Shock!

november 24.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Kansas: The Prelude Implicit

kansas_cFanatikus rajongóként még mindig nem igazán tudom eldönteni, hogy jó ötlet-e a Kansas jelenlegi, majdhogynem teljes mértékben átalakított felállását Kansasnek hívni, avagy sem. A zenekart egyaránt menedzselő és a dobosi posztot a kezdetektől betöltő Phil Ehartra viszont még e levegőben csüngő kérdés ellenére sem vagyok képes haragudni, hiszen kitartása és munkamániája még mindig töretlen, és az a tény, hogy egy szinte teljesen frissen érkezett gárdával is képes továbbvinni a csapatot, sokkal inkább becsülendő, mint bosszantó. S természetesen az is hatalmas kérdőjeleket rajzol a Song For Americán nevelkedő fejek fölé, hogy egy Steve Walshot gyakorlatilag helyettesítő új énekes képes-e valami pluszt is hozzárakni a felbecsülhetetlen életműhöz, vagy inkább tovább rombolja azt? A választ nyilván az idő adja majd meg, azonban a klasszikus lemezek fényének kioltására az égvilágon semmi és senki nem lesz már képes. Legyen szó teljes vérátömlesztésről, hangszerpark-frissítésről, Richard Williams másik szemének letapasztásáról, az 1974 és 1982 közötti diszkográfia nyomait csak a nap fehér törpévé nyikkanása lesz majd képes eltörölni cirka ötmilliárd esztendő múlva. Nagy szavak ezek, és baromi elfogult is vagyok, tudom, de mi mást tehetnék? Ezek a fickók zsenik.

megjelenés:
2016
kiadó:
InsideOut
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

Legalábbis a fő dalszerzők és vokalisták azok voltak annak idején: Kerry Livgren, Steve Walsh és a hegedűvirtuóz Robby Steinhardt, akik sajnos már jól megérdemelt nyugdíjaséveiket élik Amerikában, és eszük ágában sincs visszacsöppeni a mjuzikbiznisz fortyogó világába. Az ősfelállásból csupán ketten képviseltetik magukat ebben a csapatban: a már említett Phil Ehart és Richard Williams gitáros, akiket az immár harmincegy (!) éve megbízhatóan dörmögő Billy Greer basszusgitáros, vokalista és David Ragsdale hegedűs támogat. A frissen érkezett versenyzőkről sem állíthatjuk, hogy szar zenészek lennének, hiszen ebben a csapatban – ha fogalmazhatok ilyen fellengzősen – elég nagy „elvárások" vannak, és sem Ronnie Platt énekesi kvalitásait, sem pedig Zak Rizvi ritmusgitáros vagy David Manion billentyűs tehetségét nem kell különösebb megjegyzésekkel illetni.

Mint ahogy szinte minden zenekar esetében, úgy a Kansasnél is akadtak néha hullámvölgyek (még ha ezek csak minimálisak is), akár a tagcseréket, akár a zenei tartalmat vesszük figyelembe. Minőségi romlásról persze nem igazán beszélhetünk, csupán kisebb iránymódosításokról, mint például a '80-as évek végén divatossá vált, „agyonvisszhangosított" korszak termékéről, az In The Spirit Of Thingsről, amely érzésem szerint a csapat – az adott keretek között – legtrendibben megszólaló albuma, amellett persze, hogy erős dalokat tartalmazott. A Walsh helyére állított John Elefante-vel készült Drastic Measures sem tartozik a legnagyobb kedvenceim közé (a Fight Fire With Fire és az erősen Journey-áthallásos Don't Take Your Love Away persze erős kivétel). Nos, a jelenlegi tényállás úgy néz ki, hogy a dalok minőségének tekintetében a The Prelude Implicitet is körülbelül utóbbi album mellé tudom sorolni, ellenben a zenei tartalom sokkal inkább a tizenhat évvel ezelőtti, legutóbbi stúdiólemezzel, a Somewhere To Elsewhere-rel, illetve az 1995-ös Freaks Of Nature-rel áll rokonságban. A klasszikus éra mágikus pillanatairól most már nyilván csak múltidőben beszélhetünk, de a csalódást is kizárhatjuk, hiszen ahhoz képest, hogy a legendás dalszerzők már nincsenek jelen, a végeredmény teljes mértékben vállalható. Arról nem is beszélve, hogy a Native Window projekt hat évvel ezelőtt megjelent, a jelenlegi dalcsokornál szerintem sokkal erősebb kompozíciókat tartalmazó lemezét is majdhogynem ugyanez a felállás írta meg (Ehart, Greer, Ragsdale, Williams). Nem győzőm elégszer hangsúlyozni, hogy hatalmas pillanatoktól fosztja meg magát az a dallamhívő, aki még nem ismerkedett meg vele.

Szóval ezek a – legnagyobb részben Rizvi által komponált – „Kansas-dalok" szerintem most annyira nem lettek átütőek, inkább amolyan profi rutinmunka szaguk van. Természetesen roppant fölényes zenei tudással átitatott szerzemények, csak épp sokkal kevesebb progos és emlékezetes momentummal. Lehet, hogy csak az én lelkesedésem csappant meg egy picit, de alapvetően azért persze semmi baj sincs az olyan nótákkal, mint például a nyolc perc fölé kúszó, a nagyívű eposz szerepét betöltő The Voyage Of Eight Eighteen, vagy akár a rádióbarát With This Heart, azonban túlzottan nagy meglepetésre senki ne számítson, hiába énekel gyönyörűen az abszolút kitűnő választásnak bizonyuló Ronnie a The Unsung Heroesban vagy akár a Visibility Zeróban. A kedvenceimnek számító, kellemes basszustémára építkező Rhythm In The Spirit, valamint az első alkalommal is rögzülő, életvidám Summer is inkább az antirocksztár-fizimiskájú Billy Greerhez köthető, akiről megjelenése alapján aligha feltételezné bárki is, hogy mekkora tehetséggel és dalszerzői vénával áldotta meg a sors. Nem csupán a basszusgitáron remekel, de vokális teljesítménye is elismerésre méltó, és még a pár évvel ezelőtti turnékon is kisegítette Walsh mestert a számára egyre nehezebben kivitelezhető magas hangokkal. A deluxe kiadáson további két nóta is helyet kapott, amelyek kis jóindulattal kellemes, de nem túl jelentős dalocskáknak nevezhetők.

Félreértés azért ne essék, a The Prelude Implicit felettébb minőségi muzsikát tartalmaz, de természetesen elfogadom azt is, ha valaki szerint ennek a csapatnak már semmi köze nincs a valódi Kansashez. A vérfrissítésnek köszönhetően szerencsére öreges, megfáradt pillanatoknak nyoma sincs a lemezen, és azért mégiscsak tiszteletre méltó, hogy Eharték a két meghatározó, fő dalszerző nélkül is képesek továbbvinni a csapat örökségét, még ha kicsit más formában is.

 

Hozzászólások 

 
+2 #3 mikkkka 2016-09-26 19:29
Kansas fanként, nagyrész egyetértek a kritikával, de nekem elsőre nagyon "langyinak" tűnik a lemez, Jobban szerettem a "furcsa" rockosab-jazzrockosabb dallamaikat. Szerintem ez a lemez nem hasonlít sem a Freak of Nature-re, sem a Somewhere to Elsewhere-re sem. Azok egymástól is különböztek, de hangzásuk talán sokkal egyedibb volt ennél és erdetibbek is voltak. Ez a lemez túl dallamos és kiszámítható - lehet hányni a keresztet.. Nagyon jó lemez, de ahogy a kritikában is megfogalmaztad, ez egy iparos munka. Szerintem nem ér fel az előző kettővel ..sem. 16 év várakozás után nem érzem a 'na ez odabasz' -t . Túl rádióbarát a hagzás is, hiányzik egy kis nyersesség, pici dög, nem baj ha kicsit karcol az a hegedű és a zongorának sem kellene ennyire tökéletesen (mesterkélten-kláéjdermanosan ...) gyöngyöznie. Ettől függetlenül szét fogom hallgatni, mert sok minden van ami tetszik benne, de egy kicsit többet vártam, érlelem még.
Idézet
 
 
+4 #2 Cseke Feri 2016-09-26 10:45
Idézet - mrataxi:
Kicsit össze vagyok zavarodva, a leírás alapján nem olyan nagy számnak tűnik, a pontszám alapján viszont igen. Mindenesetre Kansas-hívőként megrendeltem a lemezt, az előzetesen közzétett dolgok tetszettek, nem hiszem, hogy csalódni fogok. Respket Phil Ehartnak részemről is! (És én amúgy bírom a John Elefante éra lemezeit is.)


Csalódni nem fogsz!:) Én egy kicsit (nagyon) érzékeny vagyok ennek a zenekarnak az eddigi munkásságára.. a pontozás is inkább objektív. :)
Idézet
 
 
+2 #1 mrataxi 2016-09-26 09:05
Kicsit össze vagyok zavarodva, a leírás alapján nem olyan nagy számnak tűnik, a pontszám alapján viszont igen. Mindenesetre Kansas-hívőként megrendeltem a lemezt, az előzetesen közzétett dolgok tetszettek, nem hiszem, hogy csalódni fogok. Respket Phil Ehartnak részemről is! (És én amúgy bírom a John Elefante éra lemezeit is.)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.