Szomorúan olvasom, hogy néha a kommentszekció – aktuális kedvenc lemezeink alapján – igazságtalanul vádolja a szerkesztőséget azzal, hogy nem követi figyelemmel az underground zenekarok legfrissebb alkotásait. Ezt – a magam részéről legalábbis – mindenképpen megcáfolnám. De azzal persze tisztában vagyunk, hogy manapság egyre nehezebb feladatnak tűnik ráakadni a valóban eredeti és előremutató bandákra, így sokaknak lassan tényleg nem marad más, mint a felületes belehallgatás, illetve a stílus alapján való ítélkezés. Még ha lenne is kapacitás a netről random lehalászható, töménytelen mennyiségű új zenekar megismerésére, kötve hiszem, hogy tudnának akkora revelációt okozni, mint a nagy öregek és a rutinos követők egy-két-három-négy-öt évtizeddel ezelőtt. Azonban utóbbi jelenséget valamiért mégsem vagyok képes teljes mértékben elfogadni, amikor olyan fényes igazgyöngyök kacsintanak ki az óceán mélyére rakódott iszaprétegekből, mint amilyen például a Jess And The Ancient Ones.
A finnországi Kuopioban alakult, roppant meggyőző kiállású énekesnővel rendelkező zenekart gyakorlatilag mindennek lehet nevezni, csak mainstreamnek nem, hiszen már öt esztendővel ezelőtti bemutatkozó albumukon is olyan muzsikát játszottak, ami nemhogy első körben, de még alapos összeismerkedés után is csak félénken mutogatta meg bűbájait. Nem tagadom, hogy engem már akkor is önmagukhoz rántottak ezzel a „viselkedéssel" és alapvetően a '70-es években gyökerező, progos, pszichedelikus dalaikkal, aztán ezt a kapcsolatot még ennél is jobban megerősítették a rá egy évre érkező három számos EP-vel (Astral Sabbat), majd az ezt követő Second Psychedelic Coming: The Astral Tapes című második albummal is. Ha hozzám hasonlóan te is szereted az olyan jammelésből született, kibontogatós tételeket, amelyeket retrós, bluesos, hammondos keretek közé csomagoltak, szinte kizárt, hogy csalódj ezekben a friss szerzeményekben, ugyanis Jessék most nemhogy stílust nem váltottak, de még a korábbiaknál is erősebb, karakteresebb produkciót tettek le az asztalra.
A némileg demósan megszólaló bemutatkozáshoz képest a hangzás most például feltűnően sokat javult és tisztult. Sőt, az önmagát egyszerűen csak Abrahammondnak nevező billentyűs is egyre több hangszínt talált meg az orgonáin, amitől persze az ember már nem is a '70-es évek közepére repül vissza, hanem sokkal inkább még egy évtizeddel korábbra, a hippikorszak kezdetére, a Janis Joplin és a The Doors által fémjelzett világba. A Joplin-hasonlítgatások egyébként nagyon is helytállóak, hiszen nem csak Jess hangszíne, de zsigeri, tanulhatatlan vibrátói – no és persze a mojo – is a halhatatlan énekesnőt idézik. A muzsika viszont szerencsére sokkal cizelláltabb a hagyományos bluesnál és a soulnál. Thomas Corpse gitáros – aki a szintén Kuopioból származó death/thrash Deathchainben is érdekelt – gondoskodik arról, hogy a súly, a kosz és a sziporkázó ötletek ne vesszenek ki teljesen az alapok alól, továbbá hogy egészséges arányban egészítsék ki egymást a húros és a billentyűs hangszerek. Ettől függetlenül a Ray Manzareket egy szempillantás alatt feltámasztó, pittyegős orgonák a bikafújtatással kezdődő Minotaurban például minden egyebet parkolópályára állítanak, pedig a lazán felpörgetett, energikus refrén sem akármi. Szimplán zseni ez a nóta, nem csoda, hogy még klipet is kapott, de természetesen a többiről sem tudok igazán rosszakat mondani. A Return To Hallucinate a felgyorsított pre-verzéjével hódít, a (Here Comes) The Rainbow Mouth és a Your Exploding Heads szintén memorizálható refrénjeivel (utóbbi a dalcímével is). Az első két nóta (Death Is the Doors, Shining) szimplán pszichedelikus hangulatával és spontaneitásával, a finoman kibontakozó, ügyes kiállásokkal tarkított You And Eyes pedig extázisba lényegülésétől válik ellenállhatatlanná.
Persze mindez nem adja ám könnyen magát. Rengeteg időt kell adni Jesséknek, hogy az ember bőre alá kússzanak a csapat legújabb szerzeményei, de ha ezt az „áldozatot" megadod nekik, alighanem magába is fog szippantani ez a muzsika. Egyébként meg – ha engem kérdezel – úgy gondolom, hogy elmondhatatlanul nagy kincs az ilyen zenekar, ahol nem kifejezetten az egyéni teljesítmények (netán az arénák és a nagyközönségek meghódítása) a mérvadók. Hanem sokkal inkább az, hogy a Jess And The Ancient Ones-hoz hasonló bandák újabb és újabb bizonyítékokkal támasztják alá azt a tényt, hogy a fiatalabb generáció is képes még nagyszerű dalokat írni, ha akar.
Hozzászólások
Igen, nagyon, nagyon örülünk! Hála néked Shock! :)
Nem tudom ki hogy van ezekkel a félénken mutogatott bűbájokkal, én a bemutatkozó lemez 13. másodpercében kapituláltam (és később sem bántam meg).
Elég gáz lett volna, ha pont mi nem foglalkozunk az ügyükkel, tekintve, hogy még a fővonalas, nem zenei média is hangos volt tőle. A lemezről valóban nem írtunk, ez is kimaradt, sok más egyébbel egyetemben - tervben volt, de csúszott, és amikor kirobbant a botrány, már direkt nem erőltettük, mert még a látszatát is el szerettük volna kerülni annak, hogy a balhét lovagoljuk meg. Na, az TÉNYLEG bulváros lett volna, méghozzá rossz értelemben. (A bulvár amúgy önmagában nem ördögtől való dolog, és nem is csak egyvalamit jelent, de ez más lapra tartozik.)
Ezzel együtt - és ez most a magánvéleményem - a Decapitated nem egy megkerülhetetle n zenekar sem a lemezei színvonalát, sem a népszerűségét tekintve. Vagyis ez azért még műfajon belül sem olyan, mintha mondjuk egy aktuális Morbid Angelről vagy Obituaryről nem írnánk.
Persze, igazad van. Viszont éppen erre írtam korábban, hogy a Shock! a rockon és a metalon belül azért többé-kevésbé mindig is a fővonallal foglalkozott, azzal együtt, hogy egy rakás tényleg, szó szerint még a műfajon belül is csak nagyon kevesek által követett zenekarról írunk manapság is a Vulture Industriestől kezdve a Tiles-on át a Babylon A.D.-ig, tényleg sorolhatnám hosszasan.
Teljesen egyetertek veled. Engem egy masik banda kapcsan zavart valami. A Decapitated kapcsan sok cikk le jott az uggyel kapcsolatban,de jelzem a sracok kiadtak Anticult cimmel egy fasza lemezt is a nyaron ,azzal nem igazan foglalokzott senki.Bulvar nelkuli kellemes zenehallgatast mindenkinek.
Ez azért jelentősen több, mint amit a death metal színtér bármelyik másik zenekara elmondhat magáról. Most hirtelen nem tudok pontos adatokat, de szinte biztos vagyok benne, hogy a műfajban ott vannak az öt legtöbb lemezt eladott zenekar között. Ami ha nem is milliókat jelent, de százezreket mindenképp.
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
De eszerint a definíció szerint az egész metal mainstream az összes műfajjal együtt nagyon maximum húsz zenekarból áll, nem? Lehet, én nem mozgok a megfelelő körökben, de szerintem pl. egy Megadeth vagy Testament sem mond abszolút semmit a műfajon kívüli embereknek, és azért ezek tényleg nagyon ismert zenekarok.
Oké, ott van a Metallica, de ők az egész zeneipart tekintve a világ egyik legismertebb bandája, hozzájuk képest tényleg minden underground, de nem is reális ezzel a mércével szemlélni a színteret.
De ez csak meglátás, nem kritika.
És ettől mainstream lett, hogy két filmben fél perc erejéig viccet csináltak egy dalrészletükből ?
Ace Venturaban a zenekar is szerepelt egy rovid koncert reszlet erejeig vagy ujabban a Bright cimu netflix filmben -amit jo par millioan lattak a netflix szerint - is volt egy szam reszlet, mint ork szerelmes ballada.
Nagyon sok minden kimarad sajnos, nincs kapacitás, idő, ember, satöbbi. Az is tény, hogy sosem állítottuk, hogy mi vagyunk a legnagyobb UG bozótharcosok, nevetséges is lenne, hiszen rock/metal vonalon belül elsősorban a fővonalbeli dolgok futnak itt - ez egyébként többé-kevésbé mindig is így volt. Viszont a dolog nem kizárólagos, tényleg rengeteg ismeretlen banda szerepel az oldalon a hírekben, a kritikákban is, de hát az ugye nagyon szubjektív, hogy ezekből kinek mi a szívügye.
Mindenesetre az előtt például értetlenül álltam pár napja, amikor valaki beírta, hogy itt nincs semmi underground, csak a Threshold meg a Cannibal Corpse. Én értem, hogy sokaknak csak az underground, amit a készítőjén kívül senki sem hallgat, de mégis mi a Threshold, amit tényleg a kutya nem ismer, és még a progszíntéren sem egy általánosan körülrajongott banda, ha nem underground? :D A Cannibal Corpse-ról sem feltétlenül az jut eszembe, hogy bármilyen tekintetben is mainstream lenne. Hiába bejáratott név a színtéren, a metalgettón kívül senki sem ismeri őket.
de aztán abban maradtam, hogy mégsem olyan kirobbanó. A rövidség példamutató, de több kellene abból a "dögből", ami az első két sorlemezt jellemzi.
Ami az underground követését vagy nem követését illeti, egyfelől emiatt teljesen fölösleges magyarázkodnia egy ingyen, lelkesedésből csúcsszuper cikkeket lehozó oldal szerzőjének olyan zenei-technikai közegben, amikor tényleg képtelenség mindent nyomon követni (még úgy is, hogy én személy szerint inkább az underground csemegék köréből szeretek válogatni, és elképesztően nem érdekelnek például az évtizedek óta befutott nagy bandák tagjainak az akárhányadik side-projektjei meg szupergroupjai) . De ha már underground, és megnyitottad ezt a támadási felületet, az előtt történetesen tényleg felhúzott szemöldökkel álltam, hogy az Agallochról a feloszlásukat leszámítva egy kanyi szó nem hangzott el az oldalon, sem lemezkritika, sem koncertajánló (ha már volt oly' mázlink és legalább egyszer játszottak nálunk) (esetleg koncertbeszámol ó, de mindenen ott lenni pláne nem lehet). Azért az Agallochhal példálózok, mert ők objektíve jelentős státust értek el az undergroundban, szóval az ő esetükben többről van szó, mint hogy pusztán személyesen csípem őket (ami egyébként tény).
Egyetértek, ez kifejezetten könnyen emészthető, slágeres psych-zene, szerintem a legjobbjuk a nagyszerű debüt óta.
Az előző lemez nehezebben emészthető volt