Shock!

május 23.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Johnny Gioeli: One Voice

johnnygioeli_cBár a szóban forgó Johnny Gioeli utóbbi húsz évét leginkább az Axel Rudi Pell-féle minden ízében európai hangvételű hard rock jellemezte, azért vagyunk egy páran, akik elsősorban mégis csak a lezserebb, tengerentúli vonalhoz párosítjuk az énekes orgánumát. Mondhatnánk, hogy Johnny bizonyos időközönként nekünk is kedvez, hisz a Hardline viszonylag rendszeresen hallat magáról (alkalmanként más muzsikusokkal), ezek a lemezek azonban – árnyalatnyi különbségekkel – inkább tekinthetők „futottak még" kategóriás megmozdulásoknak, mint igazán maradandó műveknek. Vagyis viszonyítási pontnak e tekintetben a mai napig is a leginkább Neal Schon közreműködéséről ismeretes első lemez, az 1992-es Double Eclipse tekinthető. Az ott hallható amerikaiasan tökös rockfrontemberi attitűdöt Gioeli azóta is igyekszik időről időre becsempészni repertoárjába, és íme, egy újabb kísérlet. Ehhez azonban ezúttal rendhagyó körülmények adták az ihletet. A frontember elmondása szerint ugyanis a lemezt jótékony célok szolgálatába kívánja állítani, méghozzá egy szülővárosában élő, szerencsétlen balesetet szenvedett fiatalembernek, Joe Barbernek szándékozik a bevételből anyagi segítséget nyújtani. Kívánjuk, hogy a nemes cél az elképzeléseknek megfelelő eredménnyel járjon!

megjelenés:
2018
kiadó:
Frontiers
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 3 Szavazat )

Vissza a zenéhez: a koncepció a fent leírtaknak megfelelően ízig-végig amerikai. A húzós tempók és üvölthető refrének helyett viszont a dolog középpontjában inkább a lelazult, könnyed hangvétel áll, a következő kijelentésemtől pedig bizonyára sokan hördülnek majd fel egy emberként: a végeredmény igen erőteljes kései Bon Jovi-jegyeket visel magán. Ez önmagában persze nem jelent szükségképp problémát, hisz Bon Jóskáék sem a visszafogottabbá vált hangvétel, hanem a mindenfajta kreatív szikrát nélkülöző, kliséparádé dalok okán hallgathatatlanok már egy jó ideje. Aki azonban Life's A Bitch-eket vagy Hot Cherie-ket várna Johhny első szólólemezétől, nem biztos, hogy a megfelelő ajtón kopogtat. Ellenben ha mindenfajta szigorú elvárástól mentesen csupán könnyed kikapcsolódásra vágysz, nyugodtan csekkold le a One Voice-ot, az album ugyanis a maga nemében egy korrekt teljesítménynek mondható. Viszont így hirtelenjében ennél lelkesebb jelzők nem jutnak eszembe róla...

Na nem azért, mert kutyaütő lenne a cucc, hiszen – mint utaltam rá – egész kellemetesen ellavírozunk ezekben a témákban. Azonban többszöri hallgatás után sem igazán jön el az a pillanat, amikor felkapnám a fejem egy-egy motívumra, illetve nem tapasztaltam, hogy valamelyik refrén a lemez lepörgése után huzamosabb ideig zsongana a fejemben. Bár a bevezetőben kitértem az albumot ihlető személyes okokra, azonban ennek ellenére is felvetődik bennem a kérdés, hogy pontosan kik is jelentenék a dalok célközönségét. Gioeli ugyanis valóban kifejezetten Joviálisra vette a figurát, néhol még előadásmódjában is a New Jersey-i kollégát idézi, azzal a nyilvánvaló különbséggel, hogy hősünk énekesi kvalitásai messze Jonéi felett állnak. Azonban már egy másik kérdés, hogy vajon egy Bon Jovi-párhuzamoktól hemzsegő album mennyire képes elnyerni akár az Axel Rudi Pell-történet, akár a Hardline révén érdekeltek tetszését. Utóbbi kapcsán egyébként hozzátartozik az igazsághoz, hogy a One Voice a közreműködő zenészeket tekintve majdnem Hardline, ugyanis 60 százalékos átfedést mutat az április végén érkező új Hardline-kiadvánnyal. Az albumot tehát vélhetően valamiféle felvezetésnek szánták, azonban – ha egy kis gonoszkodást is megengedtek – a kivitelezés szempontjából itt is oroszlánrészt vállaló Alessandro Del Vecchióban a magam részéről nem érzek olyan mennyiségű kreatív tartalékot, hogy külön még egy lemezen is foglalkoztatni kelljen Johnny Gioeli mellett...

A szerzemények tehát a fentieknek megfelelően nem a formabontásra törekszenek, viszont a minimalista elképzeléseket sikerült egészen koherens egésszé összegyúrni. Ebben természetesen fontos szerepet játszik a főszereplő szokásosan magas szintű teljesítménye, amely ismét azt a tézist támasztja alá, miszerint egy világklasszis énekes még a közhelyesebb témáknak is karaktert képes adni. De ezt a képességét ugyebár német munkaadója is rendszeresen kihasználja...

A hallottak összességében élvezhető produkció benyomását keltik, azonban hat pontnál magasabbra nem merészkednék. Ennek oka, hogy bár akadnak pozitívumok, a dolog azért sokkal jobb is lehetne, ha a stáb nem csupán praktikus elképzelések mentén verbuválódott volna. Az elsősorban keménykötésű műfajok rajongói pedig inkább maradjanak a Double Eclipse-nél, és velük együtt jómagam is így teszek.

 

Hozzászólások 

 
#1 James Smith 2019-02-18 22:08
Az a baj, hogy ez is egy tipikusan középszerű Frontiers kiadvány. Del Vecchio meg persze, hogy belekontárkodot t.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.