ám modern brutál muzsikát, ezt tényleg hallanod kell.

A Sacrament számomra a Lamb Of God eddigi legkerekebb, legjobb albuma: úgy sikerült megőrizniük a mai amerikai metalmezőnyben gyakorlatilag páratlan intenzitásukat, hogy közben minden korábbinál izmosabb dalokat hoztak össze. Szentségtörés, tudom, de nálam ez a lemez jelenleg veri az egyébként megszokott módon gyilkos Christ Illusiont: míg Tom Arayáék minden különösebb erőlködés nélkül megmutatták, hogyan játszik thrasht 2006-ban a műfaj valaha létezett legjobb zenekara, de ennél egy szemernyivel sem mentek tovább, addig a Lamb Of God kőbe véste, mire képesek az éhes és elszánt fiatalok, akik be akarják fogni mentoraikat. Mestermunka.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.