Shock!

október 16.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Jetboy: Born To Fly

jetboy_c2010-ben jól megdicsértem a San Franciscó-i Jetboy visszatérő minialbumát, az Off Your Rockert, aztán elég hamar el is csendesedett minden a banda körül. Már nagyjából bele is törődtem, hogy soha többé nem hallunk új dalokat tőlük, de végül megint összeszedték magukat, és január végén kijött a Born To Fly. Én pedig ismét jól megdicsérem őket, mert az album is kifejezetten erősre sikerült.

Ha esetleg nem ugrik be a név, nem kell szégyenkezned: ez a csapat javarészt az MCA kiadó bénázásának, illetve a sors kifürkészhetetlen útjainak következtében a hajmetal-érában is kultbanda maradt, pedig sokkal több rejlett bennük ennél. Két akkori lemezük, az 1988-as Feel The Shake, illetve különösen az 1990-es Damned Nation egyaránt marha jó cucc, utóbbi egyszer akár még a Klasszikushockba is simán beférhet majd. Szóval valahol szégyen, hogy csaknem harminc évet kellett várni a harmadik nekifutásra. De mondjuk jobb később, mint soha...

megjelenés:
2019
kiadó:
Frontiers
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 6 Szavazat )

Szívderítő hír, hogy a Jetboy ráadásul mai megtestesülésében, a Frontiers istállójában dolgozva is nyugodtan tekinthető igazi Jetboynak. A banda három alapembere, Mickey Finn énekes, illetve Billy Rowe és Fernie Rod gitárosok egyaránt itt vannak, csak a ritmusszekcióban találunk két újabb arcot Eric Stacy basszer és Al Serrato dobos személyében. A zene pedig ugyanazért jó, amiért kilenc évvel ezelőtt (...) az EP is az volt: mert teljesen görcsmentes, és mindenféle izzadságszag nélkül idézi fel a zenekar fénykorát, meg azt az érát, amikor a klasszikus lemezek születtek. Ezzel most persze nem azt mondom, hogy a Born To Fly az első két album szintjét hozza, hiszen akkoriban ez a fajta muzsika jelentette a mindennapok soundtrackjét, és ezzel lehetetlen 2019-ben versenyre kelni. De ha szeretted a régi Jetboy-cuccokat, ez is tetszeni fog.

Ha sosem hallottad még a zenekart, egy természetes megszólalású rockbandát képzelj el gyakran az AC/DC-vel rokon, száraz, bluesosan rock'n'rollos riffekkel, ám – mint ahogyan azt a hangszert ragadó amcsi Young-fanoknál megszokhattuk – a Jetboy hangzása sem annyira puritán, mint az ausztráloké. Itt is több a színesebb vokálmegoldás, a beton kettő-négyes alapokat sokszor délies díszítések, herflis, steel gitáros apróságok színesítik, és persze néha beugranak a muzsikáról a '70-es évek nagy amerikai rockbandái is az Aerosmith-től a ZZ Topig. Sőt, a Jetboyba itt-ott még némi szolidan rockabillys fűszer is szorult, bár ezt az oldalukat most sehol sem domborították ki igazán. És ami a legfontosabb, sikerült leszállítaniuk egy olyan lemezt, ami 44 percen keresztül elszórakoztatja a hallgatót. Egyszerűen érzed, hogy ez itt nem valami műanyag erőlködés a régi dicsfény megidézésére – már persze ha egyáltalán valaha is vette körül efféle glória a hírhedten mostoha sorsú Jetboyt... –, hanem néhány régi haver újonnani egymásra találása, amit ők maguk is élveztek. Ilyenkor általában hallgatni is jó a végeredményt, most sincs ez másképp.

Ahogy az egyik húzódal, a tempósan boogie-s Old Dog New Tricks címe is mutatja, Finnék nem akarták újra feltalálni a kereket, viszont a mai viszonyokhoz képest szinte meglepően természetes, lélegző megszólalású lemezen szép számmal akadnak dalok, amelyek beülnek a fülbe. A Beating The Odds nyitás, a címadó dal, a finom, szép The Way That You Move Me, az egyik legfogósabb Brokenhearted Daydream, netán a címéhez passzolóan zsíros, romlott Smoky Ebony (személyes favorit!) nálam tuti befutók most, hogy végre kezd kisütni a nap, és biztos vagyok benne, hogy ez a lendület a nyáron is kitart majd.

Nem akarok úgy tenni, mintha bármi különleges történne ezen a lemezen (ezért nem is adok magasabb pontszámot), de én szeretem, ha valamit nem kell külön megideologizálni, hanem simán, érdek és mindenféle „egyrészt-másrészt" okoskodás nélkül tetszik. Igen, ez simán csak rock'n'roll, annak viszont végtelenül hiteles és szeretnivaló. Még azt is simán el tudom képzelni, hogy ott lesz az évvégi húszas listámon.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.