Shock!

augusztus 20.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Joe Bonamassa: Different Shades Of Blue

0715bonamassaAligha találhatnék jobb kifejezést az elegánsnál Joe Bonamassa zenéjére. Pontosan olyan, mint ahogy ő maga is megjelenik és öltözködik: a mindenkori szolid zakó, élére vasalt nadrág, csillogó lakkcipő és bezselézett séró tökéletesen kifejezi a gitáros hozzáállását az általa képviselt irányzathoz. Bluesról beszélünk ugye, ami – klisésen szólva – egy életérzés, s talán az egyik legőszintébb és legszemélyesebb kinyilatkoztatás a nagybetűs ZENE keretein belül. Éppen ezért óriási hiba lenne egy legyintéssel meg egy félvállról odamondott „Ezt már mindenki eljátszotta..." gondolattal elintézni a dolgot.

Joe roppant szerencsés fickó, ugyanis hangszerkészítő és zenészcsaládba született a New York állambeli Utica-ban, valamikor a '70-es évek végén, és legfőképpen apjának köszönhetően nagyon korán megimerkedhetett a gitárokkal. Mindez tökéletes környezetet biztosított tehetsége kiaknázásához, és első szerelmét is valószínűleg Gibson Les Paulinának hívták. Amerikai származása ellenére mégis inkább a brit és ír blues gitárosok voltak rá a legnagyobb hatással, Eric Claptontól kezdve Jeff Beckig, hatásuk folyamatosan felfedezhető az ezredforduló kezdetétől megjelenő szólólemezein, amelyek a mai napig elképesztően sikeresek az Államokban. Gyakorlatilag szinte minden albuma felkerült a US Blues Charts dobogójára a megjelenés heteiben, amire hosszú-hosszú évek óta nem volt még példa senki esetében sem. Ilyen jelenség nem következik be csak úgy, valamit nagyon kell tudnia ennek az úriembernek, ha ekkora népszerűségre és érdeklődésre tett szert. A rengeteg élő fellépés önmagában még kevés az ismertséghez és a szórakoztatáshoz: ha nincs mögötte egyediség és kitűnő dalok (plusz megbízható és hozzáértő stáb), akkor általában a tartós siker is elmarad. Bonamassának szerencsére minden megadatott: tökéletes hangszín, érzelmektől fűtött és brilliánsan prezentált gitárjáték, elsőosztályú szerzemények és tömegeket vonzó, attraktív előadásmód.

megjelenés:
2014
kiadó:
Mascot
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 16 Szavazat )

Európában ugyan soha nem volt olyan népszerű, mint a tengerentúlon, de ez a tendencia az utóbbi években erősen megváltozott, hiszen évek óta folyamatosan halljuk-látjuk-olvassuk a nevét a különböző médiumokban. Sőt, bizonyos körökben már-már egészségtelenül sokszor emlegetik a nevét, és ez a fajta hype roppant különleges egy blueszenésszel kapcsolatban. A műfaj soha nem volt trendi, és gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki számára kicsit rejtélyes, végül is miért pont Joe lett az, aki mára szinte minden élő és elhunyt kollégáját lepipálja népszerűségben (2013 októberében hazánkba is ellátogatott, és teltházas koncertet adott a Kongresszusi Központban). Gitárhősnek is túlzás lenne őt nevezni, hisz sem fazonilag, sem stílusilag nem ilyen figura, és egyébként is, ez a fogalom mára már teljesen feledésbe merült. A megoldás minden bizonnyal ismét az elvitathatatlan tehetségben és a fogós dalokban keresendő.

Mi mással is kezdhetné Joe a legfrissebb blueslemezét, mint tiszteletadással a valaha élt egyik legnagyobb hatású rock/blues gitáros felé? A Hey Baby (New Rising Sun) Jimi Hendrix posztumusz lemezeinek egyikén szerepelt, mint egykor kiadatlan felvétel, itt pedig az eredetileg 6 percnél is hosszabb szerzemény másfélperces intróként vezeti fel az album első dalát, az Oh Beautifult. A szám Joe énekével indul, majd egy hatmilliószor eljátszott, mégis izgalmas, pentatonos riff hasítja ketté bődületes megszólalással és szólóorgiával. Egy ilyen zsíros indítással oda is ragasztják az embert a hangfalak elé egy időre, de a folytatás még ennél is meggyőzőbbre sikerült a Love Ain't A Love Songgal. Az őszinte szövegű szerzemény már első hallásra is a kedvencem lett a lemezről. A ragadós refrén alá pakolt, húzós riffek minden szunnyadó energiát megmozgatnak az emberben, és az ilyen dalok miatt nem csodálom, hogy rengetegen rágerjedtek Bonamassa zenéjére. Akár még slágeresnek is nevezhetném az egyből rögzülő refrént és dallamokat, de bármennyire is populárissá válik a téma, ez a fajta muzsika soha nem lesz kommersz. Korábban is volt ilyesmire példa Stevie Ray Vaughantől kezdve Gary Moore-ig, és ameddig hús-vér muzsikusok kezelgetik a „hús-vér" hangszereket, ez remélhetőleg így is marad. Az említett dalban már fúvosók is feltűnnek, és a „fütyülős" hangszínűre állított Hammond orgona is rendesen megadja a hangulatot.

A szintén meggyőző Living On The Moon és a Heartache Follows Wherever I Go is fület simogató hangszerelésben szólal meg, hogy aztán utóbbiban a gitárokat folyton cserélgető főszereplő ismét véresre szólózza szét magát. A komolyabb szövegű és hangulatú Never Give All Your Heart után még jobban „felerősödik" az album: az I Gave Up Everything For You, 'Cept the Blues hallatán, minden bizonnyal a sértődékeny, nem őszintén szerető barátnők/élettársak/feleségek fejvesztve rohannak majd el gitárjaiba szerelmes, bluesfanatikus barátunk elől... hogy aztán a soron következő címadó dal melódiái és megrázó sorai hallatán könnyektől küszködve forduljanak vissza. A klipesített tételt is a stúdiómunkálatok közben rögzítették, akárcsak az előző albumos Driving Towards The Daylightot. (Ebben a két évvel ezelőtti videóban egyébként található egy kegyetlenül emberi és valóságos momentum, miközben a „Rusty strings on my old guitar..." sorok alatt, a tavaly előtti album vendégeként szereplő Brad Whitfordot, az Aerosmith gitárosát mutatja a kamera. Érdemes lecsekkolni...) A Get Back My Tomorrow felejthetetlen gitárfikcsivel nyit, a szomorkás és egyedi hangulat megint csak király dallamokkal és refrénnel társul. Fúvósokkal és bárzongorával megtámogatott örömzenélésbe váltanak át a következő, Trouble Town című szerzeményben, amelyet egy pattogós és „végtelenített" alapozó riffre építettek fel. A korongot a kellemesen fáradt hangulatú So, What Would I Do zárja, amelyben csak Joe és az ő gitárja szerepel.

A címadó dal klipjében még Kevin Shirley is feltűnik, akinek a mesés megszólalást köszönhetjük. Bonamassa elképesztő gitár és erősítő arzenált vonultatott fel a felvételekre az 1952-es évjáratú Fender Telecastertől kezdődően az 1959-es Gibson Les Paul Principal Skinner modellig, és ezek a válogatott hangszercsodák, illetve erősítők a legfényesebbre kipolírozott, vájt füleket is átmossák. Mindezek ellenére korántsem hangszerbemutatóról és öntörvényű, csak maguknak és a zenészkollégáknak zenélgető muzsikusokról van itt szó, hanem önmagukat és a közönséget is egyaránt szórakoztató művészekről, akik elsősorban dalokban gondolkodnak.

 

Hozzászólások 

 
+1 #9 castorp 2016-01-10 10:40
Idézet - nekem8:
Középszerű tucatlemez, kevés kiemelkedő pillanattal.


szerencsére ott van neked az ossian.
Idézet
 
 
+1 #8 Tom 2014-12-14 21:51
Bonamassa az új Gary Morre.
Gary Moore ki be táncolt s rock - blues műfajok között, Joe pedig próbálja egyszerre művelni mindkettőt.
Idézet
 
 
+5 #7 tama1975 2014-12-07 22:17
Engem az a hitetlen zenei alázat fogott meg, ahogy az egészhez hozzá áll. A technikai repertoárja - annak ellenére, vagy épp amelett, hogy a blues meglehetősen kötött műfaj - fiatal kora ellenére is kimagasló, ha ahhoz lenne kedve, akár egy komplex death metal csapatban is simán megállná a helyét. Ennek ellenére - mégha a koncerteken el-el is engedi a kezét - soha nem érzem azt, hogy szétgitározná a dalokat, tehát mindig a dal az első. Ez különösen megfigyelhető a szólóinál, ahol nem öncélú tekerés van, hanem látszik, hogy a szóló vázát a srác az elejétől a végéig felépítette. Ez a hozzáállás nekem kicsit John Petrucci hozzáállását juttatja valamiért az eszembe. A koncerteken egyébként öröm nézni, ahogy zenésztársainak is teret ad (Beth Hart, Derek Sherinian tuda erről szerintem beszélni) és ha kell, akkor csak simán ritmusozik nekik a háttérben. Ritkán látható ez a zene iránti feltétlen alázat, csak nagyon kevés zenészt jellemez...
Idézet
 
 
-13 #6 nekem8 2014-12-07 22:03
Középszerű tucatlemez, kevés kiemelkedő pillanattal.
Idézet
 
 
+3 #5 Cseke Feri 2014-12-07 22:00
Idézet - Peti:
Szerintem Joe Bonamassa mindig is kereste a határokat amivel tágítani/átlépni tudta a bluest. Talán ez a népszerűségének a titka, no meg a rohadt jó menedzsmentnek, mert azért ne felejtkezzünk el a Black Counntry Communionról sem. Azzal a projekttel rengeteg ember megismerte hála Isten és ők talán megvették/megszerezték a korábbi/későbbi lemezeit is. Az aktuális album szerintem letisztultabb az előzőeknél, kifinomultabb és hát a hangzása is zseniális.Én úgy gondolom, hogyha valakit a XXI. században a gitáron lefogott megpengetett két hangból meg lehet ismerni az más önmagában teljesítmény, ha pedig ezt a blues keretein ( ami azért elég sok klissét tartalmazhat) belül teszi az még inkább elismerésre méltó. Összegezve Bonamassa elég kötött kereteket feszegetett ezzel a lemezzel is , tette ezt nagyon egyedi módon, nagyon sajátos hangszíneken pengetve. Az hogy a zenésztársai is a legjobbak között vannak már csak hab a tortán, de ezt megszokhattuk az előző lemezeken is zseniális muzsikusok voltak a közreműködők.


Maximálisan egyetértek és köszönöm a kiegészítést! :)
Idézet
 
 
+3 #4 Peti 2014-12-07 21:11
Szerintem Joe Bonamassa mindig is kereste a határokat amivel tágítani/átlépni tudta a bluest. Talán ez a népszerűségének a titka, no meg a rohadt jó menedzsmentnek, mert azért ne felejtkezzünk el a Black Counntry Communionról sem. Azzal a projekttel rengeteg ember megismerte hála Isten és ők talán megvették/megszerezték a korábbi/későbbi lemezeit is. Az aktuális album szerintem letisztultabb az előzőeknél, kifinomultabb és hát a hangzása is zseniális.Én úgy gondolom, hogyha valakit a XXI. században a gitáron lefogott megpengetett két hangból meg lehet ismerni az más önmagában teljesítmény, ha pedig ezt a blues keretein ( ami azért elég sok klissét tartalmazhat) belül teszi az még inkább elismerésre méltó. Összegezve Bonamassa elég kötött kereteket feszegetett ezzel a lemezzel is , tette ezt nagyon egyedi módon, nagyon sajátos hangszíneken pengetve. Az hogy a zenésztársai is a legjobbak között vannak már csak hab a tortán, de ezt megszokhattuk az előző lemezeken is zseniális muzsikusok voltak a közreműködők.
Idézet
 
 
+5 #3 MrB 2014-12-07 19:31
Hatalmas zene! Jó olvasni is róla... Joe szemtelenül fiatal, ezért hatványozottan igaz: "... Gyakorlatilag szinte minden albuma felkerült a US Blues Charts dobogójára a megjelenés heteiben, amire hosszú-hosszú évek óta nem volt még példa senki esetében sem. Ilyen jelenség nem következik be csak úgy, valamit nagyon kell tudnia ennek az úriembernek, ha ekkora népszerűségre és érdeklődésre tett szert." Nagyon bánom, hogy nem voltam ott a Mo-i koncerten.
Idézet
 
 
+2 #2 Cseke Feri 2014-12-07 09:57
Idézet - tama1975:
Nem szeretek lemezkritikákat kritizálni, de el lehetett volna még jobban mélyedni a lemezben, ha már így is hónapokkal a megjelenés után írtatok róla! Valahogy számomra pont ennek a zenének a lényegét megragadó leírás maradt ki:(
Pl. hogy miért egyszerre különleges és egyszerre népszerű ennek a fickónak a zenéje, ami egyszerre mossa össze a blues és a rock közötti határokat és juttatja el az embereknek befogadható, de még sem kommersz formában, a remek saját dalok mellett saját képére formálva régi blues klasszikusokat.
De lehetett volna még arról is írni, hogy ez az első lemeze, ahol - a Hendrix intro kivételével- csak saját szerzemények szerepelnek (plusz a lemez best buy verzióján még három további dal is van, amik szintén nagyon ott vannak). Vagy akár a lemezen játszó zenészekről. Carmine Rojas és Michael Rodhes basszereket pl. olyan élvezet hallgatni az alázatos, de hihetetlenül szinvonalas játékukért, és a dobon Anton Fig is nagyon odateszi magát.
Sorry, nem fikázódni akartam, egyszerűen csak az egyik kedvenc zenészemről van szó és számomra nagyon bejön ez a lemez.


Semmi gond... de szerintem leírtam a népszerűsége kulcsát a második és a harmadik bekezdés utolsó mondataiban.:) Az észrevételek többi része viszont jogos, és a leírtakat bárki kiegészítheti a saját gondolataival.:) (A zenészek méltatása az eredeti verzióban még benne volt, de a végső tömörítésnél valahogy elveszett - bocs)
Idézet
 
 
+11 #1 tama1975 2014-12-06 12:14
Nem szeretek lemezkritikákat kritizálni, de el lehetett volna még jobban mélyedni a lemezben, ha már így is hónapokkal a megjelenés után írtatok róla! Valahogy számomra pont ennek a zenének a lényegét megragadó leírás maradt ki:(
Pl. hogy miért egyszerre különleges és egyszerre népszerű ennek a fickónak a zenéje, ami egyszerre mossa össze a blues és a rock közötti határokat és juttatja el az embereknek befogadható, de még sem kommersz formában, a remek saját dalok mellett saját képére formálva régi blues klasszikusokat.
De lehetett volna még arról is írni, hogy ez az első lemeze, ahol - a Hendrix intro kivételével- csak saját szerzemények szerepelnek (plusz a lemez best buy verzióján még három további dal is van, amik szintén nagyon ott vannak). Vagy akár a lemezen játszó zenészekről. Carmine Rojas és Michael Rodhes basszereket pl. olyan élvezet hallgatni az alázatos, de hihetetlenül szinvonalas játékukért, és a dobon Anton Fig is nagyon odateszi magát.
Sorry, nem fikázódni akartam, egyszerűen csak az egyik kedvenc zenészemről van szó és számomra nagyon bejön ez a lemez.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.