Shock!

január 30.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Joe Lynn Turner: Belly Of The Beast

joelynnturner_cFinoman szólva sem töltött el nagy reményekkel, amikor először beharangozták Joe Lynn Turner és Peter Tägtgren kollaborációját, ebből ugyanis kábé akármi kisülhetett volna. JLT nagyon rég túlhaladt már karrierje zenitjén, és az elmúlt évek-évtizedek során számos közepes anyaghoz adta a nevét. Tägtgren meg bármekkora ász stúdiós szakemberként és death metal ikonként, ha egy az egyben a Painben meg a Lindemannban vitt indusztriál beütésű vonalat akarja betolni egy ilyen klasszikus torok alá, abból akár olyan borzalmas vásári giccs is kisülhetett volna, hogy még egy sörfesztivállal egybekötött bajorországi motorostalálkozón is cikinek találják. Ehhez képest a végeredmény kimondottan kellemes meglepetés.

Sietek mindenkit megnyugtatni: JLT nem ment át sem death metalba, sem lakkbőrcsizmás-szégyenálarcos szado-mazo rockba ezen a lemezen, ehelyett egy kimondottan friss, izgalmas megszólalású és súlyos hard rock/heavy metal album a végeredmény. Semmi olyan nincs persze rajta, amit eddig nem hallottunk, viszont a határozottan vastagon, súlyosan megdörrenő, karcos gitáralapok és a modernebb hangszerelési megoldások Joe old school dallamaival karöltve mégis nagyban eltérnek mondjuk egy tipikus Alessandro Del Vecchio-féle produkciótól. Így aztán szívesebben is hallgatom a paneles AOR-nótákból, Spotlight Kid-utódokból meg kliséballadákból összegyúrt, szakmányban legyártott, semmitmondó dallamrock-anyagok helyett.

megjelenés:
2022
kiadó:
Mascot
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 18 Szavazat )

Persze mindez azzal is együtt jár, hogy a dolog nem fog mindenkinek tetszeni. Ahogy olvasom a kritikákat, reakciókat, a tradicionálisabb muzsikákra berendezkedett tábor egy részének egyszerűen sok ez a lemez, épp azért, mert nem várnának már ilyesmit egy 71 éves, efféle patinás múlttal rendelkező arctól. Pedig ha a dallamvilágot, a hangulatot nézzük, igazából nem olyan radikális ám a Belly Of The Beast, mint amilyennek a felszínen tűnik. Oké, a nyitó címadóban elsőre mellbe vágják az embert a soha nem hallott módon döngölő, mélyre hangolt gitáralapok, a minőségi énekdallamok azonban minden tradicionális értéket őriznek, amiről csak híres a főszereplő. Ráadásul JLT azon énekesek ritka sorát gyarapítja, akik valami csoda folytán megőrizték hangjuk régi formáját, szóval még csak arról sem beszélhetünk, hogy műmájer modernkedéssel akarná pótolni, ami már nincs meg...

Vagyis ha nem ragaszkodsz hozzá, hogy mindenáron tradicionális, negyven évvel ezelőtt szabadalmaztatott riffeket hallj Joe jellegzetes melódiái alatt, és el tudod viselni a mélyebb, metálosabb soundot, netán nem szaladsz ki a világból néhány digitális effekttől, szerintem érdemes próbálkozni az albummal, a dalok ugyanis rendben vannak. És persze mennydörgő riffek ide, 21. századi sound oda, azért a hagyományosabb pillanatok sem hiányoznak. Mindjárt a lemez talán legjobbja, a másodikként érkező Black Sun is ezeket villantja fel: kábé ilyesmi lehetne a klasszikus Rainbow, ha ma kezdenék űzni az ipart valahol Stockholm környékén. A dohogó, masszív riffek és a refrénben JLT-t kísérő katonás csordavokálok talán furcsák először, a dallam viszont minden túlzás nélkül óriási, maximálisan méltó a patinás örökséghez. De ott a Don't Fear The Dark is, ahol a Rainbow oly sokat másolt gyorsabb tételeinek hangulata éled újjá a Tägtgren-féle környezetben, a Living The Dream pedig Joe korábbi önálló lemezeinek AOR-os ízektől sem mentes megközelítését hozza némileg robbanékonyabb gitárokkal.

Akadnak azért olyan kísérletek is, amikhez a Difficult To Cure-on meg az Odyssey-n felnőtt generáció részéről mindenképpen szükségeltetik némi nyitottság. A Tears Of Blood rammsteinesen passzírozós-menetelős tempója még Joe elsőrangú dallamai mellett is sok lehet egyeseknek, mint ahogy a pincemély hangolás és a koszosabb, tufább ritmusgitárjáték a Desire esetében is jól elrejti, hogy valójában egy ízig-vérig veretes, epikus hard rock riffet hallunk. Ezek szerintem ezzel együtt is remek dalok, de azért nem hallgathatom el, hogy akadnak kevésbé működőképes elemek is. A Tortured Soul vagy a Fallen World csordavokálos refrénjei például testidegennek hatnak, a záró Requiemnél meg valahogy túlságosan nyilvánvaló a kórus dallama, rosszabb napjaimon akár még óvodásnak is nevezném. Pedig amúgy a verzében itt is nagyon szépen cseng Turner hangja. A Dynazty gitárosa, Love Magnusson jóvoltából a tekerős, virgás-villantós gitárszólókat sem nélkülözi egyébként a lemez, nekem abszolút bejön ezekhez a dalokhoz ez a felfogás.

Érdekes végeredmény született tehát a papíron bizarrnak tűnő kollaborációból, nekem összességében határozottan tetszik, még ha nem is hibátlan. A zenei anyag ismeretében azt is maximálisan értem, miért pont most döntött úgy Joe, hogy felvállalja az alopeciás betegségével járó kopaszságot, és elhagyja végre azt a rettenetes parókát, ami miatt évtizedek óta élcelődnek rajta. Utóbbi húzásért éppúgy jár neki a maximális respekt, mint azért, hogy hetven fölött is volt bátorsága belecsapni valami újba.

 

Hozzászólások 

 
#4 The_Sentinel 2022-12-04 18:09
Talán hülye hasonlat, de nagytotálban olyan ez a lemez JLT-től, mint a Strange Highways volt egykoron Dio-tól.
Idézet
 
 
#3 The_Sentinel 2022-12-04 18:05
Ja, és a szövegek is komorabbak-komolyabbak jócskán, mint amit tőle megszokhattunk. Meg is lepőxtem rendesen.

A parókát meg ezer éve elhagyhatta volna, sok tucat kopasz rockénekes rohangál, nincs ebben semmi ciki. Persze valószínűleg komolyan rástresszelt erre évtizedek alatt, nem lehetett könnyű neki ezt ennyi idő után meglépni. Mindenesetre most már egy súllyal kevesebb nyomasztja, és ez jó. És tök jó érzés volt ezzel kapcsolatban a zenészkollégák támogató, elismerő nyilatkozatait olvasni.
Idézet
 
 
#2 Montsegur 2022-12-04 17:10
Nagyon jó lemez. Írom ezt úgy, hogy eddig nem igazán jöttek be JLT dolgai, de ez nagyon betalál. Sokkal jobban hozza a Rainbow vagy bármilyen más hard rock feelinget, mint Blackmore vagy Coverdale legutóbbi megmozdulásai.
Idézet
 
 
#1 The_Sentinel 2022-12-04 16:36
Tök jó ez a lemez, szinte szóról szóra ugyanazt gondolom róla, mint Ádám. Nem gondoltam volna, h JLT bevállal egy ilyen kvázi rizikósabb megközelítésű anyagot, maximális kalapemelés. Jó lenne egy folytatás 2-3 év múlva.
Ja, és a Dark Night Of The Soulban olyan Tony Martinos Sabbath feeling van, hogy ihaj.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.