Shock!

július 05.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Kamelot: Silverthorn

kamelot_silverthornNyilván nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a tizedik Kamelot album sokkal több, mint a Thomas Youngblood által vezetett csapat soron következő stúdiólemeze. Anélkül, hogy nagy szavakat akarnék használni, nyugodtan kijelenthető, hogy a zenekar jövője elég erősen függ attól, hogy sikerül a Silverthorn. Merthogy Roy Khan személyében tavaly nem „csak" énekesét vesztette a csapat, hanem egy igazán karizmatikus frontember távozott kilépésével, aki nem elég, hogy különleges hanggal és erős kisugárzással bírt, mindemellé gyakorlatilag a banda arcává is vált az elmúlt években.

Hiába Thomas Youngblood a fő dalszerző és főnök a csapatban, az embereknek alapvetően Khan villan be, ha bárhol felmerül a Kamelot neve. Így aztán amikor a norvég énekes betegsége, megtérése vagy akármi más miatt (gyanítom, sose fogjuk megtudni a pontos okokat) 2011-ben elhagyta a fedélzetet, bizony vakarhatták fejüket a fiúk rendesen. Bár az első két lemezt remekül feléneklő Mark Vanderbilt visszatérésének én kifejezetten örültem volna, a csapat rajongóinak többsége valószínűleg nem osztozott volna örömömben, hiszen az első két anyagon még jócskán mást jelentett a Kamelot-metal, mint manapság. Mark hangja minden tekintetben teljesen más, mint Khané, ráadásul jószerivel semmit sem csinált a Dominion óta, így egyértelmű volt, hogy az énekesi poszton nem lesz olyan comeback, mint a bőgős Sean Tibbets esetében.

megjelenés:
2012
kiadó:
Steamhammer / SPV
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 14 Szavazat )

Bár a koncerteken rövid ideig kisegítő Fabio Lione élőben tökéletes megoldás volt, abban egyet kell értenem a csapattal, hogy nem lett volna jó ötlet állandósítani. Az áhított fiatal tehetséget végül Tommy Karevik személyében találták meg, akit a rajongók ismerhettek is, hiszen a 2011-es Pandemonium turnén vokalistaként dalolt Fabio mögött. Csatasorba állítása valahol tehát adta is magát. Pláne, hogy hangja és dallamai kísértetiesen emlékeztetnek Khan megoldásaira. Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, abszolút kópia a srác, hiszen ha az ember valahogy kimaradt a Kamelot felállása körüli kavarásokból, illetve csak felületesen hallgatja az anyagot, bizony kell némi idő, hogy leessen az a bizonyos tantusz, és ráébredjen, ez bizony nem Roy Khan.

Biztosra mentek tehát az énekesváltással, és a lemezanyaggal is. Merthogy a Silverthorn pontosan azt a fajta muzsikát rejti, amit a rajongók az elmúlt években a csapattól megszokhattak, és persze várnak, illetve elvárnak a mai napig. Érzelmektől átitatott, énekközpontú, végtelenül dallamos és szimfonikus aláfestéssel maximálisan megtámogatott power metalt rejt tehát a lemez, valahogy úgy, ahogy a Black Halo óta mindig. Azt a ziccert tehát kihagyták, hogy a vérfrissítést kihasználva csavarjanak egyet a muzsikán, helyette inkább kissé egy helyben topogva bár, de leszállítottak egy olyan albumot, amit a rajongók borítékolhatóan imádni fognak. Főleg, mert egyértelmű, hogy a Siverthorn klasszisokkal jobb, mint elődje, a kissé harmatos Poetry For The Poisoned, de a Ghost Operát is veri. Az viszont más kérdés, hogy a grandiózusság, a jól bejáratott Kamelot hangzás mögött nincs olyan frissesség, izgalom és átütőerő, ami miatt a Fourth Legacy vagy a Black Halo az egész power színteret tekintve is nyugodtan nevezhető kiemelkedő mesterműnek.

A Silverthornnal olyan biztonsági játékot űznek tehát, mellyel a csapat a Khan elvesztése miatti rázós időszakot könnyen maga mögött hagyhatják, ráadásul rajongókat sem veszítenek eközben. A jól bejáratott sound és a kiváló új énekes persze mit sem érnének jó dalok nélkül, a Youngblood-Palotai tengely Tommy Karevikkal kiegészülve azonban simán veszi az akadályt. A nyitó Sacrimony tuti Kamleot sláger lesz, de a soron következő Ashes to Ashesben is minden benne van, amiért az ember ezt a csapatot szeretheti: remek refrén és riffelés, meg persze némi kis brutál ének a The Agonist pacsirtájától, Alissa White-Gluztól, melynek köszönhetően nekem a Black Halo gigaslágere, a March of Mephisto ugrik be róla. Nem csupán a lemez eleje izmos, később is felbukkannak igazi remekművek, mint a roppant fogós My Confession, az Amaranthe énekes Elize Rydet felvonultató Veritas vagy a tempós címadó, mely szintén minden ízében igazi Kamelot. Tommy barátunk természetesen balladában is erős, a Song For Jolee a maga egyszerűségében is igazi gyöngyszem, ahogy a kissé tán túl hosszú Prodigal Son bevezetője is szép.

Egy szó, mint száz, a Silverthorn egy óvatos album, mellyel a Kamelot minden kétkedőnek sikeresen bizonyítja, hogy Roy Khan után is van élet, illetve a továbbiakban is számolni kell velük. Nem ez a legjobb, sem pedig a legizgalmasabb lemezük, rajongóknak azonban a csalódás így is kizárt.

 

Hozzászólások 

 
+2 #6 garael 2012-12-30 18:30
Nekem egy bajom van az albummal - és ebben a kritikával sem értek egyet - ,hogy a zenei világnak szinte semmi köze nincs a power metálhoz. Ez tulajdonképpen egy férfi énekessel előadott gótikus-rock/metál lemez, amit, megmondom őszintén, ha egy szoprán hangú angyalka ad elő, meg sem hallgatok, annak ellenére hogy tényleg szép dallamok vannak rajta, és az egész anyagon érződik az odafigyelés és az eredeti koncepció megvalósításána k minden részletre kiterjedő igényessége. Én úgy gondolom, a Black Halo volt az a fordulópont, ami után a csapat kissé "gyökértelenítet te" magát, már ami a power színteres örökséget illeti. A hangulat teremtés sikerült ugyan, de ez a romantikus-szomorkás, musicalekbe hajló atmoszféránál nekem személy szerint jobban tetszik a Sons Of Season gonoszabb, őrültebb, absztraktabb világa, jobban örültem volna, ha nem játszik ilyen biztonsági játékot a csapat - de ez már ízlés kérdése.
Idézet
 
 
+1 #5 tschaby 2012-12-30 17:31
Az Eternity-vel ismertem és szerettem meg a Kamelotot, úgyhogy a hibái ellenére is kedvenc marad. Meg az még "klasszikus módon" volt Power Metálos.
Idézet
 
 
+1 #4 Equinox 2012-12-30 16:25
Nálam a Fourth, Karma, Epica, Black Halo négyes a nyerő, de ez felsorakozott mögéjük. Khan előtti énekes vinnyog néha, a dalok sem elég kiforrottak, azok mai szemmel kb demó szintűek. Egyetértek az előttem szólókkal, következő lemezen lehet majd stílust csiszolni/váltani.
Idézet
 
 
+3 #3 SwedenIsHeaven 2012-12-26 15:34
Azt azért nem gondoltam volna,hogy egy ilyen jó albumot hoznak össze a nehézségek után. Karevik sokkal több annál mint egy szimpla Kahn utánzat, szerintem jól választottak a többiek, Ő a megfelelő ide, ehhez a Song for Jolee is elég meggyöző például.
Véleményem szerint ez a lemez az év egyik legjobbja és én szemelyesen simán oda merném tenni a Black Halo mellé .
Idézet
 
 
+1 #2 tschaby 2012-12-26 15:15
Khan előtt is volt élet és utána is lesz. Én nagyon szeretem az első két lemezüket és nagyjából a Karma volt az utolsó,ami egészben, maradéktalanul tetszett. Néha bepróbálkozok egy-egy újabb albummal, de aztán mindig az Eternity - The Fourth Legacy - Karma hármasnál kötök ki.
Idézet
 
 
+2 #1 Wendiii 2012-12-26 14:03
Szerintem pont az utolsó mondat a lényeg. Ha most új énekessel váltottak volna és a rajongóknak nem tetszik, akkor lehet, hogy földbeáll a banda. Így viszont megmutatták egy olyan albumon, amiben nincs kockázat, hogy Tommy tud énekelni, és a következő albumon indulnak el más irányba. Legalábbis gyanítom, hogy valami ilyesmi fog történni. Vagy remélem. :)
Egyébként a kritikával teljesen egyetértek.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.